Gilmore Kúria

Napok óta figyelem a Gilmore kúria mozgását, útba ejtve sétáim, valamint esti körútjaim során. Tekintve, hogy mozgásterem köztudottan erősen behatárolt, hála a magát apámnak nevező alaknak, senkinek nem szokatlan, hogy naponta többször eltévelygek egy-egy ház előtt. Valójában, amikor lehetőségem van kijutni a számomra fenntartott "börtönből", elég sok helyet meglátogatok. Megveszem a kedvenc péksüteményem, azt megeszem egy távolabbi padon, és így tovább. Ezek azonban jelen pillanatban nem fontos tényezők. Ami érdekesebb, hogy a család java nem tartózkodik a városban, épp úgy, ahogyan egyetlen életben maradt szülőm sem. Az esküvőre meghívottak névsora meglepően terjedelmes volt, én azonban szokás szerint megmakacsoltam magam. Talán jobban is, mint általában, így küzdve ki magamnak az otthon maradás jogát. Semmi kedvem nem volt elmenni egy esküvőre, ahol apám minden bizonnyal ocsmányabbnál-ocsmányabb alakoknak mutogatna, remélve, hogy valamelyik elég elszántsággal bír és kedvet is kap hozzám. Helyette kihasználom az adandó alkalmat.
A ház csendes és sötét, ahogy annak lennie kell. A dolgozószobában matatok óvatosan, csupán a kintről beszűrődő fény alapján tájékozódva. Kellemetlen, de ha csupán egyetlen gyertyát is meggyújtanék, pillanatokon belül nagy bajba kerülnék. Valószínűleg nagyobba, mint amiből egymagam ki tudnék mászni. Egyik fiókot a másik után kotrom át, mindhiába. A középső nem nyílik, a kulcsát pedig hiába keresem, nem találom. Egy keskenyebb pengéjű kést veszek elő csizmám szárából, remélve, hogy azzal majd sikerrel járok, de alighogy belekezdek tervembe, kinyílik az ajtó.
A kést magam elé tartva figyelem a betévedőt. Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki kedvezőnek találta a mai napot a betörésre. Ez a gondolat mosolyt csal arcomra, némi kétkedéssel együtt. Először is, miért pont ugyanoda tör be, ahova én? Hogy lehet ilyen balszerencsém? Másodszor... miért lettem ennyire izgatott attól, hogy rám fogja azt a vasat? Veszek egy mélyebb levegőt, majd halk sóhaj formájában kieresztem magamból, hátha attól megnyugszom. Pisztolyomért eszemben sincs nyúlni, abban is kételkedem, hogy ő elsütné fegyverét. Ha ma jött, olyan csendben, hogy a padlódeszkák nem zajongtak trappolástól, több esze van annál, minthogy lőjön.
- Micsoda véletlen egybeesés! - mosolygom álarcom alatt.
A fekete csipke gondosan fedi arcom felső felét. Ugyanolyan színű öltözetemmel könnyű az éjszakákat járni, s bár fűző nélkül egyesek szerint kényelmesebb lehet, megszoktam annyira, hogy ne zavarjon. Egy nő pedig adjon magára, ha megteheti, még akkor is, ha épp betörni készül valahová.
- Nekem csak a pénz kell, a többit megtarthatja. Gondolom ez megfelelő ajánlat ahhoz, hogy elfogadja, bár úgysincs más választása. Azzal a fegyverrel csak halált hoz magára, ha használja - bökök késemmel a lőfegyver irányába.
Nincs ínyemre a társulás egy vadidegennel, a legjobb az lenne, ha ő keresne a szoba egyik felén, én a másikon és ha végeztünk, elköszönünk egymástól, amint mindenki megkapta amiben megállapodunk, de... Lehet, hogy inkább hagynom kellene a mai napot? Nem, esélytelen!

Újdonsült vetélytársam minden bizonnyal egy férfi, s bár ő jelenleg az ablakkal szemben tartózkodik, sokkal többet nem valószínű, hogy látok belőle, mint ő belőlem. Ennek oka az, hogy alaposan felöltözött, ráadásul az arcát is takarja. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem ma kezdte, a kérdés azonban meglep.
