Az oldal érdeklődés hiányában szünetel. A játéktér továbbra is nyitva marad azok számára, akik szeretnék folytatni játékaikat.
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox
Latest topics
» Sky Palace
Pént. Jún. 01, 2018 2:44 am by Vendég

» Hell or Heaven
Hétf. Márc. 05, 2018 1:02 am by Vendég

» Silhouette frpg
Pént. Márc. 02, 2018 11:02 am by Vendég

» Dust and Shadows
Szomb. Feb. 24, 2018 6:40 am by Vendég

» Aktivitás ellenőrzés
Kedd Feb. 13, 2018 10:11 pm by Farkas

Top posting users this month
Statisztika
Telepes: 14
Rendfenntartó: 4
Bandita: 3
Paiute: 2
É.Shoshone: 0
Ny.Shoshone: 0
Összesen: 12 nő / 11 férfi
Szószámláló





This free script provided by JavaScript Kit

Kedvcsináló

by Farkas

Share | 
 

 A sziklás síkság

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet
Farkas

avatar
Hozzászólások száma : 106
Join date : 2013. May. 23.


TémanyitásTárgy: A sziklás síkság   Csüt. Jún. 06, 2013 3:31 am

Hamarosan...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése http://vadnyugatikronikak.hungarianforum.com
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Kedd Jún. 18, 2013 9:44 am


Johnny & Kicsi Felhő


És most jön az a pillanat, amikor vagy előnyt kovácsolunk a terepek ismeretével, vagy pedig győz az, hogy a banditák létszámfölényben vannak. Bizony az éjjel akartak a városra lecsapni. Csak az éjjeli őrködő rájuk talált valahol fent a szikláknál. A tábortűz buktatta le őket, ami magasan csak úgy pislákolt a távolba. Nem is értem miért nem gondolták, hogy ezzel könnyen lebuktathatják magukat.
Egész éjjel riadóztattunk. Mi, a két tanonc, a sheriff és a helyettese. Na meg néhány önkéntes városbéli vállalkozott arra, hogy nyakon csípjük őket. De egészen eddig talán a látásviszonyok miatt is, talán mert a sziklás terepen ők is egész jól mozogtak, nem tudtunk egy arasznyival sem behozni a lemaradásunkat. Reggelre a lovak már fáradtak voltak. Az egyik városbéli a lövöldözésre megsérült, igaz csak a karja. De visszafordult. Emberhátrányban a sheriff úgy döntött, jó ha csak ennyire messze hajtottuk őket. Talán nem fognak visszajönni. De én amondó vagyok, hogy könnyen meglehet. Támadt hirtelen egy ötletem. Igen, tudom ha nekem támad és nem gondolom át, az könnyen rosszul végződhet. Ismerem már magam. De meg kell próbálnom. Ha mást nem, a vakmerőség fog a sírba vinni.
Úgy terveztem, ha átvágok egy rövid szakaszon a sziklák között, akkor eléjük vágok, és akik lemaradtak, bezárhatják a kört. Reno megállított, mondván mégis mi a francot csinálok egyes egyedül, ha eléjük kerülök? Talán... meglepem őket? Bíztam ebben, hogy így fog történni. Nem hallgatva tovább a monológra, ami szinte egyenesen parancsmegtagadás is volt, megzabláztam a lovam, és nekiiramodtam a rövid szakaszon. Szerencsémre, vagy pechemre, nem is tudom melyiknek mondjam, de még mielőtt az út legvégére értem volna, felfedeztek. Fölöttük haladtam végig, tudtam, hogy a szikla egy darabon lejt és könnyen lekapathatok a lóval eléjük. Így azonban lőni kezdtek rám. A lóra hasaltam szorosan, és csak jobban hajtani kezdtem. Ha már itt vagyok, nem engedhetek belőle. A golyókat sikerült elkerülni, a lovat sem nagyon tudták a szikla védelme végett eltalálni. Szinte nyert ügyem volt. Ha nem akad egy kis galiba. Épp csak hogy eléjük akartam ugratni, meglőtte egy az oldalamat. Mint ha csak kést forgattak volna meg bennem, olyan érzés volt pillanatnyilag. A piszok meglőtt, de már nem állhatok meg, itt vagyok a célegyenesben. Azzal azonban nem számoltam, hogy a nagy lövöldözésben meglövik a nyereg csatját, ami könnyed masniként bomlik szét, leválva a ló hátáról, én pedig a lendülettől lerepülök vele együtt. Meglepettségemben nem igazán tudtam hirtelen megkapaszkodni a gyeplőben, így csak azt láttam, mint ha csak lassított felvétel lenne, hogy a ló egy kurta kanyarban elszelel az ijedtségtől, és az egyik bandita hátasa jól oldalba gyűr, ahogy elhalad mellettem. Mint ha csak egy darab fa lennék, úgy vágtázott el mind mellettem. De talán örültem is ennek. Ez az oldalba csapódás nem kellett volna. Mint ha a bordáim ripittyára törtek volna, vagy ha nem is annyira rossz a helyzet, biztos megrepedt egy-kettő. Élvezet volt egy kis ideig csak úgy feküdni, mozdulatlanul. Az oldalam lüktetett a fájdalomtól, mely egészen eltompította a fejem is. Tiszta kába lettem, mint aki egy csepp víz nélkül megy át a sivatagon. Gyerünk nagyfiú, menni fog. Csak ezt szajkóztam magamban. De a testem nem engedelmeskedett a parancsnak. Úgy maradtam egy helyben, miközben egyre laposabbakat pislogtam. Ezt hívják szívásnak, azt hiszem.
Lassan lehunyom a szemem, miközben csak mélyeket sóhajtok. Ha nem akarok itt elpatkolni, és mindenképp haza akarok jutni, akkor bizony lábra kell álljak, legyen akármilyen sérülésem is. Talán már keresnek. De mi van, ha nem? Jópár sziklával arrébb zuhantam, mint kellene legyek. Erre is keresnének? Muszáj lesz megemberelnem magam. Csak az a baj, hogy nehezen megy. Ha megmoccanok, már úgy érzem mint ha csak egy fáklya tűzzel égetnének. Az érzés esküszöm jobban eltompít, mint hogy segítene. Pedig azt mondják, hogy ez az amikor az ember erőre kap. Úgy tűnik mégsem, lehet túl kimerült vagyok. És az az igazán baj, hogy már az elmém is úgy gondolja, pihennem kell. Csak pár percet. Tényleg csak pár percet, aztán felkelek és itt folytatom. De mi van ha mégsem pár perc lesz? Mi van, ha nem jönnek? A magatehetetlen ember legnagyobb ellensége a kétségbeesés. Nem szabad, hogy ez lengje be az elmém, bizakodnom kellene. De fölöslegesnek érzem. Mert tudom, hogy most kicsit túllőttem a célomon. Most nagyot rúgtam magamba. Lehet itthagyom a fogam ez egyszer?
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Kedd Jún. 18, 2013 10:52 am

John Bradford


Ez a nap is úgy kezdődött, ahogy minden eddigi. Amint felbukkant a nap, én már el is tűntem a falucskánkból, hogy még véletlenül se kerüljek szembe egyik társammal sem. 
Első dolgom volt megkeresni a musztángokat, és üdvözölni Penót, mikor is a reggeli szél fegyverek hangját sodorta felénk. Távolról jött, így a vadlovak csak a fejüket meresztették és füleiket hegyezték, nem riadtak meg. Én, azért a biztonság kedvéért készenlétbe helyeztem az íjamat, majd búcsúzóul megsimogattam Penót, aztán elindultam a hangok irányába. 
Ott motoszkált bennem az az apró érzés, hogy talán nem kellene odamennem, hiszen a városiak fegyverével szemben, az én íjam nem sokat ér, de a kíváncsiságom odahúzott. 
Már gyerek korom óta tudtam, hogy a sápadt arcúak sokkal ostobábbak, mint azt bárki gondolná, ezért reméltem, hogyha szerényke íjam nem is, de az eszem elég lesz ellenük. 

Újult bátorsággal haladtam egyenesen a sziklás vidéken, mikor a távolba megláttam felém vágtatni egy megrémült lovat. Azonnal láttam, hogy lovasa nincs, se nyereg a hátán, de az azonnal tudtam, hogy meg kell állítanom, hiszen az éles sziklák, könnyen kárt tehetnek a lábában.
Ezért kitártam mindkét kezem, eldobtam nem túl messzire fegyverem, majd úgy vártam be a lovat. 
Nem igazán akart lassítani, ezért amint kellő távolságban volt, erélyesen rákiáltottam, mire hátra csapott fülekkel, kitágult orrlyukakkal felágaskodott, de már nem ment tovább. 
Dühösen, mégis riadtan fújtatott rám, ahogy mellső lábai ismét földet értek. Én akkor már csendben, megnyugtatóan beszéltem hozzá, közben lassan közeledtem hozzá. Volt egy sejtésem, hogy fegyverek miatt riadhatott meg ennyire, de már nem hallom őket, szóval neki sincs félnivalója. 
Lassan beadta a derekát, és már meg tudtam kaparintani a kantárt is, végül kellemes, búgó hangon beszéltem hozzá, és körbejártam a testét, hogy megnézhessem, nincs-e rajta valamilyen sérülés. 
- Hol van a gazdád, hm? - kérdeztem, mikor homlokához értem és végigsimítottam rajta. - Gyere, keressük meg!
Újra útnak indultam, immár az ismeretlen lóval, aki látszólag elég nyugodt volt már, de éreztem még rajta a feszültséget, ezért egész végig dúdolgattam egy olyan éneket, amit még édesanyám tanított nekem gyerekkoromba. 

