Az erdő ködös része

Hamarosan...

Keveset jártam még erre. Talán éjszaka még sohasem voltam itt. Szerencsére nincs olyan sötét, a csöndes hold vezeti utam. A ködön kevesebb fény szűrődik át, mint amúgy, de én szépnek tartom ezt az áttetsző függönyt. Szinte érzem magam körül a teremtő szellemek jelenlétét. Ezen kissé elmosolyodom.
Nesztelenül lépkedek csak előre az erdőben. Peta most nincs velem, azt hiszem akadt egy nőstény, akit be akar cserkészni. Alig várom már, hogy kölykei legyenek. Ő is olyan édes volt..
Gondolatmenetemet ismeretlen nesz szakította meg. Felkaptam a fejem, majd egy fa tövének húzódtam és onnan próbáltam kilesni, ki illetve mi lehet a lény körülöttem.
Szememet becsuktam és a hangokra koncentráltam. Egyenletes lépések hangja volt....tám-tám tám-tám ... igen, kétlábon. Amint közelebb ért már a lélegzetét is hallottam. Mivel szinte semmilyen fegyver nem volt nálam és Peta sem járkált körülöttem, nagyon megrémültem.
..és ha lángoló botja van?
Istenek, segítsetek! -gondoltam, még mindig csukott szemmel, lélegzetemet visszafojtva.

Kiya

Este van már talán közelebb az éjszakához, és neki fogalma sincs hogy hová sikerült keverednie, és hogyan jut ki innen. Felsóhajt, szokásos vadnyugathoz illő szerelése van rajta, a bőrnadrág szorosan simul keskeny csípőjére, amin fegyveröv pihen, és a szarvasbőr ing és kellően lezserül áll ahhoz, hogy vérbeli cowboy lehessen. Kalapja most nincs rajta a hátán lóg, éjjel nem kell de nem akarta elhagyni. Nem messze vert tábort, nincs kedve bemenni a városba. És most kódorog az erdőben, de persze nem jut messzire. Nem erdőjáró bár ha nagyon akarna tudna kevésbé feltűnő is lenni, de ott lesz elege az egészből, hogy átesik egy kiálló gyökérben, és annak a fának a másik oldalára kerül, mint ahol a lány is van.
- A fenébe már... - nyög fel fájdalmasan, nem esett jól neki az esés, de egy pár másodpercig még heverészik ott, és csak utána kel fel, és porolja le magát, hogy kicsit távolabb menjen, és egy kidőlt fatörzsre leülve felsóhajtson.
- Sose jutok ki innen...

Kiya összerezzen a férfi hangjától. Amint hallja az esést is, a lehető legnesztelenebbül felkúszik a fára és próbál takarásban maradni.
Mekkora zajt csap - gondolja.
A törzsükből Kiya azok közé tartozik, akik elég jól beszélik a betolakodók nyelvét, bár nem szívesen használja. Mégis minden mondatát értette a fiúnak.
Magában beszél, de furcsa.
Miután a férfi elhelyezkedett a fa alatt Kiya egy ideig még nézegeti. Végigpásztázza a szemével az egész testét - persze csak amit lát belőle. Fegyver után kutat. Egy idő után teljesen lenyugszik. Látja, hogy ő sokkal jobban otthon van itt, nincs miért aggódnia.
Viszont ő talán itt is pusztulhat.
Eszébe jut neki a kép arról a napról, mikor megölték az édesanyját. Düh fogja el és hirtelen indíttatásból leugrik a fáról pont az idegen elé. Tőrét közben kihúzza a lábán található bőrszíjból.
-Eltévedtél? - kérdezi vészjóslóan szinte suttogva sziú akcentussal.

Kiya

Nem veszi észre, hogy bárki is lenne itt rajta kívül, nem számít társaságra, indiánokra még kevésbé, így nem aggódik túl sokat ezen, hanem hátrasimítja a haját. csinos fiatal arcából, és pihen egy kicsit, már régóta gyalogol, de a vissza utat hellyel-közzel tudja csak. De majd csak rájön végül merre kell menni. A fatörzs megreccsen néha de kitart, a fegyver amit visel egy negyvenötös colt, a vadászfegyvere a lovánál van, nem messze innen, nem vadászni jött, nincs most rá szüksége, de a szívszélütés kerülgeti amikor a semmiből elé toppan egy indián. Méghozzá egy nő, egy igen tetszetős nő, amennyit a félhomályban lát belőle. Elveszi kezét a fegyvertől, ő aztán nem akarja bántani ő olyan kicsit pacifista, nem szívesen háborúzik, és nem bánt senkit ha nem muszáj.
- Igen, el. A táborom nincs messze, de... nem tudom merre induljak vissza - szólal meg, tisztán ejtve a szavakat, mély dallamos hangján. Nincs benne ellenségeskedés, neki semmi baja az indiánokkal, reméli a lány sem túl vérszomjas, hogy a skalpjára utazzon. Kár lenne érte. Felismeri hogy a lány a sziúkra jellemző akcentussal szólal meg, és magában fohászkodik a préri összes istenéhez hogy békés lényt fogjon ki.
~ Vajon hogy hangzana a nevem az ő nyelvükön? ~