- Nem, azért vagyok itt, hogy lecseréljem a zárakat - felelem ironikusan.
A megjegyzésem hangsúlya nem szándékos. Úgy berögződött, hogy hogyan beszéljek férfiakkal ahhoz, hogy elkergessem őket, hogy néha kicsúszik egy-egy modortalanabb megjegyzés. Ezen még dolgozom, végtére is a színjáték nem válhat valósággá, és ezeken az estéken... valamennyire önmagam lehetek, ami külön öröm számomra. Ezzel együtt azonban, mások leszúrásának gondolata elkeserítő. Eszemben sincs ilyet tenni, több okból sem, azokat azonban nem kezdem el sorolni. Ha megtenném, az sok időt elvenne abból a kevésből, ami jelenleg adott a számomra, vagy esetleg számunkra.
- Hogy szavaival éljek... "Nem akarom bántani" - idézem őt, teljesen őszintén.
Nem, annyit nem ér egy köteg pénz, hogy kárt tegyek benne. Abban viszont igaza van, hogy a tárgyak eltulajdonítása veszélyes játék, főleg egy olyan helyen, ahol mindennek óriási értéke lehet. Továbbra is az idegent figyelem, miközben valamiféle tervet próbálok kitalálni. Kellemetlen helyzet, ugyanakkor valamiért mégis élvezetes. Csak tudnám, hogy miért? A megszólalásig már nem jutok el. Kíváncsisága megmosolyogtat, s beismerem, engem is érdekel, hogy ő miért ezt a házat választotta.
- Mielőtt engem faggat, miért nem kérdezi meg saját magát? Miért pont ezt a házat választotta, ha tudja, hogy vannak kevésbé őrzött birtokok a környéken?
Kést tartó kezem kezd belefáradni abba, hogy feleslegesen lógjon a levegőben. Mivel valószínűleg úgysem teszünk kárt a másikban, fegyverrel legalábbis nem, akkor akár le is engedhetném, és visszatérhetnék korábbi terveimhez. Ettől vezérelve felemelem kezeim, majd lassan leguggolok, hogy az asztal középső fiókja szemmagasságba kerüljön. Amint ezzel megvagyok, nem foglalkozva tovább az óvatos mozgással, a zárat kezdem el babrálni. Nem érünk rá hajnalig beszélgetni, minden bizonnyal hamarosan erre téved a megnyirbált őrség, addigra pedig nem szeretnék itt lenni.

Teljesen egyértelmű, hogy hazudok, szándékomban sem állna tagadni, a fickó azonban meglepően őszintén válaszol. Igaz, azok után, hogy egymásba botlottunk az éjszaka közepén fosztogatás közben, ki fáradozna még ilyesmivel? Azért annak örülök, hogy nem rezel be annyira, hogy lepuffantson. Még csak a kezét sem látom remegni, ahogy felém tartja a csövet, ami egy részről aggasztó, mert talán azzal sem lenne nagy gondja, ha le kellene lőnie, leszámítva az utána ide csődülő őrséget és a fél várost, bízhatok abban, hogy ha lő, az szándékos lesz.
- Az érzés kölcsönös.
Nem szeretném, ha kárt tenne bennem, ahogy neki sem ártanék. A munka azonban munka, meg kell tenni, amiért ide jöttem, főleg, hogy aligha adódik mostanában ilyen lehetőség. Az itt élő alak valóban nem egy szent, s való igaz, csábító gondolat megsérteni büszkeségét, de én nem emiatt vagyok ma pont itt. Ennek ellenére kis híján felnevetek. Üres kezem szám elé emelem, úgy mosolygok bele kesztyűmbe, majd megfigyelem az elém dobott kulcscsomót. Fejem enyhén oldalra billen, mialatt érte nyúlva kezembe veszem. Van rajta egy pár vasdarab, időbe tellene mindet végig próbálgatni, ráadásul...
