Bölény-torok

A Bölény-torokhoz érve levettem a nőt a lóról, karjaimban vittem be a barlangba. Közel a menedék szájához telepedtünk le, innen én és Chumani is könnyedén kiszúrjuk ha ellenség közeledik. Miután a nőt leraktam a földre levettem Chumaniról a plédet és a földre terítettem.
- Itt tudsz aludni de csak keveset – mutattam a plédre majd jó magam törökülésben leültem a földre úgy, hogy szemmel tudjam tartani a pusztát. Chumani kis idő múlva letelepedett mellém a földre s én végigsimítottam a nyakát. Az éjszaka nem volt annyira hideg mint általában de ha az is lett volna tüzet nem gyújthattunk, úgy nyílt célpontja lettünk volna mindenkinek.
Még napkelte előtt ébredtem s az volt az első dolgom, hogy alaposan körbenézzek a környéken. Egy lélek sem járt erre, a város határa csupán fél órányira volt innen. Most kellett indulnunk. Ahogy visszaértem megálltam a nő mellett... eszembe jutottak rettegéssel telt szavai. Nem akart visszamenni, nem akart hazatérni. Számomra ez érthetetlen volt hiszen ő oda tartozik, nincs helye a városon kívül. Itt csak a biztos halál várhatja, bármi is volt amivel szembe kellett néznie nem lehetett rosszabb a halálnál. Leguggoltam és megragadva a nő vállát megráztam őt, cseppet sem gyengéden. Sápadt arcú volt Ő is, talán gyeremeke egy olyan átoknak kinek kezéhez népem vére tapad. Ezt, akármilyen angyali bőrbe is bújt nem felejthetem el.
- Menni kell, most – adtam ki a parancsot s ellenvetést nem tűrve dobtam fel a félálomban lévő nőt Chumani hátára. A plédet és fegyvereimet magamhoz véve indultam el utunkon.
- Nem vihetlek máshová csak város. Itt én hazámban te nem maradhatsz. Maradsz, meghalsz – vázoltam fel a helyzetet miközben a nap első sugarai befestették az eget.

Ahogy megérkeztünk a barlanghoz, csak bólintottam. Nem beszéltem, nem láttam értelmét. Leheveredtem a plédre kényelmesen, már amennyire ilyen fájó lábbal ez lehetséges volt persze, és lehunytam a szemeim, hogy megpróbáljak aludni.
-Bon soir! -mondtam franciául egy félmosoly kíséretében, aztán hamar elaludtam.
Képek jelentek meg a szemem előtt. Egy férfialak sejlett fel a homályban, megragadott, a falhoz nyomott és...olyat tett velem, amitől a mai napig kiráz a hideg. Szörnyű álom olt. Motyogtam, fészkelődtem, képtelen voltam nyugodtan aludni. Ahogy Kohana megfogta a vállam és megrázott már majdnem lendítettem a kezem, hogy pofon vágjam. Néhány könnycsepp is végigfolyt az arcomon. Mikor sikerült felfognom, hogy nem anyám férje ért hozzám, hanem csak az indián férfi, némiképp megnyugodtam. Leeresztettem a kezem és bocsánatkérőn pislogtam Kohana-ra, miközben letöröltem a könnyem.
-Sajnál...csak ömm...rossz álom. -kerestem hirtelen a szavakat, amikről úgy gondoltam megérti. Nehéz volt rögtön, ébredés után átállni arra, hogy angolul beszéljek és megpróbáljam csökkenteni az akcentusomat, hogy mindenképp megértsen, hiszen ő is egész más nyelvet beszélt, mint az itteni fehérek.
-Hogy? Most? -kérdeztem zavartan, és hatalmasat ásítottam. Azt gondoltam, hogy biztosan megőrült, amiért ennyire hirtelen indulni akar, még annyira álmos voltam. Végül tűrtem, hogy a lóra pakoljon, amitől hozzáteszem még mindig tartottam, és újra végighallgattam, hogy nem vihet máshová csak a városba.
-Mondani, inkább halál. -pillantottam rá makacsan. Tudtam, hogy nem vihet máshová, nem is várhattam el tőle, de a város gondolatától is kirázott a hideg.
-Kohana...haza, mit te említ, nem itt...Rockwood nem lenni otthon. Én jönni távol otthon. Én szel át óceán. Én nem mehet Rockwood, sem vissza messzi ország, mit te mond én haza. -hangomban némi nosztalgikus keserűség csengett. Bele kellett volna törődnöm, hogy visszavisz Rockwoodba és ennyi, de nem akartam ezt. Akárhogy is néztem, az otthonom Franciaország, az már más, hogy oda sem vágytam vissza a történtek miatt. Rockwood majdnem ugyanolyan volt számomra, mint Párizs. Börtön, épp csak anyám férje nem volt itt, de minden más...megegyezett.