Nem messze onnan, ahol rátaláltam a lóra, egy férfit vettem észre, látszólag ájultan. A ruházatát elnézve, városi volt, és amint megláttam nem messze tőle a nyerget, már tudtam, hogy kié lehet a ló. 
Vacilláltam egy darabig, hogy menjek-e oda, vagy inkább azonnal forduljak meg, de végül ismét győzött a kíváncsiság és az az enyhe, alig érezhető tenni akarás.
Otthagytam a lovat, és az városihoz mentem, lassú, megfontolt, halk léptekkel. Nem tudhattam biztosra, hogy nem-e egy csapda ez az egész, ezért még az íjamat is felhúztam, hogy lőhessek, amint megmozdul. Bár nem tűnt túl élénknek a fickó. 
Kicsit megbökdöstem, de nem volt semmi reakció. Nem lőttek rám, ős sem kezdett el őrjöngve üvöltözni velem, szóval kicsit megnyugodtam. 
Letérdeltem mellé, és jobban megnéztem őt. Élt, de eszméletlen volt. Nagyon csúnyán megsérült, és vérzett is. Nem hagyhattam ott, a semmi közepén. 
A lovat odavittem mellé, majd nagyon sok kínszenvedés után, valahogy a hátára szenvedtem az idegent. Kezembe fogtam a nyerget, ami elég nehéz volt, de nem mentünk messzire, szóval kibírtam. Nagyon piszkálta a fantáziám a nyeregtáskából kikandikáló valami, amit egy puska végének tituláltam, de inkább nem bántottam, előbb az idegennel akartam foglalkozni. 
Egy kisebb barlangba vittem a férfit, majd elindultam keresni pár gyógynövényt, vacsorának valót, és vizet.
Tudtam, hogy sietnem kell, ezért sürgettem is magam. Beletelt jó pár órába, mire visszaértem, de azonnal nekikezdtem a sebei ellátásának, bár még mindig nem tudtam felfogni, hogy vajon miért is segítek neki...
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Kedd Jún. 18, 2013 6:55 pm


Johnny & Kicsi Felhő



Milyen különös, hogy mikor valaki eléri a fájdalomküszöbe felső fokát, utána már teljesen mindegy lesz. Úgy fogja érzékelni a külvilágot, mint ha nem is igazán történne semmi, hisz a teste olyannyira semleges lesz bárminemű stresszre, Mint ha érzéketlenné válna, és teljesen mindegy, hogy az addigi fájdalomtól zsibbad-e tovább, vagy egy teljesen más jellegű újtól. Ezek a dolgok olyannyira összemosódnak előtte, hogy már szinte megzavarják az ép elméjét, mégis mi zajlik körülötte. 
Egy idő után már én sem tudtam eldönteni, hogy most ez igazából még mindig fájdalom, vagy egész egyszerűen álmodom, és majd valamikor fel fogok ébredni a rémálomból. Olyan érzés fogja el egész testemet, mint mikor egyszer gyerekként bedobtak a jeges vízbe, amikor még a családommal voltam. Mert ott voltak aztán kemény telek, hisz tényleg igazán messziről jöttem. Tényleg el akartam kerülni, hogy akár egy apró rossz szó is kiderüljön rólam. A javulási szándékaim komolynak tűntek és még mind a mai napig erősek. Ma csupán elkapattam magam. 
Enyhe remegés fogja el a testem, és a hirtelen jeges érzet forróba csap át. Mint ha most a kemencébe dobnának, és azon kísérleteznének, hogy én vajon meddig fogom bírni. Vajon kimenekülök-e belőle, vagy sikerül kiállni, ezzel bevállalva a megégést. Tompán érzékelek némi nyomást, mint ha valaki megmozdítana. De már ebben sem vagyok biztos. Vajon hány órája feküdhetek a földön? Vagy már annak rég vége csak én magam nem vettem észre? Lehet már meg sem találnak. Előttem zavarosan Reno képe tűnik fel, és őt szuggerálom. Mint ha csak azt akarnám, hogy megtaláljon, jöjjön ide. Ha ő nem teszi ki más fogja? A helyettese? Vagy Fern? Ugyan, halálra vagyok ítélve, ha nem keresnek meg. Fern nevét kezdem motyogni. Érzem, hogy amint megszólalok, a száj is mint ha bizseregne. Mint ha tűbe haraptam volna, mint mikor kiszárad a bőr és horzsolódik. Lehet órák óta vagyok szomjan azon a helyen. De ez nem jut el a tudatomig. Csak Renót szuggerálom, amíg észre nem veszem, hogy le vagyok kötözve egy székhez. Mint egy elítélt. Mint ha a banditák helyett engem büntetnének, mert nincs másik bűnbak. Hirtelen hallom ahogy a város felmorajlik a háttérben, és a vesztemet akarja. Könyörgöm, valaki... 
Azt kívánom bár véget érne ez a rémálom. Az, igaz? Remélem, csak álmodom, és ez nem a valóság. Túl fiatal vagyok, hogy így haljak meg. Kiabálni kezdek, ártatlan vagyok! De ez cseppnyit sem hat meg senkit. Mindenki elcsöndesedik. Kétségbeesetten keresem a kapaszkodót, hogy miképp tudnék ebből szabadulni. Van még olyan személy, aki kiállna mellettem és azt mondaná, igen, ártatlan vagyok? El fogok valaha szabadulni? Fegyver dördül a távolban, le akarnak lőni? Megint roppan valami, amire csak összehúzom magam apró székemben, amennyire csak lehet. Bepánikolok. Egy izzó vasat hoznak, melyet egy vödörbe dobnak. A döntés megszületett, bűnös vagyok. Várok valamire, már magam sem tudom mire. A vödör a fejemre kerül és érzem ahogy a forróság elönt. 
Aztán egyszer csak mint ha kívülről szemlélném az egészet. Nem érzek semmit. Jeges fuvallat megy át rajtam, amitől ismét remegni kezdek. Érzem, hogy az oldalamat valami csípi. Érzem a lüktetést. Olyan valóságszerű...
Aztán ráeszmélek, hogy ez a valóság. Hogy az iménti csak álom volt. Érzem, ahogy fáj az oldalam, de már nem annyira. Inkább már fázok, mint ha hűvös helyre kerültem volna, a tűző nap körbeölelő érzete már rég a múlt. Mi történik?  Lassan visszatér belém az élet és megmoccanok. Egy pillanattal később pedig kinyitom a szemem, és hirtelen ráeszmélek, mi van, ha valamit akarnak velem? Egy pillanatra elkap a pánik, és az övemhez nyúlok, ami már sehol. A semmit tapogatom, és a nőre meredek. 
- Oké, oké, te maradj ahol vagy, nem bántjuk egymást. - ülök fel mindjárt hirtelen, azzal a szándékkal, hogy elmegyek és nem lesz összetűzés. Mégis kiféle szerzet lehet, azt sem tudom barátságos-e vagy pedig ellenséges, csak hogy itt van. 
Hirtelen azonban semmi sem lesz fontos. Az oldalamba hasító fájdalomtól eltorzul az arcom. Már megint sajog, és megint érzem, hogy tompulok. Szinte ösztönösen, megadva magam a testem akaratának, az oldalamra szorított kezemmel hanyatlok vissza fekvő helyzetbe. Gyenge vagyok még. A szám is kiszáradt. És ráadásul kiszolgáltatott helyzetben is érzem magam. Mégis mit csinálhatnék, mint... rá bízzam magam? Talán ha eddig nem bántott, nem fog ez után sem. 
- Hol az övem? - valószínűleg sejti, hogy pisztoly van benne, különben nem vette volna le rólam. Lehet nem akar összetűzést? 
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szer. Jún. 19, 2013 8:28 am

Álmomban sem mertem volna hinni, hogy egyszer egy városit fogok ápolgatni egy barlang mélyén. Mikor reggel felkeltem, teljesen abba a hitbe voltam, hogy ez a nap sem lesz különb, mint bármelyik másik. 
Sok időbe telt összeszedni a szükséges dolgokat, még a falunkba is el kellett menni edényekért, de szerencsére senki sem kérdezett. Csak mentem, fogtam a szükséges holmikat, és már rohantam is vissza a sérülthöz. Attól tartottam, hogy ez idő alatt, magához tér és elmegy, bár a sérüléseit elnézve, sokáig nem jutna, még sem akartam visszarángatni valahonnan a pusztából. Abban biztos voltam, hogy nem fog belehalni, de jobb sietni, még mielőtt nagyobb bajok lesznek. A lova nagyon sokat segített, hiszen egymagam nem tudtam volna odacipelni a szükséges dolgokat, így muszáj volt rá támaszkodnom. Nem voltam benne biztos, hogy Peno örült volna, ha vele cipeltetem a rakományt.
Visszatérve a barlangba, tüzet raktam, majd egy kis állványra felraktam vizet forralni. 
Amíg azt vártam, megszabadítottam az álmában motyogó idegent az ingétől és az övétől is, hiszen akkor én is könnyebben hozzáérhetek. 
Miközben a főzetet csináltam, egy ismerős nevet suttogott, de nem jutott eszembe, hogy ki lehet az. 
Nem is nagyon foglalkoztam vele, inkább folytattam a teendőmet. Mikor a főzet elkészült, egy vastag levélre helyeztem belőle egy picit, majd a sebre nyomtam. Egész testében megrándult, amit nem is csodálok, hiszen elég meleg még a gyógyszer. 
Ezután, hogy a várakozás ne unalomban teljesen, elkészítettem a vacsorát is, ami egy elejtett nyúl lett, majd elkezdtem letisztogatni a férfi testét, hiszen elég koszos lett és láza is volt. Hideg vizes borogatással próbáltam lehűteni a nyakánál, mikor megmozdult, végül kinyitotta a szemét. Azonnal felült, pont amire számítottam, ezért hátrébb kúsztam, nehogy a végén még lefejeljen. 
- Jobb lenne, ha visszafeküdnél - mondtam halál nyugodtan, pedig nagyon örültem, hogy magához tért. Én ugyan nem akartam bántani, ezért csak bólintottam a megjegyzésére, majd elmosolyodtam, mikor visszafeküdt, az oldalát fájlalva. - Én mondtam...
Amint visszafeküdt, újra odamásztam mellé, és a főzetes levelet újra a sebre nyomtam.
- Nem akarlak bántani, inkább csak segíteni - mondtam, aztán a barlang egyik sarkába mutattam, ahol ott voltak a ló szerszámai és az öve, meg minden amit róla szedtem le.  
Egy kisebb tálba gyógynövényes teát töltöttem, majd odatartottam a szája elé.
- Ezt idd meg, hamar leviszi a lázad! - Segítettem, hogy meg tudja emelni a fejét, majd szinte le erőszakoltam a torkán a langyos italt. Szőrnyű íze van, de most erre volt szüksége a szervezetének. Ettől hamar fel is gyógyulhat.
- Most pedig pihenj, hogy hamar felgyógyulj! - A mosolyom már rég lehervadt az arcomról, inkább közömbösen beszéltem hozzá, mint akit cseppet sem érdekel az állapota. Bár ez nem így volt, hiszen akkor nem szedtem volna össze, nem segítettem volna neki életben maradni. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy miért segítek egyáltalán rajta, de ezt éreztem helyesnek.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szer. Jún. 19, 2013 7:52 pm