- Kitől vannak a kulcsok? - érdeklődöm elsődlegesen.
Ha nem a ház urától, erősen kétlem, hogy a titokzatos fiók kulcsa rajta van. Mégis melyik földesúr bízná a titkos rekesze nyitját egy szolgára? Legyen az bármily megbízható, egyik sem. Ami meg az osztozkodást illeti... Ha kijutunk innen, mi gátolja meg abban, hogy lepuffantson?
- Szerintem azelőtt osztozkodjunk, mielőtt kijutunk. Úgy mindketten arra menekülünk, amerre akarunk - közlöm vele álláspontomat.
A kulcsok eredetétől függően folytatom a zár nyitását. Amennyiben elsődleges forrástól, úgy megpróbálom meghatározni, hogy melyik kulcs nyithatja a fiókot és azokkal próbálkozom, ha nem... Marad a kés, az a biztos.

Annak a bizonyos jobb kéznek a bemutatására elhúzom a számat. Ez, és a tény, hogy mennyi semmirekellő él a városban, bizonyíték arra, apám mennyire jól döntött akkor, amikor elhatározta hogy senkinek nem adja kezébe saját pénzügyeit. Talán szomorú, de igaz, hogy én hozzá képest naiv vagyok és képes vagyok bízni másokban, persze fele annyi sincs gonosztevői számlámra írva, mint neki. Az is tény, hogy őt senki nem kérné számon, velem ellentétben, viszont ha igaz, amit hallok, akkor van esély arra, hogy a kulcsok valamelyike hasznosnak bizonyuljon.
- Próbáljuk meg! - egyezek végül bele, alaposabban szemügyre véve a zárat, próbálva behatárolni a kulcs méretét - Ha másra nem is jó, legalább ebből tudom, hogyan jutott be az épületbe - nézem a dolgok biztosabbik oldalát.
Az első tipp nem válik be, ezért újabbat keresek, óvatosan mozgatva a kulcsokat, hogy a lehető legkevesebbet zörögjön a csomó. Nem lenne kellemes, ha pont emiatt buknánk le, márpedig egy csendes házban minden nesz zajos. A bók hallatán felpillantok, tartva egy pillanatnyi szünetet. Látom, hogy méreget, ami ugyan nem zavar, de felvet bizonyos kérdéseket.
- Melyiket félti jobban, a tehetségemet, vagy a testemet, amit annyira méreget? Az előbbiről aligha tudhat sokat.
Az újabb kulcs tökéletesen beleillik a fiók zárjába, s hamarosan egy halkabb kattanás hallható, ahogy kinyílik. Lassan kihúzom helyéről, majd visszacsúsztatva csizmámba késemet, tapogatózni kezdek. Iratok tömkelege lapul odabent, mik talán sokkal lényegesebbek, mint a pénz, amit sajnálatomra nem találok. Tudtam én, hogy nem lehet ennyire egyszerű. A fiókot túl könnyű feltörni, még kulcs nélkül is. Kell lennie valami másnak, ahova eltehette a kötegeket, mert abban biztos vagyok, hogy Mr. Gilmore vagyonának nagy része nem a bankban van tárolva. Egészen a rekesz hátsó faláig jutok, amikor megakad a kezem valamiben. Lapos, kisebb tárgy, egy kis mögé bedugva, ami olyasmi lehet, mint egy kép akasztója a keret hátulján. Mire kezem kijut a fiókból, egy újabb kulcsot tartok ujjaim között, úgy emelve, hogy azt az őrködő alak is láthassa.
- Ön szerint mit nyithat?
Mivel mást nem találtam odabent, visszatolom helyére a tárolót és gondosan vissza is zárom, hogy ha valaki jönne ellenőrizni amíg esetleg másik szobában járunk, ne vehessék észre, hogy kinyitottuk. Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy merre tovább.

- Az egyik szolgálólány minden este kinyit néhány ablakot, szellőztetés okán, a szeretőjének. Annyi volt a dolgom, hogy ezt kihasználva, beosonjak, mielőtt visszatér becsukni azokat - tájékoztatom gondolkodás nélkül.