A sápadt arcú asszony csak beszélt, beszélt és beszélt. Ők mindig annyit beszélnek, azt hiszik szavaik értékesebbek földanya énekénél. A düh méreg módjára áradt szét testemben ahogy ellenkező szavai fülemhez értek. Hirtelen megtorpantam majd összehúzott szemöldökkel néztem fel a nőre. Ám mielőtt még megszólalhattam volna a távolból porfelhőt véltem felfedezni, a balszerencse közelgett. De vajon melyik a két rossz közül? Nem menekülhetünk el, valószínűleg már rég kiszúrtak bennünket s egyenesen felénk tartanak. Ebben a pillanatban felhangzott büszke népem harci kántálása, mélyen legbelül örültem, hogy nem a sápadt arcú kutyák  portyájának álltunk útjába. Rövidesen olyan közel értek hozzánk, hogy tartásukból meg tudtam ítélni kik azok. Gyermekkori jó barátaim Skah és Ohitekah találtak ránk. Arcukra harcos sziú maszkját öltötték, nem tudom mit gondolhattak de biztosan nem azt, hogy éppen egy fehér asszonyt mentek meg a biztos haláltól. Mindkettejük keze égnek emelve, bennük a tomahawk mellyel készültek lecsapni. Megragadtam Chumani sörényét és egy óvatos ám határozott rántással adtam tudtára, hogy menjen mögém másként barátaim megölik a nőt.
- Nem!  Ne bántsátok – emeltem kezeimet a magasba miközben anyanyelvemen ordítottam feléjük a szavakat. A tomahawk a kezükben maradt de az arcuk nem változott meg, gyűlölet lángjában égő szemeiket a nőre meresztették. Elsőként Skah nézett rám most már inkább értetlenül mintsem dühösen.
’- Mit csinálsz? – mordult fel, ahogy letekintett rám kissé megkönnyebültem. Reméltem, hogy sikerül korlátok közé szorítanom bosszúszomjas lelküket. A fehérek azon a napon megölték Skah szüleit és Ohitekah két testvérét.
- Az erdőben találtam rá, visszaviszem a városba -  mondtam nekik majd lassan leeresztettem a kezeimet. Ohitekah még mindig a lovamon ülő nőt fixírozta.
’’- Miért viszed a városba? Meg kellett volna ölnöd...- siklott barátom szigorú tekintete most már rám. Kérdésére magam sem tudtam a választ. Ebben a pillanatban felhangzott Skah megkönnyebült nevetése mely egy csapásra eloszlatta a köztünk lévő feszültséget.
’- Megint nem bírsz parancsolni a szívednek. Olyan vagy mint az asszonyok -  ugrott le lováról Skah s közel lépve hozzám megveregette a vállam.
’’- Ha ezt Otaktay megtudja a szemed láttára nyúzza majd meg ezt a nőt -  biccentett fejével a fehér asszony felé Ohitekah majd ő is leszállt a lóról.
’- Akkor jó lenne ha nem tudná meg.- Skah ismét felnevetett.
’- Ezek szerint ma támadás éri a komancsok karámját – vonogatta szemöldökét mire jómagam is elmosolyodtam. Az elmúlt egy napban először.
- Legyen – adtam be végül a derekam a csínytevés csábításának. Megfordultam, hogy fel tudjak nézni a nőre.
- A város határa innen közel. Mi földünk nem tiéd, ha inkább halál akkor leveszlek lóról és barátaim segítenek téged  - néztem egyenesen a nő szemébe most már az általa értett nyelven beszélve. Skah ekkor odalépett mellém s méregetni kezdte a nőt.
’- Haja fakó mint az öreg bölcseké s szemén vakító hályog ül. Ez kell a sápadt arcú kutyáknak? – morgolódott a sziúk nyelvén s fejét rázta értetlenül. Való igaz a szeme furcsa volt s a haja színe is különbözött mindattól mit eddig láthattunk arról nem is beszélve, hogy a bőre szikkadt volt mint a napon szárított húsé. Mégis megesett rajta a szívem... gyámoltalan törékenysége és esetlensége olyanná tette mint egy elhagyatott kölyköt. Skahnak igaza van, ezekben a helyzetekben nem anyám gyengédsége hanem inkább apám tanítása kéne, hogy vezéreljen.