Johnny & Kicsi Felhő


Valahogy nem lepne meg egyáltalán az, hogy most rosszul sülne el ez a mai napi kis kalandom. Már voltam hasonlóan rossz helyzetben, és szívtam meg hasonlóan. Az a gond, hogy sosem tanulok a hibáimból. Igen, most jöhetnének azok a szövegek, hogy egy ilyen balesetet ha túlélek úgy, hogy nem bukkannak rám, akkor megjavulok. Hisz tudom, hogy nem olyan egyszerű dolog ez, nem vagyok egy állhatatos szentfazék, aki ezt bebeszéli magának és úgy is lesz. Hitegetni meg az imaházban kell, nem itt és most. 
Lassan, ahogy érzem, hogy magamhoz térek, hogy megint átveszem az uralmam a testem fölött, olyan érzés fog el, mint ha tudnám, már nem lesz semmi gond. Mint ha megtaláltak volna, legalábbis ez jut először az eszembe. Tényleg megtaláltak? Más nem igazán lehetséges, különben mitől lennék jobban? A nap sem tűz, és egészen kellemesen hűvös van. Az összképet csak a füst enyhe orrcsavaró szaga dönti romba. Talán azért, mert most érzékenyebben reagálok rá, talán mert tudom, akkor mégsem otthon vagyok. Elvégre miért égne a tűz? Épp ezért érzek részben késztetést, hogy kinyissam a szemem és meggyőződjek róla, hol is vagyok.
Rossz ötletnek bizonyult, mert így az illúzió, hogy a lehető legjobb helyen vagyok, mindjárt romba dől és ahogy az indián lányt megpillantom, elfog a páni félelem, hogy mennyire kiszolgáltatott állapotban vagyok. Az, hogy a fegyvert sem tudom kitapogatni, csak még inkább növeli ezt az érzést bennem, és magamban komolyan kezdenék szitkozódni is, csak aztán a testem megint felmondja a szolgálatot. A francba is, még túl gyenge vagyok bármiféle mozgáshoz. Kicsit erőre kapok, aztán az egész elmélet úgy dől romokba, mint a kártyavár. 
Oké, ha már magatehetetlen vagyok egy ideig, próbáljunk gondolkozni a legjobb lehetőségek szerint. Ahogy a lányt elnézem, talán nem lesz olyan vészes. Nem úgy tűnik, mint aki épp készülne lelőni. Ellenkezőleg. Kicsit hátrébb is húzódik és csak miután megint kidőlök, jön vissza mellém. A mozdulatait figyelem csak némán. Nem ellenkezek, nem teszek semmit, csak a karom emelem fel a fejem alá támasztva, hogy jobban sérült oldalamhoz férhessen. Minden mozdulatáról ordít, hogy csak segíteni akar. Lehet mégis jól jártam? Egy valamit azonban nem értek. De ezt az egyet úgy igazán nem. 
- Miért segítesz? - kérdezem még mindig őt fürkészve. Így közelebbről az arcát is jobban szemügyre tudom venni, amely bizalmat sugároz. Azt megállapíthatom, hogy ez a csajszi vagy őrült, vagy naiv, hogy csak úgy mindenféle idegent összeszedve talpra állítson. Ki tudja, hogy az az illető nem-e bandita, vagy más rossz életű satnya alak, akinek semmi sem szent. Én mindenesetre nem fogom bántani, inkább hálás lehetek, hogy megtalált. Ahogy a cuccaim felé mutat, én is arra nézek. Már amennyire lehet, a legkisebb megmozdulással. De aztán kénytelen leszek mégis jobban mozogni, mikor a főzetet nyújtja felém. Ahogy felkönyökölök az alkaromra, hogy némi támasztékot biztosítsak magamnak, érzem, hogy megint szúrni kezd az oldalam. De most ez érdekel a legkevésbé. Megköszönve az orvosságot nem hezitálok, csak lehúzom egy kortyolásra. Arra azonban nem számítok, mennyire borzalmas az íze. Mindjárt grimaszba torzul az arcom, és egy ideig csak fintorgok. 
- Mi az ördög volt ez? - kérdezem néhány másodperc hatásszünet után. Sok mindent ettem, ittam már életemben, de ritka volt az ilyen borzalom, mint ez. Nem hiába utálom az orvosságokat, vagy keserű, vagy csapnivaló az összes. 
- Fura egy szerzet vagy te lány. - leteszem a tálat magam mellé, és visszadőlök az előbbi legkényelmesebb fekvőhelyzetembe. Nem csak azért gondolom ezt róla, mert segített egy vadidegennek, hanem mert egyik pillanatban még jót szórakozik a reakciómon, a másikban pedig már úgy áll a dolgokhoz, mint ha csak valami monoton munkát végezne. De ezt nem kezdem el firtatni. Helyette inkább körülnézek a helyiségben, már amennyire fekvő helyzetben ezt megtehetem. Azért  sikerrel nyugtázhatom, hogy a kalapom, és minden egyéb felszerelés tényleg itt van. A lovat leszámítva persze. 
- Te itt laksz? Jó kis hely. - próbálok végül valamiféle kommunikációt kezdeményezni. Ha már itt vagyunk, és ő sem mostanság lép le, akkor furcsa lenne csak úgy némán eltölteni az időt. Persze azt tudom, hogy az indiánok nem túl bőbeszédűek velünk, sőt csodálom, hogy tudja a nyelvem. Más még ezt sem, van aki világ életében elzárkózik a kapcsolattartás bárminemű formájától is.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Csüt. Jún. 20, 2013 2:40 am

Már kezdtem megbánni, hogy elhoztam magammal. Na, jó, talán még sem, de azért bebizonyosodott, hogy a városiak nem igazán komplettek. Kicsit elhamarkodottan vontam le a következtetést? Minden bizonnyal, hiszen lelőtték, lázas, és még mindig nincs teljesen magánál, úgy beszél. Mégis, szavain jót szórakozom, amit nem is rejtek véka alá, így mosolyom újra megjelenik arcomon. Nem tudok, túl közönyös maradni, hiszen szórakoztatónak tartom a viselkedését, még ha ez is az elvárt. Nem ismer, indián is vagyok, sőt, a fegyverei sincsenek a közelben, ezért nem is csodálkozom. 
- Nem minden hozzám hasonló lehet szörnyű - mondtam egy nagy sóhajjal, mikor megkérdezte, hogy miért is segítek neki. - Emberek vagyunk mindketten, és muszáj egymáson segítenünk. 
Bár abban nem vagyok biztos, hogy ő is megtette volna ezt értem, hiszen mi, indiánok, nem vagyunk mások a városiak szemében, mint valami piszok, a csizma orrán. Azt hiszem így fogalmazott az az idegen, aki anno majdnem fejbe lőtt. 
Még az sem tántorított el attól, hogy most segítsek neki. Én sem értettem pontosan a miértjét, de úgy éreztem, ezt kell tennem. 
Kezemet óvatosan a tarkója alá tettem, hogy segítsek neki feltámaszkodni, és ne teljesen a saját erejére hagyatkozzon, hiszen attól csak még gyengébb lesz, és a fájdalmain sem segít.
Fintorán ismét csak jót mosolyogtam, majd kedvesen visszanyomtam, amint megitta a főzetet.
- Orvosság - mondtam tömören, majd elkezdtem kitisztítani bőrdarabot, amivel eddig tisztogattam, és hűtöttem a testét. Következő megjegyzésére nem válaszolok, hiszen higgyen amit akar, nekem most csak az a fontos, hogy felépüljön aztán különválnak útjaik. Gondoltam már rá, hogy csak felállok és lelépek, de ha mér idáig elhoztam, kötelességemnek éreztem addig ápolni, amíg fel nem épül annyira, hogy visszatérhessen a városba. 
Mikor megkérdezte, hogy itt lakok-e már nem bírtam tovább, és felkuncogtam, pedig szerintem nem kellett volna. Mutatni akartam mindvégig a közömböst, csakhogy tudja, nem akarok beszélgetni, csak végzem a dolgom, aztán ennyi. De ez már akkor dugába dőlt, mikor megengedtem magamnak az első mosolyt. 
- Nem, nem itt élek, de ez tökéletes védelmet nyújt, amíg fel nem épülsz - mondtam, közben újra homlokát kezdtem törölgetni a hideg vizes anyaggal. Még mindig forrónak éreztem, de a főzet sem hat olyan gyorsan, főleg, ha nem is akar aludni. 
- Jobb lenne ha aludnál, akkor gyorsabban felgyógyulsz! - Kimondottan a kezemet néztem, ahogy ott araszolgat a homlokán. Kezdtem már én is fáradt lenni, és a lovat is illendő lett volna már megnézni odakinn, és egy fürdő is jót tett volna nekem, de nem akartam addig magára hagyni, amíg nem alszik el. 
Eltávolodtam tőle, majd megnéztem a húst, hogy kellőképpen megsült-e már, aztán egy fadarabot dobtam a tűzre. Fél szemmel figyeltem, hátha elnyomja végre az álom, hiszen a főzetbe került egy kis olyan növény, ami segít az elalvásban. Tudtam, hogy már nem bírja sokáig.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Csüt. Jún. 20, 2013 7:15 am


Johnny & Kicsi Felhő


A válasza elgondolkoztat. Istenemre mondom, nem vagyok egészen magamnál még, sőt biztosan nem is tudom szerintem miket hablatyolok, vagy csak félig öntudatban, de a válasza valóban elgondolkodtató. Tényleg ennyire ellenségesek az emberek? Ennyire kiéleződtek az ellentétek, hogy mindenki előítéleteket sejt a másik szavai mögött? Mert úgy sejtem, hogy nem állok messze a valóságtól. Különben miért így válaszolt volna? Mint ha a szavaimból az sugározna, hogy előítéletes vagyok velük szemben és mindegyiküket egy kalap alá venném. Pedig nem. Tény, támadott már meg ok nélkül indián, majdnem csúnya vége is lett. De nem fogok egy vagy két ember miatt ellenségeskedni. Pusztán csak nem értem, hogy miért pont rajtam segít. Megtehette volna, hogy ott hagy a tűző napon kiszáradni, vagy még rosszabb állapotban a halál küszöbén táncikálni. Ehelyett elvonszolt ide, és most a sebemmel foglalatoskodik. Akárhogy keresgélem rá a választ, csak az jut eszembe, egyszerűen önzetlenül teszi, amit. 
- Mostanában kevés olyan emberrel találkozok, mint amilyen te vagy. Nem hiszem, hogy csak úgy akárki megállt volna segíteni. - vonom végül le a véleményem az egészről. Az emberek egyre kegyetlenebbek olykor, sőt a becsületnek sok esetben nyoma sincs. Pedig egykoron a telepesek azért is jöttek ide, távol maradni a pocskondiázó országgyűléstől, az önkényuralomra törő presbiteriánusoktól és a zsarnok uralkodóktól. Helyette már itt is ugyanez vélhető felfedezni, igaz csak csíráiban. De amíg ehhez a lányhoz hasonló önzetlen személyt látok, addig nyugtat a tudat, hogy nem mindenki rossz ember, van remény. Még. 
Egy szó nélkül, akadékoskodás nélkül megiszom az orvosságot. De bár ne tettem volna. Bár megkérdeztem volna, hogy mennyire rossz az íze. Mert most nem csak hogy az undor fogott el, de pár perc múlva már egy enyhe hányinger is kerülget. Nyilván a kimerültségtől, és a láz okozta túlérzékenységtől. Talán ez az egész teljesen süt is rólam, hisz segít felülni is, ahogy eldőlni is. Komolyan, lassan egy szavam nem lehetne. 
Fekve most jó. Ha nem mozdulok meg, egész kényelmes is, elfeledkezhetek arról, hogy gyakorlatilag egy hadi rokkantat csináltam magamból. Mert nincs mit szépíteni, az lettem. De az a tény, hogy most egy nő ápolására szorulok, és hogy ha ő nem lenne valószínűleg még nagyobb gondban lennék, nem sérti a büszkeségemet. Sokkal jövök neki, hisz megmentette az életemet. Azt még azonban nem tudom hogy viszonozzam. Most csak nézem ahogy a bőrt tisztogatja. Végül a kérdésemen el is neveti magát. Oké, akkor ezek szerint rosszul vontam le a következtetést és nem is itt lakik. De akkor miért egyedül van? Nem szoktak csak úgy magányosan kószálni, a törzseik elég összeszokottak ahhoz, hogy csak úgy szétszéledjenek. 
- Te vagy az első női remete. - jegyzem meg halovány mosollyal, bár kezdem érezni, hogy tényleg nem vagyok már teljesen magamnál. Mint ha fejbe kólintottak volna. 
Mint ha olvasna a gondolataimban, bár lehet az arcomra van írva, hogy is érzem magam. Pocsékul. Elképesztően pocsékul és kimerülten. Nem is mocorgok igazán tovább, pusztán hagyom, hogy megint leápoljon. Igazi felüdülés, ahogy a hideg vizes bőrdarab a homlokomhoz ér. Úgy érzem megkönnyebbülök egy kicsit, már csak attól is, ahogy érzem a hideg vízcseppek lefolynak az arcomon, a nyakamig, és onnét a fekvőhelyemre. De cseppet sem érdekel. Csak behunyom a szemem és élvezem, ahogy a forróság enyhül. Ha nem is különösebben, de enyhül. 
Némi gondolkozás után nézek csak ismét rá, ahogy megszólal. Egy aprót bólintok válaszképp, többre nem is igazán futja. Tényleg kimerültem. És a szemhéjamra ismét súlyok nehezednek, mint ha csak arra késztetnének, hogy pihenjek, aludjak egyet. Úgy érzem magam most, mint egy száz éves öregapó. Lehunyom a szemem, lassan átadom magam a szundítás kísértésének. De még félálomban kipréselek egy mondatot a számon. 
- De akkor el ne menj...
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Csüt. Jún. 20, 2013 8:09 am

