Anastasie & Eddie

Nem távolodtak el nagyon a várostól, csak annyira, hogy szép kilátás nyíljon a hegyekre.
A lovak – egy sötétpej és egy almásderes – leszerszámozva, békésen legelésznek, farkukat lustán suhogtatva tartják távol maguktól a rovarokat.
Garett – jókötésű fickó, közel a negyvenhez – tarkóját a földre fektetett nyergének vetve, a szemébe húzott kalap fedezékében békésen szundikál már vagy fertályórája. Számára nincs semmi érdekes abban, amit a kisasszony csinál, egyébként is csak azért van itt, hogy a lány biztonságban legyen.
Anastasie mélyen a gondolataiba merülve üldögél egy pokrócon, néhány méterre Garettől és a lovaktól, térdére fektetett rajztábláján kialakulóban a táj, a legelésző lovak és a szundikáló cowboy vázlata.
Fűzöld ruhájának terjedelmes szoknyája gondosan elrendezve hever körülötte, az erős napsütéstől széles karimájú, divatos kalap védi.
Haladhatna sokkal gyorsabban is, ám a gondolatai unos-untalan elkalandoznak, ilyenkor hosszú percekre is megáll a kezében a szénceruza.
Már két hete itthon van, könnyedén zökkent vissza a megszokott rutinjába, és a régi kerékvágásba, mégis nyugtalan, és maga sem tudja megfejteni, valójában miért is az. Kutató pillantása támpontot, talán útmutatást keres az ismerős vidéken, bár nagyjából sejti, hogy az égi jel ma sem fog megérkezni.
Egy sóhajjal egybekötött lusta kézmozdulattal elhessent egy legyet az arca elől, és nekilát az almásderes vázlatának kidolgozásához. A csendes, békés vidéken végül mindig rátalál az ihlet