Láttam rajta, hogy dühös, dühös, amiért ellent mondtam neki, dühös valószínűleg azért is, mert makacsságommal mindkettőnket veszélybe sodrom.De mit tehetnék? Történtek dolgok, szörnyű dolgok, amiket egyszerűen képtelen voltam elfelejteni. A testem és a lelkem egyaránt tiltakozott a visszatérés ellen. Mást akartam, valami újat, valami boldogabbat, távol a rokonaimtól, Párizstól és Rockwoodtól. Szép ez a hely, lenyűgözött, hogy a természettel így együtt tud élni az ember, mégis...a nagynéném árnyékot vetett minderre. Apámtól rendkívüli makacsságot és vakmerőséget örököltem, nem beszélve a büszkeségről, ami meggátolta, hogy hagyjam cselédként kezeltetni magam.
Már nem ijedtem meg tőle, még ideges pillantását látva sem, csak néztem rá konokul, mint aki egyáltalán nem akar engedni az elképzeléseiből.
Bár Kohana-tól nem féltem, a felénk közeledő hangok nem töltöttek el bizalommal, főleg az illetők megérkezése után nem. Legszívesebben hátráltam volna, de nem értettem a lovakhoz, így csak kényelmetlenül fészkolódtam és nagyot nyeltem, hátha azzal mérsékelni tudom az ijedtségem. Szerencsére Kohana maga mögé tessékelte a lovát, így legalább egy valaki volt köztem, és az érkezett indiánok között. Számomra annyira rémisztőek voltak, és az agresszív hangok, amiket bár nem értettem, sejtettem, hogy ellenem irányulnak, sem töltöttek el boldogsággal.
Úgy néztem rájuk, mintha érteném, amit mondanak, pedig ez nem így volt, egy szavuk sem volt értehető számomra, mégis...reméltem, hogy a hanglejtésből kikövetkeztethetek valamit.
Kohana végre megszólalt úgy is, hogy értsem, de azt kívántam bár ne értenék semmit. Komoly gondolkodásra késztetett, amit mondott, de őszintén...mit ér az élet valakinek, akinek sötét a szíve, és fél, hogy egész lelke azzá válik.
-Ha te történik, mint velem, te is menni el, és nem néz vissza. -néztem komolyan a férfire, majd a többiekre, bár nem voltam biztos abban, hogy értik e , amit mondok, főleg az akcentusom miatt.
-Halál lenni jobb, mint menni város. -hangomban makacs tiltakozás és félelem csengett egyszerre. Tudtam, hogy ostobaság ezt mondanom, mégis...úgy éreztem még ez is jobb, mint visszamenni, hiszen, nem véletlenül jöttem onnan el.