Amiért ennyire őszinte, nekem sem okoz nehézséget annak lenni, ami eléggé meglepő, ám most már mindegy. Elárultam, nem mintha sokat számítana, hiszen úgysem térek ide vissza, hogy ismételten megkíséreljem a betörést.
- Én először futottam össze bárkivel is, aki ébren volt.
A fiók kinyílik, én pedig alapos kutatásba kezdek. Beletelik néhány percbe, lassan haladok, nehogy átvonuljon a kezem valami lényeges felett, s talán ennek köszönhető, hogy belebotlok a jól elrejtett kulcsba. Az ilyen esetekben az alaposság fél siker. Sosem utazok nagy zsákmányra, nem engedem, hogy a kapzsiság magával rántson a mélybe. Általában ha találok valamennyit, már el is teszem és megyek, mielőtt bárki kiszúrna. Talán ez az oka annak, hogy sokan nem veszik észre, hogy eltűnnek a kisebb összegek. Az asszonyos urak esetében gyakoribb, elvégre bármikor előfordulhat, hogy feleségük elszór egy kisebb vagyont ruhákra.
- Ilyen hamar nem zárnám ki a pincét. A jómódú urak szívesen dicsekednek értékes borkészletükkel, de mindent sorjában. Kezdjük a kandallóval - fogadom el az ötletet.
Az ajtót finoman húzom magam után, amint kilépek rajta. Elhallgatok a folyosóra érve, s megválogatott léptekkel eredek ideiglenes társam nyomába. Elég könnyedén elfogadtuk ezt a partnerséget, ám vagy ez, vagy mindketten üres kézzel távozunk, mert vélhetően egyikünk sem engedett volna az ügyből. Akkor pedig már inkább ez, még ha felezzük is a talált összeget. A lépcsők a világ legmacerásabb felületei egy betörő számára. Nem látni, hogy mi van a végén, általában nyikorognak, hacsak nem kőből emelték őket, és ha nem vigyáz az ember, sötétben könnyen a lépcsőfok mellé léphet. Minden egyes megtett fok után leguggolok, meglehetősen vontatott tempóban, nehogy hirtelen helyezzek nagyobb nyomást az alattunk lévő tákolmányra, hogy mihamarabb körül nézhessek odalent, meggyőződve a tovább haladás biztonságosságáról. Meglehet, hogy ez már túlzott óvatosság, de szerintem ilyen esetekben az nem létezik. Az életünket tesszük kockára idebent, miközben fegyveresek portyáznak az épület körül.

Egyel kevesebb, vagy egyel több ember miatt kell aggódnunk, az egész időzítés kérdése. Amennyiben a szerető az itt tartózkodásunk ideje alatt óhajt távozni, úgy az utóbbi. Ha egy darabig még szórakoztatja a szolgálót, hát az utóbbi, de az is lehetséges, hogy azalatt az idő alatt megy el, mialatt mi a dolgozóban ténykedünk. Akkor se több, se kevesebb.
- Mindez azért van, mert alapos vagyok, felkészült, ügyes, ÉS rendkívül szerencsés - hangsúlyozom ki a végét.
Ez sajnos csupán az esti kirándulásaimkor igaz, a való élet sokkalta problémásabb. Ami az urak szokását illeti, volt balszerencsém saját bőrömön tapasztalni, apám számos jelöltjének hála. Mindegyik más volt egy kicsit, ugyanakkor önmaguk dicséretéhez egyaránt értett az összes.
- A hírek gyorsan terjednek, az urak pedig pletykásabbak mint a legtöbb szobalány, ha egy nőnek akarnak imponálni - tudom le ennyivel a dolgot.