Mikor David elvette a kezét a fegyvertől, Kiya csak akkor vette észre a veszélyt. Kicsit elbátortalanodott ettől. Sziú vérében tombol a bosszúvágy és az erőszak, de elég gyengének és esélytelennek érzi magát a férfi és a sápadtbőrűek technikája ellen. Ennek ellenére nem hozhat szégyent a törzsére. Valahogy meg kell ölnie... aztán amint meghallja a "tábor" szót, a teste-lelke azt kiabálja: Menekülj!
Többen vannak.. és itt a közelben.
- Nem mehetsz vissza - szólal meg végül hosszasabb gondolkodás után. Nem igazán döntötte még el, mit kéne kezdenie a férfival, de legalább ezzel időt nyer magának. Hátha idetalál a törzséből közben valaki és kisegíteni, vagy ki tudja még ... De ez mindenképp jó átmeneti megoldás lesz.
- Azt - néz a Coltjára - pedig add ide!
Minden szót tagolva ejt ki, hiába nem beszél ő folyékonyan ezen a nyelven. Már így is szégyenli, hogy meg kellett szólalnia.
Amíg vár arra, hogy David átadja neki az egyetlen dolgot, ami veszélyes lehet rá, ő a tőrt még mindig készenlétben tartja.

Kíváncsian, érdeklődve néz a nőre de annak pontosan tudatában van, hogy ezen a terepen ő van kisebbségben, mivel nem ismeri az erdőt, bár a testi fölény neki kedvezne, nem szeretne odáig fajulni hogy kiderítsék melyikük a jobb, és a gyorsabb. Azt figyeli hogy a nő tisztán érti a szavait, bár töri a nyelvet de elég jól, eddig még nem vett észre ragozási hibát, bár lehet hogy véletlen csupán és Kiyának szerencséje volt.
- Vissza kell mennem. A lovam egyedül van... - pillant a nőre ártatlan kék szemeivel, mert nem hagyja el a lovát, nincs az az isten, hogy a szegény állattól elváljon. Egyetlen társa a vándorlásban, nem mondana le róla.
- Nem adom. Nem bántanálak amúgy sem, csak mondd meg merről jöttem, mert akkor arra kell visszamennem... - mosolyodik el, noha tudja, a tűzzel játszik amiért ellenkezik az indiánnal, bár azt már tudja hogy sziú, a nevét még nem.
- Mi a neved? - tesz fel hirtelen egy kérdést, reméli legalább a beszédével ki tudja zökkenteni a nőt a gyilkos vágyból, hogy azt a tőrt belé döfje. David nem rossz szándékú, ő csak a táborát keresi.

Kell egy kis idő, mire felfogja, amit David makogott, de megérti. Amint eljutott az agyáig, arcára kiül az idegesség, a másodperc tört része alatt David mellett terem guggolva és a torkához szorítja a tőrt. Közel hajol a férfi arcához, a bőrén érzi a felgyorsult lélegzetvételét.
- Nem-mész-vissza. - nyomatékosítja az előbb elmondottakat, szinte sziszegve.
- Fehér ember hazug. - teszi hozzá. Na persze, majd elhiszi, hogy ott van az a pisztoly és nem bántaná, ha arra kerül a sor. Ha visszatalál a táborába, elmondja, hogy találkozott Kiyaval és csak bajt hozna rá. Semmiképp nem engedheti vissza.
Kicsit jobban nekinyomja a tőrt David nyakához, de még nem szakította fel a bőrét. A fegyverére sandít majd megpróbálja tőle a lehető leggyorsabban elsajátítani azt. Bár sosem volt otthon abban, hogy valaki ellen erőszakot alkalmazzon és fegyverekkel is rosszul bánik már most büszke magára, hogy legalább eddig eljutott.