Türelmem végét érte dühösen szóltam oda Chumaninak nyelvünkön.
- Gyere – azzal folytattam az utat a város határa felé,  az állat követett hűségesen követett. Skah és Ohitekah nem szálltak fel a lovaikra, gyalogszerrel tartottak velünk. Skah szinte tökéletesen beszélte a sápadt kutyák nyelvét én és Ohitekah már kevésbé, azonban megérteni mindannyian megértettük az idegen szavait.
’- Miért bajlódsz vele? – kérdezte Skah a nő által is érthető nyelven.
’’- Csak púp a te hátadon, nem kell segít – rázta a fejét Ohitekah.
- Nem tudom. Megígértem, hogy a város határáig elviszem. Semmi többet – válaszoltam nekik sziú szavakkal.
’’- Sok így is -  bosszankodott tovább Ohitekah városi nyelven. Skah közben a lovam túloldalára került így a nő, Chumani hátán kettőnk közé került.
’- Nagy szerencséd van asszony, hogy nem mi találtunk rád. Jobban tennéd ha hallgatnál mielőtt még elveszti a türelmét -  magyarázta neki Skah. Az én dühöm nem csillapodott, megoldást akartam találni a helyzetre de így, hogy testvéreim itt voltak nem lehettem kedves vagy segítőkész. Szerencsém, hogy ők találtak rám népemből. S tudom, hogy igazuk van. Miért segítsünk mi ezeken a szörnyetegeken, kik kényük kedvük szerint gyilkolják le népünket csak mert tüzes puskáik vannak?! A természetet kizsákmányolják, azt hiszik a tulajdonuk mindaz mit a Nagy Szellem teremtett. Pedig semmi joguk nincs birtokba venni valamit ami szentebb s több ő náluk.

Nem tűnt úgy, hogy nagyon érdekelné őket, amit mondok. Ahogy végignéztem a három indiánon...láttam, hogy mennyire mások, mint én, mint a mi "fajtánk", tudtam, hogy megölnének, mégis...kevésbé láttam őket kegyetlennek, mint a fehéreket, akiket túl rég óta ismertem. Hallgattam, amiről beszélnek, értettem, mégsem szólaltam meg. Megértettem Kohana-t, és nem akartam még nagyobb bajba sodorni, nem érdemelte meg, főleg azok után nem, hogy ennyit segített nekem.
-Bien sur (természetesen), szerencsés...-mondtam az első részét franciául, mivel nem találtam a megfelelő angol szót. Szem forgatva pislogtam rájuk. Egyszerűen csak nem értettem miért akkora baj az, hogy fehér vagyok. Persze, olvastam már indiánokról, mégis annyira furcsa volt az egész. Apácska azt tanította, hogy az ember az ember, mindegy milyen a bőrszíne. Párizsban sokan vélekedtek így, talán azért, mert Franciahon a miénk volt,nem kellett senkitől megszereznünk. Itt betolakodók voltak a fehérek, nem az indiánok mentek az ő földjükre, hanem fordítva. Épp csak azt nem értettem, miért nem lehetett ezt békésen tenni?
-Én nem ért...jönni nagyon távol. Ott nincs ti fajta, én fajta...ti ember, én ember. Tüzes bot rossz, de nem mind fehér használ rossz. -néztem rájuk, holott az imént mondták, hogy jobban tenném, ha csendben lennék. Próbáltam, tényleg, de vannak, hogy a szavak csak úgy kicsúsznak a számon, mindenféle meggondolás nélkül. Nem akartam  mindig álarcot viselni, csak kimondtam, amit gondoltam.

