Sarah O'Connor ~készül

Vendég

Sarah O' Connor

>>Név: Sarah O' Connor

>>Becenév: Sarah

>>Nem: nő

>>Kor: 17

>>Csoport: városlakók

>>Erősségek: lovaglás, határozottság, tanulás

>>Gyengeségek: naivság, hiszékenység, zárkózottság, néha lassú gondolkozás, fegyverek használata

>>Play by: Kristin Kreuk

>>Felszerelés<<

Nyaklánc (még anyukámtól kaptam)

>>Kinézet<<

Nagyjából 160cm és 170cm közé sorolható a magasságom, ami nem túl magas, inkább átlagos. Hajam hosszú, sötét barna, amit teljes mértékben kedvtől függően hordók. Szemem gesztenyebarna, a mamám szerint anyukámtól örököltem. Bőrszínem abszolút fehér. Nem különbözök a Rockwoodban lakók közül, teljesen átlagos a külsőm. Minden természetes, ami rajtam van. A ruhákból természetesen szeretem a szép darabokat, de mindig alkalomhoz illően öltözködök. Egyetlen ékszerem, amit hordok, az anyámtól kapott nyakláncom.

>>Jellem<<

Hogy milyen is vagyok én? Az évek során egyre jobban kezdett bizonyossá válni, hogy bizalmatlan vagyok, és nagyon zárkózott. Zavar, ha ismeretlen van körülöttem, ha beszélnem kell vele, és ez csak fokozódik, ha az illető férfi. Nem tudom, hogy miért, de mindig is tudtam hol a helyem, és úgy tekintek a férfiakra, mint akik felettem állnak, talán ebből is adódik az ilyes fajta zárkózottságom. Komoly vagyok, és eléggé naiv. Talán túlságosan is hiszek az emberekben. Végtelenül hiszékenynek gondolom magam, ami persze nem épp a jó tulajdonságaim egyike, de hát ez van. Igyekszem sokat tanulni, a műveltség és az illedelmes viselkedés számomra, mint életcél, ivódott be az életembe. Ugyan, nincs akkora vagyonom, mint másoknak, de attól függetlenül, úgy gondolom, hogy egy nőnek úrhölgyként kell viselkednie, jó persze vannak kivételes idők, és helyzetek. Érzékeny vagyok valamely szinten, amit a körülöttem lévők nagyon is érzékelhetnek, és az ellenségeim ki is használhatják.

>>Történet<<

Az életem kerekestül felfordult, mikor a szüleim meghaltak, és egyedül maradtam a bátyámmal. Ennek ellenére nem sírtam. Hogyan is sírhattam volna, hiszen akkoriban még nem is igazán fogtam fel a történteket. Kicsi voltam, és a legnagyobb problémám az volt, hogy a testvérem elvette a játékomat. Mindössze annyira emlékszem, és annyi maradt meg bennem, hogy anya és apa nem jött többet haza, nem játszottak velem, és soha többet nem láthattam az arcukat. Így nagyobb fejjel, persze már minden világos számomra, a halál, és az üresség, amit érzek, mind azért van, elmentek, és nem jönnek vissza. Hogy, miért, és hogyan történt mindez, arról mindenki mélyen hallgat. Mikor megkérdeztem, csak úgy tett mindenki, mintha nem is szóltam volna, és beszélgettek tovább. Vajon mi történhetett velük? A kíváncsiságom nem múlt el, mindegy, hogy mennyi idő telt el. Akármi is lesz, a titkok bizony egyszer mindig kiderülnek. Nem maradtunk árván, ami a szerencsénknek, és a nagymamánknak köszönhető. Azzal, hogy magához vett minket nagy terhet vett a nyakára. Eltartani, felnevelni, főleg egy már annyira nem fiatalasszonynak két gyereket, igencsak nagy feladat. Ez az egyik ok, amiért annyira tisztelem és szeretem őt. Ő nevelőnőként dolgozik a Rockwood családnál, ezért is ismerkedtem meg Camellel, és persze a bátyjával… Camel, olyan nekem mintha a testvérem lenne, a legjobb barátnőm, már nagyon régóta ismerem. Meg aztán ott van a bátyja is, Ethan… Amolyan nyílt titok, hogy én odáig voltam érte meg vissza, igen csak voltam. A dolgok nem tartanak örökké, én sohasem mertem beszélni vele, és mindig úgy gondoltam, hogy nincs esélyem ahhoz, hogy vele legyek. Annyira mások vagyunk, nem csak jellemre, hanem mindenhogyan. Meg hát ott van az a titokzatos valaki is. Nem is oly rég találkoztam ezzel az idegennel, akivel a városban még sohasem találkoztam ezelőtt. Valószínűleg külföldről jött, de nem is ez a lényeg. Egy elhagyatottabb utcán mentem hazafelé, gondoltam rövidítek, amikor kiabálást hallottam. Soha nem szabadott volna, arra mennem, már megbántam. Vagyis ha jobban meggondolom annyira még sem bántam meg… Mikor közelebb mentem a hangforráshoz, döbbenve láttam meg, hogy Mr.Collins ordibál, és körülötte egy rakás vadidegen ember áll. Közelebb akartam menni, de valaki elkapott hátulról befogta a számat, és hátra húzott. Féltem, végig söpört agyamon a halál gondolta, majd egy halk suttogásra leszek figyelmes. „Maradj csöndben!” Elvette kezét a számtól, és a kezemnél fogva elrángatott onnan. Sötét helyre vitt, oda ahova a kutya se jár éjszaka, sőt még nappal sem. Riadt szemekkel néztem rá, rá akinek jobb arcfelén mély heg látszott. A sokktól nem tudtam beszélni. „Ilyen fiatal hölgyeknek otthon van a helye, nem pedig egyedül kószálva a városban!”mondta, miközben végigsimított arcomon. „Többször meg ne lássalak egyedül idekint!” Hirtelen elsötétült minden. Vagy leütött, vagy csak elájultam, ezt a mai napig nem tudom. Mikor felébredtem már az ágyamban voltam és a nyakamban logó nyaklánc, amit még anyukámtól kaptam, sehol. Nem tudom álmodtam-e vagy valóság volt. Azóta nem láttam, nem találkoztam vele, és a nyakláncomat sem kaptam vissza. Vajon, hogy hívják? Hány éves? Miért mentett meg, és miért lopta el a nyakláncom? Annyi kérdésem lenne hozzá, amire választ keresek. Senkinek nem meséltem el, hogy mi történt… De szeretném megköszönni, és vissza kapni az ékszerem Azóta direkt egyedül sétálgatok, hátha előjön, de már az is lehet, hogy régen nincs is a városban.

Vendég

Kedves, Sarah! Tetszett a karakterlapod. Főleg az, hogy nem húztad túlzottan a dolgokat, inkább tömör és lényegre törő volt. Sajnálom a családodat, és nagyon remélem, hogy megtalálod az idegent, vele a nyakláncodat is Wink

Foglalj avit, aztán már mehetsz is játszani!!!!

Elfogadva!