Edward D. Campbell

Edward Damien Campbell

Személyiség leírása

Ha a régi munkáltatóit kérdezi az ember azt mondják majd alapvetően jó feje van, a lovakhoz rohadtul ért, meg nem is rossz gyerek, csak hajlamos csapongani meg kummantani ha nem figyel rá az ember, de ha kellően motivált keményen dolgozik. Csak kurva nehéz motiválni, az istenit a büdös kölkének.
Az anyja azt mondaná, hogy egy mihaszna agyhalott, aki képes magára hagyni azt, aki életet adott neki, ráadásul egy ilyen sanyarú világban. De neki ne higgyenek, mert egy ő meg egy büdös szajha, aki eladná a tulajdon fiát egy arany nyakláncért, de esélyes, hogy egy fél koronáért is ha épp felbosszantja.
A régi partnerei mind azt mondják, hogy az arca mint egy angyalé, a kapcsolat elején még úgy is viselkedik mint egy szárnyas hírvivő, figyelmes, törődik az emberrel és láthatólag még komolyan is gondolja. Csak aztán kezd el-el tünedezni, kölcsön kér és nem adja vissza, vagy csak egy részét de az ember megbocsájt neki, mert hát szegény siheder, az anyja olyan nehéz természet, és hát megígérte, hogy többet nem tesz ilyet és összeszedi magát, nem megy a kocsmába kockázni vagy az utcára verekedni pénzért. Aztán de. Szóval ha az ember olyat talál meg, aki sokáig elviselte, nos ő azt fogja mondani, hogy miután lekevert neki két hatalmasat, meg hozzá vágott amit lehetett, ki is hajította az esőbe mint macskát szarni, mert nem érdemel mást, csak esetleg még egy kiadós verést, meg mínusz pár fogat abból az idegesítően tenyérbemászó mosolyából.
Ha a barátait találja meg valaki, mindig épp arról beszélnek mekkora szerencsétlen, már megint elvesztette minden pénzét, vagy épp Bob az alsó-londoni bandából alaposan elcsépelte a múltkori bunyóban, de azt meg ők is jól megszívták, minek tettek rá pénzt. Meg amúgy is kár rá fogadni, még ha néha össze is tudja szedni magát és valami vállalhatót produkál. De azért sokszor kihúzta már őket a szarból, úgyhogy akárki is kérdezősködik utána előbb velünk beszélje meg, ha akar valamit.

Előtörténet

Kétség kívül hajlamos vagyok a pesszimizmusra. Még annak ellenére is, hogy imádok Fortunával randevúzni és sosem úgy indulok a dolognak, hogy nem lesz kellemes a vége, vagy hogy én fogok a fasz rossz oldalára kerülni, még ha ez gyakorta elő is fordul. Ellenben most a fémesen hideg hajó fedélzetén ülve, majdnem üres gyomorral, határozottan megfáradtan, meg amúgy kibaszott elgémberedve kezdem úgy gondolni, nem az a helyzet, hogy hajlamos vagyok a negatív oldalát nézni a dolgoknak, egyszerűen csak kibaszottul nincs jó oldal, amit nézhetnék. Lehet a hangulatomon nem segít, hogy az útitársaim között tudhatom az összes létező nemi betegséget egy testben, akinek Rose a neve, és pont engem talált meg. Esküdözik, hogy csak kéretem magam, és hogy életem legjobb pár percét kapnám tőle, én meg hiába mondom, hogy nem bírom a közönséget, meg pénzem sincsen, - bár ebből csak az utóbbi igaz -  csak nem tágít. Azt meg már nem akarom hozzátenni, hogy ha megengedném, hogy a farkam bármelyik testnyílásába közelébe menjen, valószínűleg ott helyben le is esne a helyéről vagy ha nem, magam vágnám le. Azt is hiába javaslom neki, hogy a sarokban ülő úriember, nevezzük mondjuk Charlesnak, - csak mert az olyan szofisztikált név, pont illik hozzá – bizonyosan szívesen élne az ajánlatával. Erre persze hirtelen megjön az esze az érveléshez, hogy hát mit gondolok én, nem véletlen, hogy senki nem megy a szutykos hobó közelébe, nem elég hogy úgy bűzlik, mint a legmocskosabb londoni csatorna, de amúgy is, Ő, úrihölgy, nem ajánlja fel csak úgy mindenkinek a szolgálatait. Már majdnem bele kezdek, hogy akkor nála a „mindenki” nem fedi az utastér teljes állományát, akiknek felajánlotta a szolgálatait, meg végül is Charles kiesett ugye, szóval igaza van. De végül csak megjegyzem, hogy bármennyire hívogató az ajánlat tényleg nincs egy árva garasom se, amire persze már bunkó gazember vagyok, nem pedig aranybogár. Furcsa, hogy milyen gyorsan változnak a becenevek, ha rólam van szó.
Végül tripper mentesen, minden testrészemmel együtt sikerül megérkeznem az „Új Világba”. Bár az elmúlt hetek alatt arra kellett rájönnöm, hogy az ember itt is ugyan olyan büdöset szarik, csak épp melegebb van nappal, meg kibaszottul hidegebb este és kicsit kevesebbet esik. De szerencsémre itt is pont ugyan úgy át lehet verni az ostoba barmokat, ellenben szerencsétlenségemre ezt ugyan úgy nem veszik jó néven.
Csak hát, ha itt valamilyen csoda folytán rájönnek, bizony nem azért van ekkora szerencsém, mert Fortuna az asztal alatt épp lepippant, hanem mert a kocka cinkelt, majd ezt kellemesen dallamos hangomon be is ismerem, esetleg még baromarcúnak is nevezem, akkor kicsit máshogy reagálnak. Nem asztal borogatás és fenyegetőzés következik, hogy itt helyben kiverik minden fogam, aztán letörik az asztal lábát, feldugják a seggembe, és azon lovagoltatva parádéznak velem végig Londonon, hanem az asztal borogatás után azonnal fegyvert rántanak, és szék lába helyett azt akarják illedelmesen elhelyezni a rektumomba, kellemes nevadai tájszólással.
Mindezen tapasztalatot megszerezve, még ép hátsó fertájjal, és minden fogammal együtt végül úgy döntök Crazerock lesz az a város, ahol remélhetőleg megtűrnek, még ha örülni nem is fognak annyira, bár istenre esküszöm, – olyan formában ahogy éppen elvárják ugye – igyekszem majd. Remélhetőleg még azt is sikerült majd kibumliznom, hogy a Smith család, azon belül is a családfő ne kergessen el azonnal, hanem esetleg halgasson is meg, hogy miért lenne kíváló ötlet maga mellé vennie inasnak, egy olyan boltba, ahol ő, a felesége, meg a három igen jó küllemű lánya dolgozik. Mert amúgy tényleg az lenne, hisz látszik, hogy már fáj a háta, meg ennyi munkát amúgy sem bír egyedül!