Fél szemmel láttam, ahogy végre elalszik. Tudtam, hogy most olyan mélyen alszik, hogyha lőnének mellette, azt sem venné észre, mégis csendben térdeltem le mellé ismét, hogy megnézhessem a sebet. A bőre felszívta a nedvességet, ezért újabb adagot mertem a levélre, és rátettem a sebre. Figyeltem megránduló hasfalát, mire akaratlanul nyeltem egy nagyot. Úgy éreztem, hogy a torkom egy pillanat alatt kiszáradt és vízért kiállt, de nem tudtam elfordítani a tekintetem. Nem tagadom, tetszett, ahogy az izmok megrándultak ott, ezért ujjaimat finoman a köldöke fölé vezettem, hogy kitapogassam azokat az izomkötegeket. Nekem nincsenek hasonlók, sőt nem is sűrűn láthattam ilyet, hiszen nem sokat tartózkodom a törzsemnél. 
Jól mondta az idegen, hogy női remete vagyok. A gondolatra újra mosoly keletkezett az arcomon, de nem igazán foglalkoztam vele, mert a férfi testének tanulmányozása jobban lekötötte minden figyelmem. Szembetűntek a hegek is a bőrén, amiknek szintén nem tudtam ellenállni és az ujjaimat végighúztam rajtuk. felötlött bennem a kérdés, hogy vajon honnan szerezhette őket, de volt egy sejtésem, hogy ezt soha nem fogom megtudni, hiszen nem hiszem, hogy rákérdeznék, vagy ha igen, nem biztos, hogy elmesélné.

Nem tudtam megállj parancsolni a kezemnek, sem a szememnek, hiszen nem tudtam elszakadni az idegen testétől. Annyi új dolgot rejtett magában, amire hirtelen lettem kíváncsi, és azonnal tudni akartam, ismerni akartam minden porcikáját, minden rezdülését. Mondhatni, a kíváncsiságom most túlszárnyalta önmagát is. 
Ujjaim feljebb vándoroltak a mellkasára, ahol újabb hegek kerültek a szemem elé, és újra jött a késztetés, hogy nekem mindet meg kell érintenem. Az egyik kimondottan lekötötte a figyelmemet. Pont a szíve fölött húzódott, de nem volt különösebben más formája, mint a többinek, mégis valamiért figyelemfelkeltőbb volt. Nem is értem, hogy miért nem vettem ezt eddig észre, hiszen már jó ideje feküdt itt az inge nélkül. 
Közelebb hajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem és akkor megláttam, hogyan lüktet a mellkasában a szíve. Mármint magát a szívet nem láttam, csak a mellkas mozgása engedte láttatni. Ráfektettem az egész tenyerem, majd a szabad kezemet az én mellkasomra szorítottam, hogy érezhessem saját szervem lüktetését. 
Meglepődve vettem tudomásul, hogy az én szívem ritmusa is majd a duplájára nőtt, de elképzelésem sem volt, hogy miért. Sőt, a testem is, mintha forróbb lett volna a szokottnál. Már attól féltem, hogy talán nekem is lázam van, de nem éreztem magam rosszul, sőt egészen jól voltam, talán túl jól is. Hirtelen elkaptam a kezem a mellkasáról, majd felálltam. Nem értettem, miért vált ki belőlem efféle furcsa reakciókat egy férfi csupasz bőrének látványa, hiszen, láttam már én, igaz, nem sokszor, de láttam már. 
Erőszakkal elszakítottam róla a tekintetem, majd levettem a húst a tűzről, raktam még rá fát, végül inkább elhagytam a barlangot. 
A ló odakint volt, legelészett. Talán nem akart a társa nélkül elmenni innen. Odamentem hozzá, végigsimítottam rajta egy párszor, aztán fogtam az íjam és nyilaimat, és elvonultam megkeresni azt a kis tavacskát, amiben reményeim szerint végre lefürödhetek. 
Nem volt messze a barlangtól, ezért is választottam ezt a helyet. 
Ledobáltam a ruháimat, majd belegázoltam a langyos vízbe és azonnal elmerültem benne. Nem nagyon távolodtam el a cuccaimtól, hiszen ott volt egyetlen fegyverem, amire bármikor szükségem lehet. Úsztam egy kicsit, közben minden erőmmel azon voltam, hogy kiverjem a fejemből azt, ami a barlangban történt. Soha nem éreztem ilyesfajta késztetést semmire és ez megrémisztett. Ha nem lennék ilyen erős, talán még mindig ott térdepelnék mellette, hogy még többet láthassak belőle.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Csüt. Jún. 20, 2013 9:37 am


Johnny & Kicsi Felhő


Viszonylag könnyen álomba merültem. Ami tőlem nem megszokott, hisz van mikor éjszakákon át is órákig csak merengek magamban, és nagy sokára sikerül elaludnom. Talán ez egy hátrány, hogy amíg valamin jár az eszem, addig nem megy az alvás. Most viszont... mint akit fejbe kólintottak, úgy merültem igen csak mély álomba. Túl jó volt most, hogy ez ellen küzdjek, csak hagytam magam. Különös mód ez az álom más volt mint a korábbi. Lázálomnak véltem, amolyan álombéli délibábnak, de mégsem. Kellemes jó érzés fogott el, elöntött a bizsergés és mint ha forróbbnak éreztem volna magamat. Azt álmodtam, hogy odahaza vagyok, a házamban, épp egy nagy kád meleg vízben áztatom magam, és közben valaki elkényeztet a simogatásaival. Teljesen belemerültem, és csak hagytam, hogy az álom vigyen. Annyira jó volt végre megszabadulni a kínjaimtól, tudat alatt nem is akartam felébredni. Talán azért is aludtam annyira mélyen. 
Aztán az érzés abbamaradt, az álomkép pedig váltott másra. Ismét melegem lett, pokolian melegem. Mint ha csak egy nagy üstben ácsorognék megkötözve, miközben alattam hevítik a tüzet. Egy tucat különös szerzet ugrált körülöttem, akiket a felcsapó sűrű gőztől nem igazán láttam tisztán. Mint ha valami rituálén lennék, vagy hasonló. 
Aztán felébredtem. Zihálva ültem fel ijedtemben, mint aki egy rémálomból ébred. Mert az is volt. Csak akkor tértem tudatomra, hogy csak egy álom volt, egy nyomorult álom, amikor a fájdalom ismét az oldalamba nyilallt. De lázam már érdekes mód nem volt. Csak a verejték folyt rólam, de az patakokban. Furcsa, különös egy álom volt, minden pillanatára emlékeztem. Nem tudtam eldönteni, hogy két ennyire eltérő esemény hogy követhette egymást, mikor már lázam sincs. Vagy csak én nem érzem, vagy kicsit alább adott? Mindenesetre meg mernék rá esküdni, hogy az eleje... azok az érintések nagyon is valósak voltak. Különben is, akkor most mi hozott volna lázba olyannyira, hogy érezzem az eredményét?
Második észrevételként aztán észreveszem, hogy a barlang üres. Némi étel van a tűz mellett kilészítve, itt a felszerelésem, de a lánynak nyoma veszett. Lehet elment, gondolván, hogy mostantól nekem is fog menni. Hogy most már megmaradok. Annyiban igaza volt, hogy kipihentnek érzem magam, és néha még mindig lüktet az oldalam, némi erőt érzek, hogy felkeljek, és kimenjek. Ha csak egy rövid időre is. Nem vacakolok most azzal, hogy a csizmámba belebújok, inkább mezítláb egy szál nadrágban indulok ki. Kicsit botorkálva, kicsit lassan haladva, de kiérek a szabadba. Vajon még mindig itt az a lány? Csak ez jár a fejemben, miközben egyre távolabb  indulok a barlang bejáratától. A lovam amint meglát, felfüggeszti a legelészést, felemeli a fejét és vidám baktatással köszönt. Odasétálok hozzá, majd megsimogatom a homlokát. Szóval nem oldott mégsem kereket, ez már bíztató. Legalább a hátasom megvan. 
Egészen belemerülök a paci ajnározásába, hisz láthatóan felettébb élvezi a simogatásokat, hogy most rá figyelek, és nyilván örül annak, hogy egyben lát engem, amikor vízcsobbanás zaját hallom. Nem olyanét, mint ha belecsapódna valami, vagy valaki, hanem mint ha úsznának benne. Visszamenni a barlangba a fegyverért viszont fölöslegesnek találom, lesz ami lesz. Arra veszem az irányt, és igen csak elterül egy vigyor az ábrázatomon, amikor megpillantom a levetett ruhát, és a fegyvert. Beljebb a vízben pedig a tulajdonosukat. Nem teszek mást, mint ácsorgok egy helyben, kezemet a homlokomhoz illesztem napellenző gyanánt és csak nézem a fürdőzést csöndben. Csak kis idő múlva kívánkoznak ki szavak az ajkaimra. 
- Nem lesz kicsit sok már? Uszonyaid nőnek, mint a halnak. - jegyzem meg mindjárt viccelődve. De közben hallom ahogy halkan megkordul a gyomrom is. Jól van, ha van étvágyam, és éhes is vagyok, akkor már a gyógyulás útjára léptem. De még úgy érzem, hosszú az út addig, hogy a lóra fel bírjak ülni, vagy egyszerre megtegyek akkora távot, hogy hazajussak.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Csüt. Jún. 20, 2013 10:58 am