Azt, hogy gyakrabban tudom meg első kézből az információkat, nem kötöm az orrára. Ez egyedül rám tartozik, senki másra. Jobb is lesz, ha inkább a dolgunkkal foglalkozom, mert a végén felhergelem magam a kellemetlen napokra emlékezve. Az, hogy a mozgásomra kell ügyelnem, segít a megnyugvásban. Odalent előre engedem a férfit, alaposabban szemügyre véve sajátomnál nagyobb alakját, amíg a kandalló felé tartunk. Magam mellett végigtapogatok néhány téglát és díszítő elemet, inkább a párkányra és a kandalló oldalára koncentrálva, meghagyva társamnak a kormos részt. Korábban enyém volt a neheze, hát most kiveheti a részét a kutakodásból. A gyufával alaposan meglep. Első dolgom, hogy körbe pillantsak, aggódva, hogy észre vette valaki, közben pedig fél lépéssel közelebb araszolok, csökkentve a kettőnk közötti területet, takarva a létrehozott fényt. Sajnos rajta nem látok többet. Akár világít, akár nem, csupán szemei azok, amiket arcából látok.
- Semmit.
A lövés hallatán összerezzenek. A széles vállak mögött megbújva osonok az ablakhoz. Néhány centit mozdítok a nehéz függönyön, hogy kiláthassak mögüle, s még elkaphassam tekintetemmel a lovast, ki hallhatóan észre vett valakit. Talán a szolgáló szeretőjét, kit akár tolvajnak is hihetnek. Ebből még baj lehet. Az új felvetésre óvatosan megérintem partnerem alkarját, hogy magamra vonhassam figyelmét.
- Mostanra felébredt az egész ház. Biztos benne, hogy most kellene a pincébe mennünk? Onnan aligha van menekvés, ha megtalálnak minket - fogom hangom suttogóra.
Nincs az az ember, aki ne ébredne fel több leadott lövésre. Egyet még talán átalszanak a mélyen alvók, de annál többet?

Az, hogy az urak mi helyett pletykálnak, cseppet sem érdekel. Szerintem ők egyébként sem dolgoznak, vagy ha valamelyik igen, hát ritkaságszámba megy. Meglehet, pont ez a bajom velük és ez az oka annak, hogy nem adom be a derekam. Most azonban nagyobb bajunk van ennél, méghozzá a lövések. Partneremet igyekszem jobb belátásra bírni. Igaz, megijedtem, de ez nem ok arra, hogy elfussak. Az sokkal inkább, hogy nem akarok ártani az itt élőknek, márpedig mivel nem engedhetem, hogy elfogjanak, ha észrevesznek minket, valaki megsérül. Ezért törtem be ma ebbe a házba, mert tudtam, hogy ha be is tévedek a hálószobába, biztosan nem ébred ott fel senki a matatásra.
- Holtan nemhogy ezt, de egyik házat sem tudja kifosztani - szólok utána, majd most először halk szitkozódás hagyja el ajkaim.
A káromkodásnak ugyan egy könnyedebb kiadása, ami hallatán egyesek talán kinevetnének, hogy csak ennyire telik, de így is több, mint ami számomra megengedett. Utána megyek. A pénz most már aligha érdekel, bár örülnék, ha megtalálnánk amit keresünk, viszont az élete... Nem hagyhatom magára, tudva, hogy talán rá találnak és meghalhat, vagy ami rosszabb... ő öl meg valakit, esetleg valakiket.
Néhány másodperc múlva én is a pincében találom magam, majd őrként megállok a résnyire nyitott ajtó mellett. A fejünk felett léptek kezdenek el kopogni. Hol balra, hol jobbra folytatódnak, közölve velünk az emberek haladásának irányát és sebességét. Egyik sűrűbb, de halkabb. A másik hangosabb, inkább trappolás szerű, az én szívem pedig lassan kiugrik helyéről. Az első alkalom, hogy így jártam, s csupán remélni tudom, hogy odafent maradnak. Alkalomadtán partneremre nézek, hátha talált valamit. Én csak bort látok és még több bort, vastag porréteg alatt, néhol pókhálókkal szegélyezve. A nyomok tisztán látszanak a kőpadlón.