A nő barátom jó tanácsát nem fogadta meg, megálltam majd megragadtam a derekát és leemeltem Chumani hátáról. Tartottam a súlya egy részét mert tudtam, ennyi terheléstől is fáj a bokája s lehet segítség nélkül még nem tudna lábra állni. Egy végtelennek tűnő ámde valójában rövid pillanatig furcsa színű, bánatos szemeibe néztem.
- Persze, hogy nem értesz. Fehér ember vak és süket. Zajos mint gyerek, nem ért semmit csak irigykedik és elvesz - morogtam dühösen. Ha mindketten emberek is vagyunk minket a Nagy Szellem saját tiszta lelkéből, a könnyed légből, otthont nyújtó földből és kristálytiszta vízből gyúrt. Őket viszont gyermeteg, nemtörődöm sóhajából, nehézkes sziklákból s a mély sötétségből alkotta meg.
- Menni -  azzal elengedtem. Kezemmel a távolban felfedezhető város épületei felé mutattam. Gyalogosan elég messze volt de én nem akartam tovább menni, nem mehettem. Felraktam Chumani hátára a plédet majd felugrottam rá, Skah és Ohitekah követték példámat. Lenéztem a nőre míg társaim útnak indultak. Az agyamban megfogalmazódtak a szavak de kimondani már nem tudtam. Vigyázz magadra... Sok szerencsét... Végül szótlanul fordultam meg lovammal s a sziúk harci kiáltását hallatva vágtattam barátaim után.

//Sziú törzs/ Nagy tábortűz//

Túl hirtelen ragadta meg a derekam ahhoz, hogy reagálhassak rá, így csak tűrtem, ahogy hozzámér és a földre helyez. Felszisszentem, fájt, ahogy a lábam földet ért. Értékeltem, hogy próbálta valamennyire tartani a súlyom, de így is úgy is fájt, bár igaz...ha nem tart, akkor biztosan nem tudok egyből lábra állni. Idegesítettem, ez egyértelmű volt, mégis, amikor a szemeibe néztem, az a pillanat más volt. Ők vadak, kegyetlenek...a szemei mégis egész másról árulkodtak.
-Ez lenni végre dolog igaz. -néztem rá, aztán elkaptam a tekintetem és igyekeztem megtartani magam, nem örültem volna, ha mindhármójuk előtt összeesek.
-Aurevoir, Kohana...-néztem még vissza rá, aztán összeszedve minden erőm elindultam, bár nem a város felé. Keresnem kellett valami menedéket, ahol nem találhatnak rám, hiszen a nagynénimnek biztosan feltűnt már,hogy eltűntem. Lassan haladtam, de meg kellett gyógyítanom a lábam és pihenni. Nem mehetettem vissza, nem tehettem.
Néhányszor még hátra fordultam az ellovagló felé, aztán jobbnak láttam, ha mindent magam mögött hagyok, a hálámat is.

Mikor másnap kilovagoltam, hogy vacsora után nézzek és valami ajándékot vigyek Wayának, vissza a Bölény-torok felé vitt az utam. Egy kisebb tarisznyányi hallal és két fiatal nyúllal gazdagabban ültem Chey hátán, a nyulakat Wayának szántam. Csak reménykedni mertem, hogy értékelni fogja az ajándékom. Nem tudom, az apja beszélt -e már vele, de tegnap este nem találtam már a táborban. Megszökni bizonyosan nem szökött meg.
Míg azon vacilláltam, hogy tud -e már arról, hogy a jövőben akár a feleségem is lehet, megláttam egy alakot a távolban. Szemeim résnyire szűkítettem, hogy jobban kivehessem, de nem láttam tisztán. Az mindenesetre bizonyossá vált számomra, hogy emberi formája van, de nem közülünk való. Leszálltam Chey-ről és egy kicsit nagyobb szikla mögé lopóztam. Egy fa alatt ült az idegen, hátát nekivetette a törzsnek és a lábát szorongatta.

A sziklák és bozót takarásában olyan közel lopóztam hozzá hangtalanul, amennyire csak tudtam, majd marokra fogtam a tomahawkomat. Hirtelen ugrottam elő a bokorból egyenesen a fa mögül, ahol ült. Mire megfordult, már kartávolságon belül voltam, tomahawkomat úgy tartottam, hogy bármikor, egyetlen lendületes mozdulattal kettéhasíthassam a koponyáját.
Jól sejtettem, egy fehér asszony. A bőre ragyogott, mint a nap.
- Hitvány kutya-asszony! - kiáltottam az ő nyelvükön, majd a földre köptem. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy bár nem láttam, a többiek akár a közelben is lehetnek.
- Hány sápadt arcú lenni itt még teveled?

