Egy betörés sikerességének megítélése

A bor közel sem érdekel annyira, mint adott szavam megtartása, ami nem sikerülne, ha egyszerűen fognám magam és lelépnék a zsákmány javával. Amint megkapom partnerem beleegyezését, a ládikával együtt eltűnök a sötétben. Újratalálkozásunk helye és ideje adott, most már csupán el kell oda jutnom.
Lovam a kopár kövek közt kutat legelni való után, amikor rá találok. Az andalúz szépséget születésem napjának huszadik évfordulójára kaptam, valamivel több, mint négy évvel ezelőtt. Egy hűséges és bátor állatot ismertem meg benne, aki olykor éppoly önfejű, mint jómagam, ugyanakkor tudom, hogy nem hagyna ott a bajban. Amióta hazatértem, csupán esti kirándulásaimkor ülöm meg. Napközben egy másik hátán mutatkozom, nehogy valaki felismerje őt. Gyengéden simítok végig hullámos sörényén. A ládát nyeregtáskámba pakolom, majd eloldom a patást és elindulok.
Ha nem lenne ilyen sötét, fél óra alatt a célnál lehetnénk, most azonban nem engedem őt túlzottan sietni. Fő az óvatosság, így legalább van időm előre megfigyelni, hogy merre megyek.
Az itató közelében még jobban visszafogom hátasomat. Tekintetem betörőtársam kutatja, s amint megpillantom fekete maszkját, arra irányítom lovamat. A kanca készségesen engedelmeskedik. Sötétben valószínűleg jobban fél mint én magam, így biztos kézzel vezetem, határozottan irányítva, nehogy elbizonytalanodjon.
- Örülök, hogy időben ideért! Sajnálom, ha sokáig várattam!
Leszállok a nyeregből és kikötöm lovam. Ahogy felszállás előtt, úgy most is végigsimítok sörényén kesztyűkbe bújtatott kezeimmel, gondosan eligazgatva azt, mielőtt a nyeregtáskához menve kiszedném belőle a zsákmányt. Hónom alá csapva, viszem közelebb a férfihoz, szabad kezemmel készen állva az esetleges fegyverrántásra. Nem szeretném használni, ám fő az óvatosság, főleg a semmi közepén, egy lényegében idegennel. Segítettünk a másiknak, együtt átvészeltük, ez azonban nem jelenti azt, hogy most nem lőne le gond nélkül.
- Remélem, volt ideje poharakat hozni a borhoz

A megadott időkereten belül értem ide, tehát még azt sem mondhatom el, hogy nőies késésben vagyok, ennek ellenére az illendőség megkívánja, hogy elnézést kérjek, amiért várnia kellett. Vele szemben megteszem, azonban ha egy kérőjelölttel lenne dolgom, egészen más lenne a helyzet, amennyiben mint Theresa Wilder vagyok jelen. Legalább egy órát késnék, mielőtt hozzákezdenék kiállhatatlan színjátékomhoz. A ládikát egyszerűen leteszem kettőnk közé. Ha csak szorongatnám, semmire nem jutnánk vele, még csak meg sem nézhetnénk normálisan. A kupákat látva élénk nevetés szakad ki belőlem, oly erővel, hogy könnybe lábadnak szemeim.
- Azt a megjegyzést viccnek szántam, nem hittem volna, hogy tényleg hoz magával poharakat.
A nekem szántat elveszem a kettő közül, majd kíváncsian figyelem a bort, már amennyire képes vagyok rá a gyér fényben. A címkét méregetem. Nem egy borral találkoztam már, de ilyet még sosem láttam. Azt sem tudom, hogy kellene pontosan kiejteni a nevét.
- A rengeteg vörösbor közül pont egy fehéret sikerült leakasztania a polcról? Ön meglehetősen érdekes ember, Mr. Sebhelyes.
Az, hogy tönkretegyem a múlt egy darabját, még ha nem is több egy ládánál, rosszul esik, ám meg kell tenni. Nem látok rá más módot, főleg, hogy amennyiben igaz az, amit hiszek, akkor ennek a kulcsa bizony nem máshol van, mint a földesúrnál magánál. Alaposan elrejtette, az utolsó zár nyitjának nála kell lennie, ahhoz azonban jóval több fortélyra lenne szükség, hogy azt megszerezzük. Esetleg fényes nappal kellene elcsennem, álarc nélkül, arra azonban nem vagyok hajlandó. Túlontúl nagy lenne a kockázat, főleg azokkal az információkkal, amik rólam a férfiak körében terjedhetnek.
