Jericho O'Hara

Jericho O'Hara

Személyiség leírása

Javíthatatlan gaztevő
Erőszakos
Ravasz
Igazságos a maga módján
Csendes
Hidegfejű
Olthatatlan szomjú

Oltalmazó is lehet a megfelelő emberrel
Harcias
Arrogáns egy kicsit
Rendszerető
Aljas

Nomen est omen, szokták volt mondani, hát én sem vagyok ez alól kivétel, és talán nem minden ponton felel meg az igazságnak, magadra vess ha elhiszed egy hitszegő gazember szavát. Alapvetően azonban ezek jellemeznek, hozzá téve hogy borzalmasan bosszúszomjas tudok lenni, és nem menekül senki a haragom elől. Mint az elvárható is, mesteri céllövő vagyok, és ördögi szerető, ezt a hölgyek bármikor alátámaszthatják. Talán kimaradt még az, hogy bizalmatlan vagyok és gyanakvó de hát ez azt hiszem érthető. Szívből gyűlölöm a törvény embereit, mert visszaélnek a hatalmukkal, és emiatt vesztettem el a családomat, és adtam bandita létre a fejem. Az igazság osztás hiánya az, ami erre sarkallt, de majd megtudja Norton is, mennyire vagyok jó céllövő ha találkozunk. Ő se jobb náluk, semmivel. Talán nem véltlen hogy még indián is van a soraimban, a legjobb felderítők és magam is sokat tanultam tőlük. A tulajdonságaim között jó is akad, mert a bandámat nem feltétlen erőszakkal tartom össze, hanem gondoskodással is, amíg betartják kevésbé szabályainkat. Az árulást soha nem tűrtem, és nem is bocsátom meg. Itt nincs második esély, ez nem az a játék. Vannak akik szeretnek, vannak akik tisztelnek, és van aki fél tőlem, mert a rend kedvéért rojtossá vertem. Mindenki tudja, mi a rend.

Előtörténet

Késő estére jár már, a táborban mindenki teszi a saját dolgát, és valamiféle készülő vacsora illata száll. Itt nyugodtan lehetünk egy két napot, amíg feltöltjük a vadász készleteinket, amik egy hosszabbra sikerült üldözés miatt megcsappantak. Viszont a törvény kutyáit sikerült lerázni, és biztos vagyok benne hogy a távútra vezető nyomokat követik még mindig. Ostobák. A fiatal kopók mind azok, és könnyű felültetni őket, mert a naivságuk és igazságérzetük hamis képet tár elébük. Az öregebb seriffek, na azok a nagykutyák... Undorító, nyálat fröcsögő bulldogok... mint Eckbert is volt. Állítólag a fegyvere legendásan kidolgozott markolattal büszkélkedhetett. Megpörgetem a kezeim között a pisztolyt, ez sok mindent elárul nem? Bár, nem eleget. A pillantásom a tábortűzbe vész, ahogy letelepszem az embereim közép vacsorázni én is, és meghallgatom a legújabb meséket amiket kitaláltak, és pletykákat amiket hallottak...