Próbáltam a lehető leggyorsabban haladni, és viszonylag biztonságos helyet találni magamnak. Bár a lábam el volt látva, mégis fájt, ami megnehezítette a mozgást. Nem tudom mennyi ideig botorkáltam a prérin, de a hely kezdett egyre ismerősebbé válni. Éreztem, hogy a lábam lassan felmondja a szolgálatot, így a legközelebbi fa tövének dőlve leültem és megigazgattam a lábamon lévő kötést. Jól esett, hogy nem kellett azon gondolkodnom, hogy rám találnak, hogy rám talál a nevelőapám, az anyám, vagy a nagynéném. Magam voltam, és bár az erdő veszélyesnek tűnt, azok a szörnyek, akiktől a leginkább rettegtem messze voltak innen, és csak ez számított.
Brumy-ra gondoltam és a jelenetre, ahogy Kohana lelőtte. Nevetnem és sírnom kellett egyszerre. Olyan abszurdnak tűnt, hogy lelőnek egy plüssmacit, mégis sajnálattal töltött el, hiszen olyan sokat jelentett és jelent is nekem a mai napig. Megakartam találni, csak azt nem tudtam hogyan is kezdhetnék neki a keresésnek. Nagyot sóhajtottam, nem hallottam a bokrok zörgését, így teljesen váratlanul ért a hirtelen előugró indián. Felálltam és próbáltam arrébb húzódni, de ezt a fa nem engedte. Egyáltalán nem tetszett az eszköz, ami a kezében volt, fenyegető volt minden egyes mozdulata.
Nem pontosan értettem mit jelent az a szó, hogy "hitvány", így összerakva pedig még annyira sem sikerült megértenem a szókapcsolat értelmét, de a köpésből rájöttem, hogy nem kedveskedni próbált.
-Barátok jönni ide. -hazudtam, bár nem tudom mennyire sikerült hihetően előadnom magam, van úgy, hogy nem megy egészen jól.
-Mit akar én? Én csak menni át erdő. -jelentettem ki, hátha rájön, hogy nem akarok bajt, egyszerűen csak szeretnék átmenni a földjükön, hogy új életet kezdhessek.

Láttam a fehér nő rettegését, de szavait nem értettem. Egy szót sem. A sápadt arcúak nyelvét megértettem, de ő valahogy, mégis furcsán formálta a szavakat - egyszerre tűntek ismerősnek, s hangzottak idegennek.
Odamentem hozzá, lassan, fegyverem továbbra is készenlétben tartva, bár láttam, hogy nála nincs fegyver, így nem kell tőle tartanom. Csak egy asszony. Gyenge, fehér asszony. Egészen közel hajoltam az arcához és megismételtem a kérdést.
- Kérdezni... ki van még itt veled? Itt, Bölény-toroknál. - morogtam. Reméltem, most már tud válaszolni és főként, hogy azt meg is értem.
- Hány ember? Hol bújtak el?