A porban heverő lábnyomok aggasztanak. Én egyetlen okból hagynék meg ekkora porréteget, méghozzá azért, hogy tudjam, rajtam kívül más is közlekedik valahol, vagy megfogott valamit. Nem hinném, hogy a földesúr hasonlóan gondolkodna, bár azt figyelembe véve, hogy nemrég fegyverrel kergettek odakint egy szerencsétlent, vagy még kergetik is, akár maradhatnak is a nyomok. Nem szívesen kenném senki nyakába lopásom terhét, ugyanakkor nem kikérdezni akarták őt, hanem kivégezni. Kicsi arra az esély, hogy élve fogják el az illetőt.
Partnerem ténykedése szakítja félbe gondolatmenetemet. Kérdőn nézek rá, ahogy felém halad, majd visszafordulok a kijárat felé ellenőrzésképp. Még mindig túl nagy odafent a lárma, esélytelen, hogy most élve kijussunk, ha megindulunk felfelé.
- Kérem a gyufát! - nyújtom felé kezem a szavak suttogása közben.
Amennyiben megkapom, elindulok. A lehető legkevesebbszer akarok gyújtani, ezért az első fényében megpróbálom felmérni a még előttem lévő távot, s lépteim számlálásával haladok tovább. Mikor úgy gondolom, közel járok, akkor gyújtok meg egy újabbat. A kulcsot a rejtekhely zárjába próbálom, és... beleillik. Mosollyal arcomon nyitom ki a fémajtót és máris szemben találom magam egy kisebb ládával. A gyufát eloltom, majd két kezemmel kihúzom a dobozt és közelebb víve az ajtóhoz, a földre helyezem, hogy a következő láng fényénél megvilágíthassam.
- Remek... Most mit csináljunk? - suttogom magam elé, amint meglátom a lakatot, ami utunkban áll.
Nem hiszem, hogy annak megtalálnánk a kulcsát. Fogalmam sincs, mi lehet benne, csak abban vagyok biztos, hogy Mr. Gilmore fontosnak tartja. Fontosabbnak, mint az asztalában lévő iratok. Talán megkóstolhatnánk valamelyik bort, amíg várakozunk. Gyufafényes borozás, rendkívül... hát, romantikusnak talán nem mondanám.

Osztozom a férfi véleményén, jobb lenne a veszélytől távol babrálni a lakattal. Akkor már az sem számít, ha egyszerűen letörjük róla, a lényeg, hogy ne járjanak fegyveresek felettünk. Beleegyezésem jeleként biccentek felé, s felnyalábolom a ládikát, majdhogynem pont akkor, amikor hangos nyikorgás hallatszik. Engedek a húzásnak, s valahol örülök is neki. Meglehet, nekem beletelt volna néhány másodpercbe, amíg kitalálom, hová is rejtőzhetnénk. Társam elé guggolva hallgatom a lépteket. Szívem már-már torkomba ugrik ahogy belép az őr. Pillantásom azonnal a nyomokra siklik és imádkozni kezdek magamban, hogy ne tűnjön fel neki a változás.
A bor csorgása teljesen kizökkent. Ezt nem hiszem el! Ennyi ijedelem egy iszákos miatt... Tekintetem visszafordítom a másik tolvaj felé. Jelzését figyelve több gondolat is végigfut fejemben. A láda nálunk van, így azt bármikor magunkkal vihetjük. A kérdés csak az, hogy mennyire lenne veszélyes most fel menni. Ha ez a fickó csak úgy lejött iszogatni, valószínűleg nem aggódhatnak túl sokat odafent. A ház várhatóan hamarosan lecsendesedik, a kérdés tehát az, hány hordónyi lőre fér a melák hasába? Miután kiüti magát, akár egy hordót is a fejére húzhatnánk, akkor sem venne minket észre. Viszont ha nem marad addig, akkor is megvan arra az esély, hogy egyszerűen vissza ballag őrhelyére, miután kiszolgálta torkát. Amint az őrök a helyükön, minden csendes, ha viszont most megindulunk... Még az is lehet, hogy belefutunk egy másikba, akit el kellene intéznünk. Nem, ezt a kockázatot nem vagyok hajlandó vállalni. Inkább rostokolok még egy kicsit a pincében, semhogy megöljek valakit.