Gondolataim elkalandoznak egy kicsit, nem voltam én mindig bandita, erre senki nem születik, szokás mondani, mindenkit valami hajt, és vezérel, hát én sem vagyok kivétel. A szüleim egyszerű telepedek voltak, akik sokat dolgoztak hogy eltartsanak engem és két testvéremet Denis és Andrewt. Mi is dolgoztunk ahogy ilyenkor szokás is volt, segítettünk a szüleinknek, és még játéknak fogtuk fel az életet. Sokszor mentem apámmal a városba, hogy eladjunk és vegyünk dolgokat, kereskedtünk. Tizenöt éves koromra saját lovam volt, ami nagy dolog, hiszen a hiszen a vadnyugaton a ló értékes jószág ám, és hogy egy gyereknek sajátja legyen... sokszor vittem el lovagolni az öcséimet és tanítgattam nekik is hogyan fogják a kantárt, mire reagál a ló, és hogyan irányítsák, vagy épp sarkallják vágtára vagy épp lassításra. Szép idők voltak, szerettem ezeket az éveket. Mindhárman felnőttünk és huszon éves koromra már kiszemelt barátnőm volt, akinek megkértem a kezét. Az esküvőt tervezgettük amikor nem is tudom mi történt igazán. A városban volt dolgunk, ünnepeltük az eljegyzésem és hazafelé menet támadtak meg minket. Banditák voltak, igazi erőszakos gaztevők. Lelőtték apámat és a testvéreimet, engem is meglőttek. Félholtan néztem végig ahogy megerőszakolják az anyámat és a menyasszonyom mielőtt őket is megölték volna. Moccanni sem tudtam, de emlékezembe véstem mindenkit a tíz fős bandából. Egyeseknek elhangzott a neve is, másoknak csak az arca maradt meg. De az emlék nem hal meg, és én sem tettem. Életben maradtam, de miért? Hogy aztán a helyiek seriffje eltussolja az ügyet, mert annak a csürhének a szövetségese. Persze mindent megtettem hogy kijárjam az igazam, de alul maradtam a törvény keretein belül, így hát kiléptem belőle. Felépültem, és szívemben gyásszal és gyűlölettel álltam szembe a törvényel és az álnok Eckberttel. Sosem akartam bandita lenni, nem erőszakos nevelést kaptam, így hát... Eleinte furcsa volt. A törvénnyel szembemenve már nem kellett hozzá tartanom magam, áthághattam mindet. Rákaptam az ízére, de eleinte kicsiben csinálam, és ki akartam deríteni mindent arról az éjszakáról. Megnövesztettem a hajam, és szakállt növesztettem, hogy nehezebben ismerjenek fel. Huszon négy voltam, és elvesztettem mindent amit az élet adhatott. Család, menyasszony... testvérek... Igazán egyedül maradtam. Nyomozni kezdtem, és közben... nem riadtam vissza semmitől, fenyegettem, hízelegtem és zsaroltam. Bizonyítékot akartam. Az igazamról.
Nem, nem vagyok az a báránylelkű rabló, tényleg követtem el vétkeket, és nem bánom egyiket sem, mert végül elértem amit akartam, csak innen már nincs visszaút. Valami eltörött bennem. Éveim mentek rá, mire bejártam a vadnyugatot széltében hosszában és végül már nem voltam egyedül. Azt vettem észre, hogy egy csapat gyűlt körém, akik követtek és vezérüknek neveztek. Igyekeztem mindig igazsággal és kellő fegyelemmel bánni velük, de néha még mindig nem tudom miért követnek. A bosszúmba nem keverem bele őket, mégis kitartanak.
Lassan elkezdtem levadászni a családom véreskezű gyilkosait, és sikerült is három nyomára bukkannom. Kapásból kevesebb lett a listámon szereplő név. A végén... a végén mentem Eckbert seriffért . Őt hagytam a végére. Tetszettek a pisztolyai amikkel le akart engem lőni olyan serényen, és végül tisztességtelen párbajban, de én nyertem. A szemei közé eresztettem a golyót, és a pokolra kívántam a mocskos kis titkával. Már csak két embert vadászok, és vége lesz. Vége ennek a rémálomnak. Már csak két név... a bosszú ugyan nem hozta vissza a családom, de mégis jobban alszom éjjelente. Határozottan nem bántam semmit.

- És akkor Jericho odaért... - erre kapom fel a fejem, ezek szerint rólam sztorizgattak.
- Mi van, hova értem? - kérdezek, mire az egyik emberem felnevet és mesélni kezd, mire bevillan és nevetve veszem át a szót.
- Áh, igen az volt ám a rablás! A legnagyobb bank a környéken és úgy adta meg magát, mint egy szerelmes asszony... - mosolyodom el, és elragad a mese mondás. Azt hiszem, nem sokára vége lesz.