- Megpróbálhatnánk leütni a lakatot - gondolkodom hangosan.
Gyorsan túlesnék ezen, ám még várat magára. Igaz, most, hogy itt a zsákmány és mi is messze vagyunk annak lelőhelyétől, egy kis időhúzás még belefér. A várakozás fokozza az izgalmat, ami ugyan nagy mennyiségben ártalmas, kicsiben nem okoz többet némi vérpezsdítésnél.
- Arra, hogy túléltük - mondok én is egy kisebb tósztot, majd orrom elé emelve a poharat, előbb megszagolom az illatát, s csak utána kortyolok bele a világos nedűbe.
Édesebb mint a legtöbb bor, amit eddig kóstoltam. Ízlésvilágomnak tökéletesen megfelel. Szinte simogatja nyelvemet és gyógyír a mai nap rengeteg port lélegző torkomnak. Kár, hogy ez lopott bor, s nem egy estélyen kínáltak meg vele. Utóbbi esetén megtudhatnám mi ez pontosan, valamint rendeltethetnék belőle egy ládával.

A kiszolgálás már-már elsőosztályú. Kellemes társaság, bor, méghozzá poharakban, még ha azok fémből is készültek, és egy titokzatos ládika, ami kinyitásra vár. Mindez egy csendes, holdfényes estén. Hamar sikerült letennem arról, hogy fegyvert rántsak. Ugyan érkezésemkor még bennem volt a késztetés, egyszerű, biztonsági okokból, ám amint megszólalt, eloszlatta kételyeim.
- Az, hogy ezt elmondta... Ezek szerint máris a barátjának tart?
A tény, hogy a nyakunkra kis híján kötelet kötő szerető el akarta lopni társam lovát, újabb nevetést csal elő belőlem. Rég nem nevettem ennyit, ennyire őszintén. Egyszerre felemelő és elkeserítő érzés, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ez nem tart tovább még néhány óráig. Nem árt megbecsülnöm a kapott időt, ami segít felvérteznem magam a rám váró nappalra. Annak azért örülök, hogy a hús szerelmesnek nem lett komolyabb baja. Egy kis kutyagolást még meg is érdemel azért, amit velünk tett, még akkor is, ha fogalma sem lehetett arról, hogy a házban tartózkodunk.
- Azt hiszem, jobb, ha elkezdünk fűrészelni - sóhajtom.
Véleményem szerint nem lenne jó ötlet most visszatérni a városba azért, hogy szerszámokat szerezzünk, ha pedig kellőképp vékonyra reszeltük a lakatot, egy nagyobb kővel is lecsaphatjuk a helyéről. Ki tudja, koránál fogva lehet, hogy hamarabb megadja magát, mint sejtjük.
Poharam tartalmával óvatosan bánok. Apró kortyokban fogyasztom, nehogy hirtelen szálljon fejembe, tönkretéve mindazt, amit mostanra elértem. Félő, hogy leleplezném magam, ha sokat iszok, s bár az átlagos borokból egy-két pohárka még nem okoz végzetes kárt, fogalmam sincs, ez mit vált majd ki belőlem.
- Hogy mióta dolgozom, maradjon az én titkom, Mr. Sebhelyes. Az ilyesmit nem szokásom csak úgy elárulni, gondolom megérti.
A borpótlást nem ellenzem, csupán egy biccentéssel megköszönöm. Egy kortyot még nyelek a nedűből, majd félre téve a poharat, kisebb sétára indulok a környéken, egyre távolabbi köröket írva. Egy kis tűznek valót keresek. Megkönnyítené a dolgunk, ha nem csupán a holdfényre hagyatkozhatnánk és a közérzetünknek sem árthat a meleg. Szinte mindennapos, hogy az itatónál letáborozik valaki, így senki nem fogna gyanút, ha tüzet lát.
- Hányszor fordult elő önnel, hogy belebotlott valakibe munka közben?