Véleményem egy fejrázással közlöm partneremmel. Persze ha ismételten önfejűen megindul, kénytelen lennék utána eredni, így csak remélni tudom, hogy most, hogy megvan amit akart, vagy legalábbis vélhetően megvan, türelmesebb lesz. Ha vérszomjas bajkeverő lenne, mostanra már fejbe kólintotta volna a hordók túloldalán lévő fickót, elintézve a háznép egy tagját.

Megkönnyebbülök, amikor beleegyezik a maradásba. Legszívesebben egy sóhajt is megeresztenék, de magamban tartom a társaságunkat figyelembe véve. Majd később kiengedem magamból, egyelőre azonban feszülten figyelek. Ez a várakozás kezd unalmassá válni. Legalább az őr jól érzi magát, miközben egymás után önti magába a kortyokat, nekünk viszont semmi nem jut, csak az elgémberedés, amíg a helyünkön vagyunk. Még a lábaimat sem merem kinyújtóztatni, így alig várom, hogy végre elkotródjon a felesleges harmadik. Két tolvaj is bőven sok egy helyen, de ráadásnak egy fegyveres zsoldos, túl sok.
Szerencsére nem kell olyan sokáig várnunk, hogy teljesen belefáradjanak tagjaim a mozdulatlanságba. Pár pohárka után drága iszákosunk bizonytalan léptekkel indul el felfelé. Nem csodálom, ha én döntöttem volna magamba hirtelen három pohárral, az én fejemet is megszállná az alkohol. Lábaim szinte áhítoznak azért, hogy nyújtózhassanak, ezért amint lehetségessé válik, felkelek és járok egy-két lépést. Egy párat még rugózok is, hogy biztosak legyenek a lépteim.
- Majd akkor igyunk, ha azt kinyitottuk - intek a láda felé egyik kezemmel, míg a másikkal egy borospalackot fogok meg, amiről lefújom a port, hogy megszemlélhessem a rajta lévő címkét.
Véletlenszerűen így teszek még néhánnyal, megnézve, miből is válogathatunk. Nem mondanám mindet finom bornak, de egy-kettő elfogadható közülük, sőt, előfordulhat, hogy még finom is.
- Ön hogyan szólítana, Mr. Sebhelyes?
A név jelen esetben csupán egymás szólítását teszi egyszerűbbé, ugyanakkor teljesen mindegy hogy mi az, amíg felfigyelünk rá. Amennyiben rendszeresen találkoznánk, úgy más lenne a helyzet, de mivel ez csupán egyszeri eset volt, így tényleg lényegtelen. Majdhogynem úgy szólít, ahogyan szeretne, de azért vannak határok, ezért a kérdés. Csupán válasza után fogadom el kezét, egy esetleges kijavítás közben, ha nem találnám megfelelőnek ötletét.

Ennyi galiba átvészelése egyetlen üveg ital miatt, nagy pazarlás lenne, ami bizony megkívánná, hogy csalódottságunkban az utolsó cseppjét is megigyuk, még akkor is, ha nem jobb egy pocsék lőrénél. Akkor is, ha a palack tartalma tényleg Whiskey, ami még sohasem érintette ajkaim, nemhogy lejusson torkomon. Egyszer azt is ki kell próbálni, ám vélhetően elég hamar összevesznék vele, bármilyen alkoholról legyen szó.
- Remélem, nem erről lesz szó, de legyen.
Hogy hogyan került a névtalálgatások közé egy állat, arról fogalmam sincs, ám semmi kedvem arról kapni a nevem. Szám félre húzom annak hallatán egy pillanatra, egyértelműen jelezve, hogy az bizony nem lesz jó. Aztán ott a királynő megnevezés. Amennyiben apámon múlna a dolog, az lennék, vagy inkább saját magát koronázná meg, ha tehetné, de nem azért, hogy jó sorom legyen, hanem azért, hogy neki ne legyen semmi dolga és még inkább visszaélhessen kapott hatalmával. Ez azonban jelenleg csupán egy név, nem egy titulus, s bevallom, hiúbb részemnek tetszetős megszólítás.