Ismét azt a szörnyű remegést éreztem a testemben. Minden porcikám tiltakozott a maradás ellen, de ha megmozdultam volna, bizonyos, hogy hamar a halálba küld. Bármennyire is vágytam arra, hogy a sok borzalom véget érjen, szerettem élni, ragaszkodtam ahhoz a hitvány kis valamihez, amit mi emberek életnek nevezünk. Párizs a világ legtökéletesebb helye, és szörnyű, hogy épp onnan érkezve gondolok ilyeneket, de...akárhányszor arra gondolok mi volt ott újra és újra csalódom az emberekben.
Nem mertem hátrálni, nem tudtam mi is lesz a következő lépése. Kohana-tól is megijedtem ugyan, de ez a férfi nem árasztotta magából azt a nyugalmat, amit Kohana minden vadsága ellenére igen. Ahogy az arcomhoz hajolt a fejemmel hátráltam néhány centit.
-D'accord (rendben)...lenni egyedül. Menni át erdő, nem akar baj, csak menni el innen. Te hagy én szel át erdő. -suttogtam egészen halkan. Igazat mondtam, nem volt itt rajtam kívül más, és őszintén reméltem, hogy ezt el is hiszi, na meg felfogja és elenged. Megakartam keresni Brumy-t, a plüssmacit és eltűnni innen, egészen messze, ahol tényleg teljesen új világ, új élet vár rám...nem is tudom, megfordult a fejemben az, hogy...boldog?
Úgy éreztem, mintha a szél elkezdett volna baljósan suttogni, mintha sötétedett volna valamennyit, persze lehet, hogy ezt csak én érzékeltem így és csak a lelkemben tomboló vihart képzeltem egészen magam köré.
-Te engedni el én. -pillantottam rá. Hangom nem utasító, sokkal inkább kérő volt, bár nem hittem, hogy komolyan érdekli, amit mondok. Furcsa volt nekem ez az egész fehér ember nem fehér ember dolog, egyszerűen nem fért a fejembe miért jó ez...némelyik ember pusztít, némelyik épít, némelyik jó, némelyik rossz...legyen az sápadt arcú vagy épp indián.

Egyedül, ezt megértettem. Talán ő lenne az a nő, akiről tegnap és ma is halottam? Az erdőben járkált, távol a városól, néhányan úgy tartották, megszökött. Túl sokat nem tudtam róla, csak hogy fehér. De nem sokan merészkednek ide, a vadonba és ezek szerint nem voltak alaptalanok a pletykák. Most, hogy megtudtam, nem fenyeget veszély, hisz ez csak egy nő... elgondolkodtam, mit kéne tennem? Megöljem? Azt nem fogom, mégiscsak nő, még ha sápadt arcú is. De el nem engedhetem.
- Nem engedni - morogtam. Ekkor fantasztikus, korszakalkotó ötlet sejlett fel bennem, s minél tovább ízlelgettem, annál jobban tetszett.
- Nem kellett volna idejönnöd. Ostoba fehér nő az erdőben akar járkálni? Ehagy faluját, elhagy fehéreket? - füttyentettem Chey-nek, mire odajött. Leszedtem róla a kantárt, nála muszáj volt használnom. Egyszerű bőrből készült gyeplő volt, a csomózásnál elvágtam, majd összekötöttem vele a nő kezeit.
- Marad nyugton. Kellett neked idejönni, most már itt maradsz. Örökre. Otaktay elviszi a fehér kutyák asszonyát. Otaktay odaadja menyasszonyának. Őt fogod szolgálni, megértetted? - kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangon, bár választ nem vártam. Megfogtam az összekötözött kezeinél hosszabbra hagyott bőrt és elindultam, hogy vezessem magam után, akár egy lovat. A tomahawkot továbbra is a kezemben tartottam. De a nő nagyon lassan jött.
Visszafordultam, mert folyton felszisszent, ahogy lépett. Felvontam a szemöldököm.
- Rossz láb. Meggyógyul. Ha nem, Otaktay megölni fehér asszonyt. Otaktay visz. - mondtam, azzal összekötöztem a lábait is, majd testét átvetettem a lábamon, hogy cipeljem. Nem ellenkezett. De ha csak megpróbál elszökni, nagyon megbánja.
- Mi neved? - csak ennyit kérdeztem a hosszú órákon át tartó úton. Ő sem szólt, csak csendben zokogott. Sós könnyeit néha éreztem, ahogy a hátamra csöppen. Chey engedelmesen jött utánam. Arcomra elégedett mosoly kúszott; nagyszerű ajándék lesz Wayának. Ezek után biztos, hogy nem fog visszautasítani.

//Sziú törzs - Nagy tábortűz//