Ha jól emlékszem, azt mondta, nem sűrűn fordul elő vele ilyesmi, tehát már megtörténhetett korábban is. Vagy... egyszerűen rosszul emlékszem és hasonló cipőben jár, mint én. Ő az első tolvaj, akivel ugyanabba a házba törtem be, ugyanazon az estén.

Véleményem szerint, a házban mindössze két lehetőségünk volt, ha nem vesszük figyelembe, hogy meg is ölhettük volna egymást: megbízunk valamennyire egymásban és maradunk, vagy lelépünk, kételkedve a közös munka eredményességében. Az előbbi álláspontnak köszönhetően vagyunk most itt, a megszerzett láda felett borozgatva.
- Milyen kár! Már épp azon gondolkodtam, milyen levélpapír mutatna jól a körözési plakátja mellett.
Úgy tűnik, a fűrészelésnél maradunk, így amikor a ládához kéredzkedik, én csupán engedékenyen intek a doboz felé kezemmel.
- Ezúttal öné az elsőbbség.
Amíg a reszelés eredményére várok, magamnak is találok elfoglaltságot. Ugyan azzal sem lenne gondom, ha fűrészelnem kellene, de a fa gyűjtögetése mégiscsak könnyebb feladat. Az este teljes maradékát nem áll szándékomban itt tölteni, így mennyi kellhet? Egy rakásnyi? Meg némi száraz fű, ami könnyen lángra kap. Visszatérve társam mellé, lepakolom új zsákmányom és leguggolva kezeimmel a földet kezdem igazgatni, kialakítva egy kisebb gödröt, amibe a tábortüzet kívánom helyezni. Mikor annak idején megkérdeztem a kocsist, hogy miért csinálja, valami olyasmit felelt, hogy az óvatosság kedvéért. A fű hamar lángra kap, ha a szél arra fújja a tüzet, s pillanatok alatt lángtengerré változhat a préri.
Mosolyogva hallgatom a rövid történeteket. Bűnlajstromával még nem ismerkedtem meg, azt azonban sejtettem, hogy a bankrablás szerepel rajta, más különben nem említette volna korábban, hogy velem szívesen kirabolna egyet. A második történet még a korábbinál is szórakoztatóbb. Vonatrablás és indiántámadás egyszerre. Izgalmas útja lehetett a vonat utasainak, szívesen ott lettem volna. A hírek felém nem jutottak el, így ezekről a történetekről fogalmam sem volt. Jó, hogy egy olyan embertől hallhatom mindezt, aki közvetlen érintett volt az ügyekben.
- Fogalmam sincs, de nem találgatnék. Ha lelkesen ötletekkel dobálózunk, a végén még csalódás ér minket.
Igaz, egyébként is előfordulhat, hogy a remélt pénz helyett mással gazdagodunk. Akárhogy lesz, legalább elmondhatjuk, hogy életben vagyunk és szert tettünk egy új ismerősre a bűnözői körökből.

Vele ellentétben nekem igenis van állandó lakcímem, igaz, ott sejtelmük sincs arról, mivel ütöm el esténként az időmet. A szolgálók nem kérdeznek, nekem pedig nem áll szándékomban tájékoztatni őket. Attól tartok, többet ér az apámtól való félelmük, mint a hála, amit alkalomadtán kedvességem miatt érezhetnek. Most, hogy atyám nem tartózkodik a városban, kiélvezhetik a nyugodtabb környezetet. Nem veszem le a fejüket, ha tartanak némi pihenőt, vagy eltörnek valamit. Sőt, ha nevelőm visszatér, egy újabb hisztériámról fog hallani, aminek során bizony tönkre ment egy-két dolog. Holnap majd összeírom, hogy mi minden.
- Sajnálatos, de nekem nincsenek ilyen izgalmas történeteim. Éjszaka dolgozom, a mai naptól eltekintve, egyedül. Inkább a biztos pénzre megyek alapos megfigyelés után, semhogy kockáztassak. Az önéhez képest sivár életem van, habár... egyszer engem is kiraboltak - emlékezek vissza.
Aznap kivételesen nem voltak körülöttem őrök, ezért bátorkodhatott az illető a kifosztásommal. Én, mint egy pénzes család kisasszonya, esélytelen volt, hogy meg tudjam magam védeni egy fegyveressel szemben. És persze ebből egy szót sem említhetek meg partneremnek. Nem árulhatom el, hogy ki vagyok, vagy hogy mikbe keveredtem bele, így ezt a kis történetet is kénytelen vagyok kihagyni.