Csendes magányban úszkáltam az igen sekély vízben, de már kellett nekem ez a kis kikapcsolódás. Élveztem, ahogy a víz körbeöleli a testem, de azt már kevésbé, hogy  gondolataim minduntalan visszatértek a békésen szunyókáló alakra. Újra lejátszódtak előttem azok a pillanatok, mikor megérintetem, láttam, ahogy az izmok megrezdülnek a bőr alatt. 
Erősen megráztam a fejem, hogy kiverjem ezeket a gondolatokat, de egyszerűen nem akartak eltűnni. Ismét látni akartam, érinteni, pedig tudtam, hogy ez nem helyes, hogy ez nem jó, engem mégis vonzott. 
Elképzelni sem tudtam, hogy mi üthetett belém, hiszen ahányszor férfival találkoztam, mind hidegen hagyott. Oké arról is lehet szó, hogy azoknak takarta valami a felsőtestét. 
Újra éreztem, hogy testem  melegebb a szokottnál, ezért inkább vettem egy nagy levegőt, és lemerültem a víz alá, majd egy fél perc múlva, újra fent voltam. Úsztam még egy kicsit, mikor hirtelen meghallottam egy hangot a hátam mögött. Ijedtem gondolkozni sem tudtam, csak előkaptam a bokámra erősített kis késemet, felálltam, és megfordultam, hogy lássam, ki az, aki meg mer zavarni. Igen, de ebben az volt a pláne, hogy a víz a derekamig ért, de hála a hosszú hajamnak, minden fontosabb területen takart. A kést magam elé szegeztem, úgy néztem az idegenre, akinek a barlangban kellene aludnia. Azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Háborodjak fel, amiért meg mert lesni, vagy éppen azért, mert kimerészkedett a barlangba, vagy azért, mert nem vett magára inget. Egy biztos, a felháborodás, szóval asszem eljött az ideje elkezdeni.
- Mit keresel itt? - kérdeztem ingerülten, de a kést nem engedtem le. nem tudtam, hogy mit is akar itt, nem ismertem olyan jól, hogy megbízhassak benne, még ha meg is mentettem az életét. Nem azért tettem, hogy után orvul hátba támadjon. 
Pillantásom a ruháimra és íjamra tévedt, ami mellett állt. Ha ki akartam menni, akkor nem volt más választásom, mint pontosan elé állni, de azt aztán lesheti. 
- Ahelyett, hogy engem figyelnél, inkább pihenj, hogy hamar felépülj! - mondtam, közben tettem egy lépést felé. - Ha pedig nem szeretnéd, hogy elvágjam a torkod, akkor inkább ellépsz a ruháimtól.
Mosolyát elnézve, nem láttam nagy reményt arra, hogy meg is tenné, ezért visszahelyeztem a kést a bokámhoz, majd nyugodt szívvel kisétáltam a partra. Ha elfordult, amit nagyon remélek, mert nem szívesen vájnám ki a szemeit, akkor gyorsan felkapom a ruháimat, majd elindulok vissza a barlangba. 
- Azt hiszem erősebb szert kellett volna kevernem neked - morogtam az orrom alatt, de úgy, hogy ő is hallja. Nagyon mérges voltam rá, de pontosan nem is tudtam hogy miért. Mert meglesett? Az nem annyira büntetendő. Mert kijött a barlangból? Na, az már annál inkább. 
Eddig is tudtam, hogy ostoba népek a sápadt arcúak, de most bebizonyosodott. 
Visszatérve a barlangba, ledobtam az íjam és a nyilakat, aztán a nyúllal kezdtem el foglalkozni, hiszen már elég éhes voltam.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Csüt. Jún. 20, 2013 12:00 pm


Johnny & Kicsi Felhő


Annyira jól esett ez a kora esti friss levegő. Mert csak mikor magam látom, hogy a nap igen csak lemenőben van, akkor tudatosul bennem, hogy jóformán az egész napot vagy átaludtam, vagy épp nem voltam magamnál. Úgy hiszem ez a második variáció esélyesebb, hisz ki tudja a lány mikor talált meg, ki tudja mikor hozott ide, és azt sem tudom én magam mikor tértem észhez először. Nem lehetett az olyan régen, pusztán pár órája. Hisz ez az alvás semmi volt, talán fél, háromnegyed óra. Legfeljebb egy. Mint amit megejt az ember egy ebéd után szundítva. 
De most kifejezetten örültem a nap pezsdítő sugarainak, amik most szinte életet leheltek belém, meghozták a jó kedvemet. És nem csak a nap, de a lovam is. Örülök neki, hogy semmi baja nincs, talán lehet ő vezetett vissza hozzám, vagy ha nem is egészen vezetett, de az idegen bizonyára rá figyelt fel először. Különben nem itt lenne, hanem valamerre szelné a nagyvilágot eltévedve. Vagy már rég befogta volna valaki, vagy a prérifarkasok martalékává vált volna. Amilyen tipikus városi ló, biztosan nem maradna meg sokáig teljesen egyedül a pusztaságban. 
Mégis a jó kedélyem nem ezek hozzák meg leginkább. Hanem az, ami a parton fogad. Jó, elismerem gyarló férfiember vagyok, persze, hogy tetszik, ahogyan csak kukkolhatok. Mert ugyan teljesen gyanútlanul jöttem ide ki, mégis ha teljesen úriember lennék, akkor sarkon fordultam volna. Nem pedig itt henyélnék és nézném csak a fürdőzőt. Akinek a figyelmét aztán a megjegyzésem mindjárt magamra vonom. Lehet nem volt jó ötlet? Nem kizárt.
Ahogy megfordul, szinte látom mit gondol, hisz az arcára van írva. Meg sem kell szólalnom, már előre sejtem, hogy az este vagy morcos hangulatban fog eltelni, vagy fogja magát és elmegy, vagy valahogy megbékítem. Nehéz döntés, nála melyik lenne a legjobb. Kérdés, hogy mennyire tudom megismerni. Mert ha ez után sértetten elvonul, semennyire sem. Lehet később sem, de lehet váltunk még pár szót. 
A kérdésére csak megvonom a vállam, hisz teljesen fölösleges magyarázkodni. Nyilván ő sem gondolhatja, hogy direkt jöttem ki meglesni, holott azt sem tudtam, hogy itt van. Mindenesetre mérges. És tetszik az a látvány is, ahogy felegyenesedik a vízből. Még ha sokat nem is mutat meg, az alakja, olyan természetes, észbontó. Nem úgy mint a sok fűzőt hordott fruska, akik ugyan nem néznek ki rosszul, de csak ruhában. Máskülönben szinte eltörnek ha az ember hozzájuk ér, és teljesen más képet festenek a fűzőjük nélkül. Az olyan illúzióromboló. Sajnos magamnak nem tudok parancsolni, és az ábrázatomon csak még jobban látszik, mennyire tetszik ez a szituáció. Aztán lassan megadva magam neki megfordulok. Legyen egy jó napja, lássa, hogy nem egy gazember vagyok, aki gátlástalanul megtenne bármit. De azért a fenyegetése nem sokat ért, én legalább is roppant szórakoztatónak találtam abban a helyzetben, holott sejtem, simán megtenné, ha szükséges. 
- Nincs mit szégyellned. - indulok el aztán én is utána, kicsit kullogva, de most sokkal jobban érzem magam, mint aki feltöltődött. Sejtem, hogy ezzel a megjegyzésemmel csak olajat öntöttem a tűzre, úgyhogy jobbnak látom, ha egy ideig csak hallgatok. Azért még mindig murisnak találom a helyzetet, főleg az utolsó megjegyzését. Ha jobban bekábít, most nem szerez nekem egy kellemes percet. 
Némán leülök a barlangban a tűzhöz, és csak figyelem ahogy nekilát a nyúlnak. Úgy gondolom, hogy ha már ő fogta, majd ad amennyit szeretne belőle. Nem fogok belehalni, ha nem kapok sem, legfeljebb majd iszom azokat a borzalmas löttyöket. 
Első gondolatom az lesz, hogy esetleg nem ártana felvennem az ingem. Az előbbi kínos pillanat után ő biztosan feszélyezve érezné magát így mellettem. Aztán fogom a pokrócot, amin aludtam és a tűz mellé rakom, hogy leülhessek rá. Mindezt persze szörnyen lassan, főleg az ing felvétele közben. Ahogy a karomat bújtatom az ujjába, érzem, hogy az oldalamon a bőr megfeszül és akaratlanul is felszisszenek. De aztán a számomra hosszadalmasnak tűnő öltözködés után leheveredek a pokrócra és csak a tüzet figyelem. Eszembe jut az alvás előtti beszélgetés és minden egyes mozzanata. 
- Miért gondoltad azt, hogy előítéletes vagyok? - kérdezem végül, ahogy feldereng az a beszélgetés. Mert úgy festett akkor, hogy ezt vonta le a szavaimból. De igazából most, hogy lassan ránk esteledik, és egyikünk sem kellőképp álmos még, kezd néhány kérdés megfogalmazódni a fejemben. Még igazából azt sem tudom, hogy ő kicsoda, pedig nem lenne rossz legalább azt megtudni, hogy kinek köszönhetem az életem. Mert erről van itt szó, megmentett. 
- Sajnálom, az előbbi incidenst, nem tudtam, hogy épp fürdesz. Igazából megköszönnöm illene, hogy tettél értem valamit. És még csak a nevedet sem tudom. 
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Csüt. Jún. 20, 2013 10:12 pm