- Ha mindenképp szeretne a királynőnél maradni, úgy az utóbbi megfelelőbb - fogadom el kezét - Ráadásul, ha a későbbiekben viszontlátom magam egy körözési plakáton valamelyik korábban felsorolt néven, tudom, hogy Ön a bűnös - teszem hozzá mosolyogva.
Ismerjük el, ez sem hátrány, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy ha plakátra is rajzoltatná az arcomat, sokkal ravaszabb módon tenné, úgy, hogy ne jöhessek rá, ki akarja megkeseríteni az életemet. Úgy tűnik, illem is szorult partnerembe, így egy leporolt széket kínál, ahelyett hogy ki kellene szolgálnom saját magam. Egy bólintással köszönöm meg a helyet, amit közvetlen utána elfogadok. A sok izgalom, guggolás és görnyedés után jól esik kiegyenesíteni a hátamat anélkül, hogy a lebukástól kellene tartani.
- Ezt hogy érti? - kapom felé fejem megjegyzésére.
Sok mindenben lehetett igazam, kezdve ott, hogy hasznos lehet a pincében történő nézelődés, igaz, nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Esélyes, hogy már előtte is mondtam valami nagy igazságot, az utána következő időről már nem is beszélve, tehát túl sok a választék. Jó lenne, ha konkretizálná.

- Én nem vágyom ilyen hírnévre.
A plakátok képesek megkeseríteni egy tolvaj életét, s minél több rabló tartózkodik egy városban, annál nagyobb lesz az őrség. Arra azonban kíváncsi vagyok, milyen plakátokat készítettek Sebhelyesről.  Tükrözi vajon a valóságot? Egyáltalán maszkban, vagy anélkül ábrázolják rajtuk? Ha holnap bekocsikázom, meg kell néznem, hogyan fest rajtuk. Meglehet, hogy valóban szórakoztató látványt nyújt majd.
- Egy nő sose felejtsen el adni magára - nevetem halkan.
A zajokra én is felkapom a fejem és lábaimra szökkenek. Első dolgom, hogy az eddig alattam lévő széket visszategyem oda, ahonnan társam elvette, csakhogy alighogy ez sikerül, már itt is van a lárma okozója. A ládikát kezembe veszem mielőtt alább hagyna a fény. Lakatját kezemmel annak oldalához szorítom, nehogy zörögni kezdjen, úgy tartom meg, másik mancsommal pedig Sebhelyes vállát érintem, ahogy közelebb hajolok hozzá.
- Fogja a letakart lámpást és jöjjön utánam. Ideje távozni - súgom fülébe, majd átfogva alkarjára magam után húzom, jelezve haladásom irányát.
A kalappal fedett lámpa nem sok fénnyel szolgál, de elegendővel ahhoz, hogy megtaláljam az első polcsor mögötti ösvényt. Szívesen leakasztanék egy palack bort, hogy legyen mit iszogatnunk szabadulásunk örömére, csakhogy azzal zajt csapnék. Nem kockáztatom meg, maradni azonban nem maradhatunk. A probléma nem a földről feltápászkodni szándékozóval van, sokkal inkább a többivel, akiknek valószínűleg még nem sikerült újra elaludni. Talán van annyi időnk, hogy gyorsan meglógjunk, ha viszont itt maradunk, lebukunk. Amint lejönnek mások is, nincs menekvés, kénytelenek vagyunk kockáztatni.
A sor végénél megtorpanok. A túloldalról matatás és káromkodás hallatszik, ami számunkra kedvező. Amíg továbbra is zajt csap, kicsi annak az esélye, hogy észre veszi, ha elindulunk felfelé.
- Ha mögé érünk, oltsa el a lámpát és hagyja a kijárat mellett - húzódom ismét közelebb partneremhez, hogy hallhasson.
Nincs sok hátra addig, mindössze pár lépés. Akkor már könnyűszerrel megtaláljuk a feljárót, hiszen majdhogynem a lépcsővel szemben leszünk.