- Akkora púpot kaptam a fejemre, hogy ennél többre nem emlékszem belőle - eresztek el egy sóhajt.
Szó szerint rosszul esik, hogy bár eddig többnyire őszintén beszélhettem vele, finoman elterelve a kényesebb témákat, most egyszerűen hazudok neki. Még jó, hogy ezután a láda tartalmára terelődik a szó. A tűz lassan meggyullad, hála a korábban nálam hagyott gyufának, amit most vissza is szolgáltatok, mielőtt újra megfeledkeznék róla.
- Ha egy millió lenne benne, fél jutna önnek, de már az sem elhanyagolható összeg. A saját államában pedig úgy rabolna, ahogy szeretne - nevetek fel.
Igaz, semmi értelme nem lenne. Onnantól kezdve nem számítana bűnténynek, akkor pedig miért tenné? Oda a törvényszegés öröme, márpedig ha egy életre elég pénzzel rendelkezik, semmi más nem jut eszembe, amiért bevállalna egy újabb betörést. A láda viszont felnyílik. Szívem egyre hevesebben ver, ahogy izgatottan figyelem annak tartalmát, ami nem más, mint egy halom gyémánt. A levegő bennem reked, ahogy elakad szavam. Nem, ilyen nincs! Ugyan örülhetnék annak, hogy mennyit érnek, de hogyan sikerülne túladni rajtuk? Alighanem ez lenne a vésztartalék, amit a legutolsó pillanatban használnék csak fel. Lenne, ha nem lenne hamis, mint az hamarosan kiderül. Kezembe véve megvizsgálok egy követ. Szép, csakugyan, s ha valakinek nem jut eszébe tesztelni, talán még el is hiszi, hogy gyémánttal van dolga.
- A szeretőjét még elkápráztathatja velük - gondolkozom hangosan, ötletelve, hogy mire használhatnánk fel őket.
Loptunk egy láda hamis gyémántot. Hogy az üveg, vagy hegyikristály, már teljesen mindegy. A kérdés: Mihez akart kezdeni a földesúr ezzel az áruval? Lehet, hogy elhitte, hogy igaziak és azért tartogatta, de az is lehet, hogy ő akart átverni valakit.
- Kedvem támadt egyesével széttörni őket, hátha akad közöttük egy igazi - teszem vissza az utánzatot, majd kupámért nyúlok, hogy kiihassam tartalmát.
Miért is ne tehetnénk meg? Nevetnék, ha tényleg találnánk közöttük valódit, de most már úgyis mindegy. Legalább törhetnénk és zajonghatnánk egy keveset, mielőtt elválnak útjaink és soha többé nem látjuk egymást.

Ő az első ember, akiről kezdem azt hinni, hogy tényleg a lelkembe lát. Egy-egy rablás folyamán számos érzelmet átélek. A szívem olyankor hangosabb, mint bármi más, s olykor már attól tartok, hogy ha a mozgásom nem is, hát azt majd meghallja valaki. Eddig még egyszer sem történt meg, de számtalanszor eszembe jutott már ez a gondolat. Ott a váratlan neszek miatti ijedtség, amitől a fejemben lüktetést érzek, vagy a vaklárma miatti megnyugvás. Néha pedig azok az apró, vicces mozzanatok, amiket az alvók produkálnak, esetleg amit sikerül kihallanom egy-egy beszélgetésből.
- Minden egyes rablás olyan, mint felülni egy idegen lóra. Sosem lehet tudni, mikor támad kedve ledobni, azt pedig főleg nem, mikor jár sikerrel.
Lényegében, erről lenne szó. A politikusok szerepét én sem vállalnám. Nem mintha szó lehetne arról ebben az országban, hogy ilyen pályára nőt állítsanak. A környékbeli férfiak közel sem állnak még azon a szinten. Lopásban nagymenő az összes, ebben biztos vagyok. Valószínűleg többet dugnak saját zsebbe, mint a leghírhedtebb tolvajok.