Nagy mázlija van az idegennek, hogy időben elfordult, különben nem érte volna meg a reggelt az is biztos. Bár nem kenyerem az erőszak, néha, amikor elborul az agyam, én is teszek meggondolatlan dolgokat. Most sem állt tőlem messze, hogy picit megnyisszantsam az ürgét, de kér rá pazarolnom az erőm, és úgy sem tudhatta, hogy éppen mit csinálok.
Ezekkel a gondolatokkal nyugtattam magam, míg vissza nem értünk a barlangba és neki nem kezdtem a nyúlnak. 
Már nem voltam ideges, ezért pár falat után, átnyújtottam neki a húst, akár egy békeajándékot. Nem vagyok szégyenlős, hiszen a törzsemben szokás volt általában meztelenül mutatkozni, mégis, ha arra gondoltam, hogy talán látott belőlem mindent késztetést érzek arra, hogy leüssem és az összes vérem az arcomba tódul. Hihetetlen, de még ilyen sem történt velem. 
Kezdtem megbizonyosodni arról, hogy teljesen elment az eszem, hiszen teljesen máshogy viselkedek a társaságában, mint az elvárható, illetve szokásom. Még nem mentettem meg egy városit sem, nem hoztam el ebbe a barlangba, de több ilyen eset nem is lesz az már biztos. Ezzel az egyel is sok gond van. 
Figyeltem, ahogy megpróbálja felhúzni az inget. Hát igen szórakoztató volt a szenvedése, de nem akartam, hogy felszakadjon a sebe, ezért inkább megkerültem a tüzet és segítettem neki. Ahogy rajta volt, gyorsan visszamentem eredeti helyemre. 
Mikor meghallottam a szavait, szimplán megvontam a vállam, közben az edényeket pakolásztam és a főzeteket frissítettem fel. 
- Mire számíthatna egy magamfajta indián, egy várositól? - kérdeztem vissza komolyan. - Sajnos az előítéletekből születnek a mai emberek, és ezzel élik le egész életüket. 
Felálltam a tűz mellől, és saját dolgaim közt megkerestem a fekhelyemül szolgáló pokrócot, majd kiterítettem a bejárat mellé, elég távol az idegentől, majd arra telepedtem le, onnan néztem tovább.
- Én elfelejtem a dolgot, ha te is - bólintottam bocsánatkérésére. - Kicsi Felhő vagyok, a komancsok tőrzsfőnökének egykori lánya. - Biztos voltam benne, hogy rá fog erre is kérdezni, de nem akartam válaszolni, ezért még mielőtt megszólalhatott volna, én kérdeztem. - Na és te? Gondolom a városból jöttél. Mi történt veled?
Miközben beszéltem, újra felálltam, majd letérdeltem közvetlen mellette. Kérdezés nélkül emeltem fel az ingét, hogy megnézhessem a sebet, nem-e esett nagy baja az akciózása közepette, de nagy szerencséje van. Gyorsan tettem rá egy újabb adagot a főzetből, de ezt most finoman belemasszíroztam a bőrébe a seb körül, közben minden erőmmel azon voltam, hogy csak a dolgomra koncentráljak, semmi másra. Túl nagy volt a csábítás, a késztetés, hogy újra megérinthessem a hegeket, de az ajkamba harapva próbáltam visszafogni magam. Gondoltam egy kis fájdalom kizökkenthet. 
Mikor végeztem, felsóhajtottam, majd elhúzódtam tőle. Megfogtam egy újabb adagot abból az italból, majd a kezébe nyomtam. 
- Ezt idd meg, hogy hamar elaludj! - Visszamentem fekvőhelyemhez, majd leültem rá. - Muszáj pihenned, hogy gyorsan felépülj.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Pént. Jún. 21, 2013 5:20 am


Johnny & Kicsi Felhő


Egyáltalán nem bánom, hogy ez a nap így alakult. De komolyan, ha csak belegondolok, a néhány rossz ellenére, amik történtek, hogy alig élek, hogy csináltak egy marha nagy baklövést, és még a csirkefogókat sem kaptuk el, tényleg nem túl bíztató. Ennek ellenére örülök, hogy most itt vagyok. Igaz választásom sincs nagyon, de részem lehetett egy olyan gesztusban, ami manapság igen csak ritka. Ez a lány megmentette az életem, amikor úgy döntött, hogy nem sétál el mellettem, hanem egy kis életet ver belém, még ha nem is a szó szoros értelmében teszi. De ezek után a gesztusok után érzem úgy, hogy még van jó dolog az életben, hogy van miért küzdeni. Nem annyira elfajzott talán még a mi világunk, még ha sokszor annak is tűnik. Én sem vagyok egy szentlélek. Követtem el hibákat, pazaroltam, játszottam mások értékeivel, becsületével. Elragadott a gondtalanság és túlzásokba estem. 
De láttam azt az oldalát is az éremnek, ami teljesen az ellentéte annak, amit én műveltem. És most ismét megnyilvánul ugyanaz. Tényleg csak azt mondhatom, hálás lehetek neki, pedig azt sem tudom kicsoda, honnét való. Semmit nem tudok róla. De adott valami olyat nekem, amit nem tudok csak úgy figyelmen kívül hagyni. Rossz ember nem lehet, még ha most dühös is rám, ami talán részben jogos. Tényleg nem volt szép dolog kukkolnom, és valahogy úgy éreztem, hogy jóvá kellene tennem. Esküszöm, lehet megint lázam van, de most úgy érzem magam mint egy megvilágosult Buddha, aki valami jót akar cselekedni. 
Csak csöndben letelepedek a barlangban a tűz köré és várom a sorom. Úgy tűnik mint ha picit oldódna a dühe, vagy csak teljesen ettől függetlenül teszi, amikor ad a vacsorából. Egy szó nélkül elfogadom tőle, hisz az energia kell, ahhoz pedig ennem kell. De egy hálás biccentéssel reagálok a gesztusra. Aztán csak a tüzet figyelem, ahogy szép lassan megvacsorázok, de időnként a tekintetem a lányra téved. Nem tudom eldönteni, haragszik-e még, vagy csak nem akar kommunikálni, de az is lehet, hogy náluk ez a szokás. Ahogy azonban végzek az evéssel, úgy döntök felöltözök. Már csak azért is, hogy tényleg ne érezze magát feszélyezve, másrészt meg mert lassan hűvös lesz, ahogy beköszönt az éjszaka. A tűz melegsége ellenére is akad, hogy iszonyatosan lehűl odakint a levegő. 
Ahogy a tekintetem rá téved a nagy öltözködni próbálás közepette, látom rajta, hogy jól szórakozik. De ez akaratom ellenére is mosolyt csal az arcomra. Értem én, délután én kukkoltam meg és szórakoztam egy jót, most ő rajtam. Visszavágás. Arra azonban nem számítok, hogy feláll és idejön hozzám segíteni. A gesztus teljesen meglep, és csak hagyom, had segítsen. Utána már csak egyszerűbb lesz. A pokrócot a tűz mellé húzom, és azon tanakodok kis ideig, hogy vajon megkíséreljem-e a beszélgetést. Próba cseresznye. De úgy tűnik bejött a próbálkozás, mert hajlik a beszélgetésre. És amit mond, kicsit el is gondolkodtat. Sajnos tényleg ilyen világban élünk, ahol az előítélet már majdnem kész véleményt alkot a másikról, esélyt sem adva arra, hogy az illető rácáfolhasson. 
- Ez igaz, nem tudhatod ki a barát, és ki az ellenség. De őszintén meglepett az az önzetlenség, amit ma tanúsítottál. Ritka vonás és különleges. - felhúzom magam elé a lábaim, hogy ráfektethessem a karom, de előrébb nem hajolok. Most nem fáj az oldalam ebben az ülőpozícióban. Tekintetemmel követem ahogy ő lassan berendezkedik a barlang bejáratánál. Megfordul a fejemben, hogy vajon a természetszeretete miatt akar oda feküdni, vagy hogy minél messzebb legyen tőlem. Az sem kizárt, hogy mire reggel felkelek, ő már sehol nem lesz. Miért is lenne, nem kötelessége engem naphosszakig pátyolgatni. 
- Kicsi Felhő... Szép, beszédes név. Mindig csodáltam azt, hogy nálatok egy névnek ekkora jelentősége van, hogy okkal kapjátok. - tűnődöm el egy pillanatra, mert tényleg tetszik. Hangzatos. Számomra legalábbis mindenképp, lehet neki ez megszokott mindennapos dolog. Mint nálunk az enyém. Érdekes, amikor két kultúra összetalálkozik, mindig van valami tanulni való a másiktól, csak ezt sokan nem veszik figyelembe sem. Sokan úgy vélekednek, hogy a másikok barbárok. Talán ez az, ami nem engedi, hogy elfogadják egymást az emberek. 
Megfordul a fejemben, hogy talán okkal nem mond többet magáról. Nem is kell, ahogy fogalmaz, azzal már mindent elmondott magáról. Vagy elküldték, vagy magától ment. De egy indián ha elhagyja a törzsét, okkal történik. Láttam már olyat is, aki kultúrálódni akart, bejött a városba tanulni. Nem ritka az ilyen.
- Igen, a városból. - bólintok a kérdésére. Úgy döntök, hogy nem firtatom a dolgait. Egy ideig semmiképp. 
- Az én neven John Bradford, Rockwoodban élek a helyi seriff irányítása alatt. Mondhatni ő az oktatóm. Egy fegyveres bandát üldöztünk, csak rosszul jött ki a számítás. A nyerget ellőtték, a lovam megriadt és ledobott, ennek tetejében még meg is lőttek. - próbálok visszaemlékezni, pontosan mi is történt. De olyan hirtelen történt minden, hogy egyszerűen lehetetlen észben tartani. 
Kicsit arrébb csusszanok, ahogy mellém telepszik azzal a pár új löttyel. Fogalmam sincs, hogy miket tartalmaz, talán nem is akarom. De nem ellenkezek. Óvatosan kibújok az ingből a sérült oldalamon, és csak figyelem mit csinál. Igazából hol azt figyelem, miképp tevékenykedik, hol pedig az arcát fürkészem. Nem tudom hova tenni a helyzetet, de talán az ilyenre szokták azt mondani, hogy olyan bensőséges. Valahogy órákig el tudnám nézni. Az egésznek aztán az vet véget, hogy fogja megint azt az undorító löttyöt tartalmazó tálat és a kezembe adja. Azért egy pimasz mosolyt megeresztek, miközben a tál tartalmát nézem. 
- És most mennyi altatót kevertél bele? Amennyi egy medvét is ledöntene a lábáról? - kérdezem szórakozottan, ahogy eszembe jut a megjegyzése a fürdőzés utánról. Le merem fogadni, hogy ha nem is sokkal de picivel többet tett bele, mint a korábbi alkalommal. Nem hezitálok azonban tovább, csak megiszom egy húzásra, hogy ne kelljen sokáig azt a borzalmas ízt éreznem. A grimasz ismét kiül az ábrázatomra, de nem sokáig. Lehet kezdek hozzászokni. Már azzal a ténnyel megbarátkoztam, hogy itt vagyok a semmi közepén, a fene tudja, hogy merre a várostól. Ezt egyedül csak a lány tudhatja. És csak remélni merem, hogy pusztán emiatt sem megy el. De hallgatok a tanácsára, leteszem a tálat és a pokrócomra heveredek, visszabújva az ingembe. Egyelőre nem gombolom be, lehet később még kapok borogatást, ki tudja. Meg még különben is melegem van. Csak elhelyezkedek a pokrócon, lehunyom a szemem, és megpróbálok aludni.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Pént. Jún. 21, 2013 6:54 am

A kezdeti nehézségek után, elég elfogadhatónak tartottam a férfi modorát, pedig ég és föld vagyunk mi ketten. Ha újra megkérdeznék tőlem, hogy megbántam-e, hogy megmentettem, nem tudnám őszintén azt mondani, hogy nem, de már azt sem, hogy igen. Valami azt súgta, hogy jól tettem, sőt... Mégis ott volt az az apró ellenérzés, ami nem hagyott nyugodni. Ahogy néztem az arcát, a szemeit, láttam valamit amiről nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz. Ez táplálta bennem azt a furcsa érzést, amitől megrémültem. Nem értettem a saját reakcióimat és mindent megtettem, hogy ne is kelljen erre rájönnöm. tudtam, hogy az idegen miatt van, ezért is akartam távol maradni tőle. Féltem, hogy talán ez a furcsa érzés egy jel, ami arra akar figyelmeztetni, hogy tartsak tőle, menjek olyan messze amilyen messze csak tudok, de elmém és testem nem ezt akarta. Meg akartam gyógyítani, beszélni vele, megismerni. Talán ez azért is lehet, mert mióta az eszemet tudom, a városba vágyom, de még nem volt merszem odamenni, azóta, hogy találkoztam azzal a másik sápadt arcúval. 
Mikor gyerek voltam, mindig csak a jót, a szépet láttam a városiakban, hiszen ahogy látogatták a törzsünket, ahogy tanítottak minket az ő nyelvükön, kedvesek voltak és látszólag nem néztek le minket. De mikor ott hagytam a törzset, találkoztam azzal a férfival, aki megmutatta nekem, hogy nem minden idegen jó, nem minden ember egyforma. 
Mikor válaszoltam a kérdésére, azonnal ő jutott eszembe, hiszen az előítéletet tőle ismertem meg. Ő volt az, akinek nem számított, hogy nő vagyok, szinte még gyerek, csak az, hogy indián vagyok. Egy piszok az emberek csizmája orrán, amit azonnal el kell takarítani. Ő nem látott az én népemben semmi mást, csak férgeket, pedig ugyan olyan ember volt mint én. 
Onnantól kezdve én is az előítéletek mocskos, gyarló, ésszerűtlen világában éltem a mai napig. 
Most pedig rátaláltam erre az emberre, erre az idegenre, akinek nem számít, hogy ki vagyok, ő nem úgy tekint rám, mint egy piszokra. Hálás nekem, amiért megmentettem, és ez hihetetlenül jó érzéssel tölt el. Ostoba dolog mindaz, amiben az emberek manapság hisznek. Miért jöttek ide a telepesek? Aranyért és olajért, amiben ez a föld gazdag, de mit tesz velük mindez? Rétegeket képez az emberek közt, és előítéletekbe sodorja őket. Most mégis egy barlangban pihenünk mi ketten, egy indián, és egy városi. Nem nézünk a másikra úgy, mint egy piszokra. Megférünk egymás mellett akár békében is.

Mikor megdicsérte a nevem, akaratlanul is elmosolyodtam, hiszen senki nem mondott még ilyeneket nekem. Furcsa volt, de jól esett. 
Miután megnéztem a sebét és a kezébe adtam a tálat, már nevetnem kellett a megjegyzésén. Tisztán emlékeztem, hogy mit mondtam alig egy órája odakinn mérgembe.
- Ne aggódj, csak annyit raktam bele, hogy olyan mélyen aludj, hogy ne zargassanak rossz álmok - mondtam még mindig halkan kuncogva, aztán követve az ő példáját lefeküdtem én is saját pokrócomra, majd lehunytam a szemeimet.

Még alig kelt fel a nap, de én már ébren voltam. Első dolgom volt megnézni John sebét, majd mikor újra bekentem a sebet, kimentem lovához, hogy levigyem a tóhoz inni. Újra lejátszódtak előttem a tegnap történtek és éreztem, hogy már megint zavarba jövök. Tudom, azt mondtam a barlangban, hogy elfelejtem, de nem lehet ezt csak úgy elfelejteni. 
Inkább elkezdtem némi reggeli után kutatni, ami most pár almából és szamócából állt. Nem lehet mindig csak húst enni. Túlságosan sajnáltam ezért az ártatlan állatokat. 
Visszatérve letettem a gyümölcsöket John mellé, majd ránéztem békésen alvó arcára. Ám még mielőtt újra tanulmányozni kezdtem volna, a nap bekúszó fénye megcsillant valamin, amit éppen csak a szemem sarkából láttam, de azonnal odakaptam a tekintetem. 
A férfi öve hevert ott a többi ingósága mellett, amiben ott volt egy fegyver is. 
Törzsem is rendelkezett ilyennel, de még soha nem fogtam egyet sem a kezembe. Tudni akartam, hogy milyen érzés, ahogy a kezembe veszem, majd meghúzom a ravaszt. 
Gondoltam, csak nem bánja, ha lövök egyet vele, ezért csendben odamásztam, majd kiemeltem a tartóból a nehéz fegyvert. 
Sejtelmes mosollyal a képemen végignéztem rajta, majd felálltam, és kimentem a barlangból, hogy kipróbálhassam. A legelésző lóval ellentétes irányba felemeltem a fegyvert magam elé, és ahogy azt már láttam lehúztam a kezemmel hátul azt az izét, mire megmozdult az a kerek micsoda is. Igen, nem tudom a nevét, de volt szerencsém közelről is megszemlélni ennek a szerkezetnek a működését, mikor éppen a homlokomhoz fogták. 
Már nem volt más, mint meghúzni a ravaszt, de hirtelen a bátorságom alábbhagyott, és remegni kezdett a kezem. Újra előttem volt a kép, ahogy az a férfi ott állt előttem, és nekem szegezi a saját fegyverét, közben becsmérlő szavakkal illet. A halálfélelem örök társként költözött akkor a testembe.
Nagyon elmélázhattam, mert mikor a ló halkan felnyerített, megijedtem, és meghúztam a ravaszt és a fegyver hangosat dörrent, amire még jobban megijedtem és fel is sikoltottam. 
Azonnal eldobtam, mindkét kezemet a szívem fölé helyeztem, közben mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Pént. Jún. 21, 2013 8:22 am


Johnny & Kicsi Felhő


Az biztos, hogy el tudunk szórakozni egymás megjegyzésein. Ennek ékes bizonyítéka az is, hogy a korábbi mérges megjegyzésére tett szórakozott utalásomra nem hogy megsértődött volna, inkább épp ellenkezőleg. Sikerült kiváltanom belőle, hogy mosolyogjon. Ez alatt a nap alatt párszor már sikerült mosolyt csalnom az arcára, vagy épp megnevettetni. Szóval azt elmondhattam, hogy nem ellenséges velem, nem is igazán távolságtartó. És ennek örülök. Nem leszünk talán így csak egymás mellett feszengve, mint akik arra várnak, hogy elmehessenek végre. Igaz, neki bármikor itt van rá a lehetőség, én vagyok az, akinek várnia kell, míg kellőképp megerősödik. A lovat is energiával kell megülni, ráadásul nem hinném, hogy sokáig bírná az oldalam az állandó zötykölődést. Mert minden apró megmoccanásra belé szúr a fájdalom. 
Elcsodálkozok ilyenkor azon, hogy miért van mindig ellenségeskedés. Oké, értem, az érdekek miatt. Egyik a földjét akarja védeni, a másik pedig elvenni. De nem lehetne békében megélni? Semmi gond nincs az emberekkel, ha nem akarna mindenki mindent megkaparintani magának. Én kivétel vagyok ez alól, csak egy normális, tisztességes és megbecsült életre vágyom, semmi másra. Aminek van is értelme. Furcsa, hogy mikor az ember leséről, vagy halálközeli élményben van része, ilyeneken kezd el gondolkozni. Hogy majd megtér, és jó ember lesz. Aztán a nagy része ezt be sem tartja. Eddig nekem sem igazán jött össze, így nem fogom elhatározni, hogy jó ember leszek, de megpróbálom.
Ahogy mindketten leheveredtünk aludni, csak lehunytam a szemem és gondolkozni kezdtem. Ilyenkor egy ideig mást sem tudok csinálni, mint végiggondolni a nap lényegesebb momentumait, vagy kitalálni, mi lesz a holnappal. De most a holnapról fölösleges lenne merengeni. A mai napra pedig ha visszagondolok, csak egy valami dereng fel bennem. Felhő mosolya. Talán mert most sok mindent neki köszönhetek. Vagy mert lenyűgözött az az őszinteség, ami az arcáról sugárzott. Nem olyan, mint amikor pár városbéli nővel beszélgetek, és ha kacérkodnak is, tudom, hogy valami hajtja őket, valamit akarnak. Róla ezt egyszerűen nem tudom elképzelni. Mégis mit akarna? Semmim nincs itt, ami hasznos lehetne. A fegyvereimhez sem nyúlt eddig, nem tett semmi olyat, amire azt mondanám, igen, ezt akarja.
Az éjszaka kellemesen telt, amint elaludtam. Nem volt se lázam, ahogy a gyógyital hatni kezdett. Igazából amióta megitatta velem az első adagot, csökkenni kezdett a hőmérsékletem, mely addig az egeket verdeste. Mint ha tudná, mire mi a gyógyír. Bizonyára sok mindent tanítottak meg neki az öregek, és le merem fogadni, azt is tudja mit hol talál. Tisztelem az indiánokat a természetszeretetük és a jó ismereteik miatt. Még ha elmaradottnak is tűnik a kultúrájuk, igazából nem az. Míg nálunk ha valaki nem kap gyógyszert, akár könnyedén meg is halnak. Ők nem a gyógyszerre várnak, hanem keresnek magunknak és kikúrálják magukat. 
Azt is lekopoghatom, hogy pokoli jót aludtam. De tényleg, egész hajnalban a kellemes nyirkos levegő fújkálta a szabad mellkasom, és még rémálmok sem gyötörtek. Rég volt ilyen, mert odahaza is megesett, hogy olykor felriadok valamelyik korábbi rossz élmény okozta kellemetlen álomból. De most, teljesen kipihentnek érzem magam. Még valamikor hajnal tájékán meg is ébredek, de aztán csak igazítok a kalapomon egyet, amely a homlokomra húzva díszeleg, és alszok is tovább. 
Csak pár órával később riadok fel, egy lövés hangjára. Először azt sem tudom mi történt, úgy ülök fel mint aki épp egy háborús övezetbe került, és nem foglalkozva a fájdalommal már talpra is ugrok. Öreg hiba, érzem, hogy felforrósodik a bőröm a seb körül, talán még fel is szakadt. De nem érdekelve mi van vele csak fogom a puskám, és már rohanok is ki. Fogalmam sincs mi az ördög történt, így már félúton készenlétbe helyezem, hogy már csak tüzelni kelljen vele. Ám sehol senki. Csak a kissé remegő, egészen elsápadt lányt pillantom meg, ahogy sűrűn levegőért kapkod. Hirtelen körbe nézek, majd tekintetem megállapodik a lábánál heverő revolvernél. Leengedem a puskát magam mellé és odalépdelek hozzá. 
- Mi történt? Nem sérültél meg? - kérdezem némi aggodalommal a tekintetemben, miközben gyorsan végignézek rajta, de sérülésnek nyoma sincs. Tényleg kezd aggasztani, hogy mi váltott ki ilyen rémületet belőle, hisz még sikoltást is hallottam. 
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Pént. Jún. 21, 2013 10:11 am