Ami a gyémántokat illeti, mivel arra kér, hát várok egy kicsit. Gondolkozni is hajlandó vagyok, bár ez többnyire nem akarás kérdése. Vagy sikerül az embernek, vagy nem, a kérdés, ad-e rá időt magának. Mondandóját hallgatva úgy tűnik, egyazon dologra gondoltunk. Jobban mondva kettőre, de nem a számok számítanak, hanem az, hogy ugyanazon jár az agyunk. Mihez akart kezdeni az úr a doboz tartalmával? Figyelmesen hallgatom végig tervezgetését. A lakattal nem hiszem, hogy gondunk lenne. Valahol biztosan találnánk egy ilyet, vagy nagyon hasonlót. Ami viszont a személyes átadást illeti...
- Ha személyesen adnánk át a ládát, nem mutatkozhatnánk álarcokban. Az sem garantált, hogy nem lógatnának fel minket. Tőlünk a láda, minket terhel a bizonyíték, és ahogy Gilmore hírnevét ismerem... Kötelet kapunk, amint megkapta, amit akar, vagy golyót, hogy véletlen se beszélhessünk.
Teljes mértékben ellenzem a tervet. Nem érdekel, hogy a boron kívül lényegében semmit nem sikerült szereznünk, rossz érzésem van a felvázoltakkal kapcsolatban. Amennyiben Sebhelyes továbbra is kitart ötlete mellett, kész vagyok kihátrálni. Többet ér számomra az álca, arról nem is beszélve, hogy esélytelen, hogy civilként elhitessem valakivel, visszaszereztem az értékeit.
- Mellesleg... nincs szeretőm.
Ha lenne sem az én dolgom lenne az ajándékozás. Egy férfi dolga, hogy elcsábítsa a nőt, nem pedig fordítva. Ehhez azért ragaszkodom, aki engem akar, küzdjön érte, vagy legalább tegyen valami olyat, amivel kiérdemli. Gyémántokat nem várok, nem vagyok annyira anyagias. Egyébként is megkapom, amit csak akarok, a teljes szabadságot leszámítva.

Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor meggondolja magát. Fogalmam sincs mit tennék akkor, ha egyik nap arra érnék be a városba, hogy őt látom egy bitófán lógni, vagy épp a ceremoniális akasztását tartják. Nem szabadíthatnám ki, hiába tenném meg szívesen, s ha nincs szerencsém, hát szóval tartanak addig, amíg el nem töri a kötél a nyakát. Jobb esetben, rosszabban végignézhetném kínkeserves, fuldokló vergődését. Még a gondolatától is szédülni kezdek. Az valamiért sokkal kevésbé aggasztana, ha rám várna ehhez hasonló sors.
- Nem tudom, megérné-e belefolyni ebbe az ügybe...
Nevezhet gyávának, ha akar, azok után is, hogy utána mentem a pincébe, nem érdekel. Vajmi keveset ér a bátrak és vakmerőek élete, ha nem tart tovább még néhány napnál. Az is lehet, hogy túlaggódom a dolgot a bor miatt. Azzal, hogy tudom, nem vagyok teljes önuralmam birtokában az alkoholnak hála, sokkal óvatosabbá válok.
- Legyen így. Rejtsük el a ládát és meglátjuk, mi lesz. Ha túl komplikáltnak tűnik, még mindig visszakozhatunk, más esetben pedig akár léphetünk is. Veszíteni nem veszítünk semmit azzal, hogy néhány napig még szemmel tartjuk az urat.
Amíg lehetőségem van rá, megnézem felfedett állát és száját. Becenevére okot adó jelek után kutatok, de nem találok. Sehol egy sebhely. Kezdek arra gyanakodni, hogy nincs is neki, bár még vajmi keveset sikerült látnom arcából.
- Ki kell találnunk valamit, amivel jelezhetünk, ha találkozni szeretnénk a másikkal.
Helynek ez az itató megtenné, már csak azt kellene kitalálni, hogyan tudassuk az időpontot. Nem szabad túl árulkodónak lennie mások számára, nekünk azonban tudnunk kell, hol keressük a jelzést. A gond akkor lesz, ha valamelyikünk nem tartózkodik a városban sem a jelzéskor, sem a találkozókor. Az együttműködés több információmegosztást igényel, mint gondoltam. Talán teljes egészében át kellene adnom neki az ügyet, csakhogy nem akarom egyedül hagyni tudva, hogy egymaga minden bizonnyal vakmerően cselekszik majd és belerohan a legnagyobb bajba.