Fogalmam sincs, honnan szedtem arra a bátorságot, hogy elvegyem más tulajdonát. Soha nem tettem ilyet, de nem is ez benne a rossz, hanem akár rosszul is elsülhetett volna a dolog. Egy századmásodperc alatt vagy ezerszer megbántam amit tettem. Az én kezembe nem való fegyver, elég a nyíl is. 
Amint eldördült a pisztoly, azonnal eldobtam, vagyis a lendület, amivel visszacsapott, kiverte a kezemből, de legalább már nem volt nálam. Rémült voltam, nem tagadom, de nem is tudnám eldönteni, hogy mi rémisztett meg ennyire. Talán az emlékek, de az is lehet, hogy maga a hideg fém érzése a tenyeremben, és az a pillanatnyi, részegítő érzés, amit a hatalommal tudnám összemérni. Átkozott minden egyes fegyver, amit egyszer elkészítettek! Csak arra jó, hogy az emberek ezzel fitogtassák az erejüket anélkül, hogy az eszükre támaszkodnának. Ostobák mind akik ilyet használnak, akik nem tudnak ezek nélkül meglenni. Igen, vannak ilyenek. Mindenki a menekvést, a védelmet látja benne, vagy éppen azt a hatalmat, amivel úgy érezheti, hogy mindent megtehet. Pedig ez nem más, mint egy szemét, egy szenny az ember alkotta tárgyak közt.
Mikor John kirontott a barlangból, azonnal rá kaptam a tekintete, és gondolkodás nélkül megöleltem. Fogalmam sincs miért tettem, talán én is védelemre vágytam, nem tudom, de csak testem akaratának engedelmeskedtem.
- Sajnálom - motyogtam, miközben arcomat a mellkasába temettem. - Én nem akartam, de annyira... és akkor a lovad megijesztett... megijedtem.... sajnálom!
Kérdésére csak hevesen bólogattam és elhúzódtam tőle, pedig minden porcikám ott akart maradni. 
Hát elég cikis helyzetbe kerültem, mit ne mondjak. Éreztem, hogy a lábujjaimtól, egészen a fejem búbjáig elvörösödök, de gyorsan palástolom a zavarom, mikor meglátom, hogy a férfi már megint vérzik.
- Te vérzel - állapítom meg, és azonnal odahajolok, hogy megnézhessem a sebet. Még mindig remegő kezemmel hozzáérek, hogy letöröljem a nagyja vért, és lássam, mekkora a kár. 
Tudtam, hogy ez is az én hibám. Ha nem nyúltam volna le a fegyvert, akkor nem rohant volna ki, és nem szakad fel a sebe. Hát most én vagyok annyira ostoba, mint bármelyik városi.
- Gyere vissza, megnézem, hogy már megint mit okoztam! - morogtam magam elé, közben elkaptam a csuklóját, hogy visszarángassam a barlangba. 
Ha jött, leültettem a pokrócra, majd segítettem levenni az ingét. Gyorsan a vizes tálért nyúltam, aztán belemártottam az anyagot, és elkezdtem letisztogatni a sebről a vért. Óvatosan, hogy ne okozzak neki nagy fájdalmat. Elég volt az is, hogy kiugrasztottam szegényt a mély alvásból, ezzel is fájdalmat okoztam neki. 
- Tényleg nagyon sajnálom, John! - mondtam, de nem néztem rá. Próbáltam minden figyelmemet a sebre összpontosítani. 
Amint lemostam a vért, fogtam egy levelet, ráraktam a főzetből, majd azonnal rányomtam. Tudtam, hogy fájni fog neki, de nem volt más választásom. Ez gyorsabban összehúzza rajta a bőrt, és az fájdalmas, ahogy hirtelen a sebbel érintkezik. 
Minden aggodalmam kiült az arcomra, és szégyelltem magam, nem is tudom elmondani mennyire, ezért is próbáltam azonnal segíteni rajta. 

//Ne haragudj, hogy ilyen rövid lett, de hirtelen száz felé kellett figyelnem, és nem tudtam koncentrálni Sad//
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Pént. Jún. 21, 2013 10:54 am


Johnny & Kicsi Felhő


Esküszöm ahogy  felriadtam a zajra, nem tudtam eldönteni, most baj van-e, vagy nincs. És ha van, mekkora. Mert nem mindegy, hogy egy olyan személy aki alig áll még a lábán egy bandita csapattal, vagy bárki mással kellene szembe nézzen. Nem beszélve arról, hogy amint felébredtem, Felhőt nem láttam a fekvőhelyén, és mindjárt elfogott a rossz előérzet, hogy lehet őt bántják. Talán ez a hirtelen jött készültségi helyzet, amikor minden másodperc számít, mert ki tudja a következő pillanatban mi lesz, állított talpra nem törődve a sebemmel, és fogva a puskát, ami általában csőre van töltve, legyen bármilyen helyzet, vagy tároljam bárhol, rohanok egyből ki. 
Talán megkönnyebbülésemre, hogy nem látok kint senkit a lányon kívül. Részben mert így akkor nem kell attól tartani, hogy egykönnyen alulmaradhatok bárkivel szemben igen csak gyenge fizikai erőmmel, és Felhőnek sincs láthatólag semmi baja. Leengedve a puskám lépek közelebb hozzá, amire mindjárt megölel. Mint ha félne valamitől. De fogalmam sincs mitől. Hisz reszket, remeg a keze, és úgy bújik, mint ha én lennék az utolsó mentsvára. Akaratlanul is a puskát nem tartó kezem a hátára siklik és megsimítom, próbálva egy kis bátorságot önteni belé. 
Már egyből összeraktam a képet, mi történhetett. Lehet kíváncsiságból kipróbálta, hisz nem kizárt, hogy látott már fegyvert. A legtöbb törzsnek vannak fegyverei. Még ha nem is annyira felkészültek, de tudnak vele bánni, védekezni. Felhő valószínűleg talán kíváncsi lehetett, de azzal nem vagyok még mindig tisztában, hogy mitől riadhatott meg ennyire. A lövéstől? Pusztán csak attól, vagy van más is a háttérben? 
- Nincs semmi baj, nyugodj meg. - szólalok meg szelíden, csitítgatva, hátha ezzel elérek valamit. Most az különben is mellékes, hogy nem érzem a legjobban magam, mert olyan mint ha az oldalam le akarna szakadni, mint ha zsibbadna, felhevülne, érzem, hogy valami forró. De le sem kell nézzek rá, hogy miért, a választ máris megkapom. És hiába is ellenkeznék, hogy nem kell kezelésbe venni, megmaradok, a lány már húz is be a barlangba, és nem látok más lehetőséget rá, mint hogy kövessem. 
- Ugyan már, nem nagy dolog... - próbálom kendőzni, mert látom rajta, hogy az ijedtség mellé most már az aggodalom is tetézi a hangulatát. De csak leülök, leveszem az inget és hagyom, hogy ellássa a sérülést. 
Sejtem, hogy most megint legalább annyira rossz állapotban lehet a seb, mint tegnap volt. Pedig egészen jó bőrben voltam estére. De lényegtelen, lázam már nincs, lassan csak gyógyulnom kell és menni fog minden magától. 
- Mondtam, hogy... - próbálok erősködni, de amint a főzet a sebhez ér, akaratlanul is felszisszenek és inkább csak összepréselem az ajkaimat. Oké, befogom. Csak várom, hogy leápoljon, de közben egyre csak őt figyelem. Gondolataim már megint arra kezdenek kalandozni, hogy vajon mitől is riadhatott meg ennyire. Látom a kezén még, hogy kicsit pontatlanul csinálja az ápolást, holott igyekszik, szóval akkor valószínűleg még mindig remeghet. 
- Mitől ijedtél meg annyira? - kérdezek rá végül némi hezitálás után, igaz, számítok arra, hogy nem fog válaszolni. Lehet fején találtam a szöget és tényleg valami lelki trauma húzódhat a dolgok hátterében. Egy fegyver nem játékszer, ezt mindenki tudja. És ha csak viccből is megfenyegetnek valakit vele, már csak annyitól is megrémülhetünk egy életre. 
- Szeretnéd megtanulni használni? 
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Pént. Jún. 21, 2013 12:25 pm

Úgy gondoltam, hogy ezt az egészet csak azzal hozhatom helyre, ha azonnal segítek neki, hiszen miattam történt mindez. Nyugtatni próbált, de nekem csak az járt a fejemben, hogy segítsek rajta, és minél hamarabb háttérbe szorítsam a régi emlékeket. Szóval tettem a dolgom. Igaz, kicsit kapkodó voltam, de szerencsére túl nagy fájdalmat nem okoztam, csak akkor, mikor a főzetet nyomtam a sebre. Sajnos azzal nem tudtam mit tenni, de ha tehettem volna, azt is enyhítettem volna. Bocsánatkérően néztem fel rá, majd szavak nélkül a vállára tettem a kezem, és finoman lenyomtam, hogy a hátára feküdjön.
- Most jobb lenne, ha nem mozognál - mondtam halkan, majd eltávolodtam tőle, hogy nyugodtan tudjon pihenni. 
- A lovad megijesztett, azért húztam meg a ravaszt - mondtam tömören, ahogy mellette térdeltem. - Tudom, nem kellett volna elvennem, tényleg sajnálom, de még soha nem tartottam ilyet a kezemben, gondoltam most kipróbálom.
Újra lejátszódtak előttem az elmúlt percek, ezért egész testemben megborzongtam. H az az átkozott férfi nem lett volna, akkor most nem kerültem volna ilyen helyzetbe. Johnak nem akartam erről beszélni, hiszen attól tartottam, hogy a végén még a férfival értene egyet. Egyszer csak tudatára ébred, és rájön, hogy indián vagyok, aztán ő is megtámad, majd a végén lelő. Nem ismertem még olyan rég óta, de kezdtem kicsit bízni benne, és semmi esetre sem akartam, hogy hirtelen valamiért megváltozzon. Segítek neki, aztán elválnak útjaink, hiszen neki is meg van a saját élete és nekem is. Nem kell a kettőnek egymásba folynia, mert abból nagy galibák lehetnek.
Ajánlata teljesen meglep. Nem lepleztem döbbenetemet. Enyhén eltátott szájjal meredtem rá, hiszen nem gondoltam volna, hogy ezek után még meg is tanítana lőni. Természetesen tetszett az ajánlata, még sem tartottam jó ötletnek, hiszen a fegyverek ellen vagyok. De a kíváncsiságom mindig is erősebb volt a józan eszemnél, ezért gondolkodás nélkül rábólintottam.
- Megtennéd? De persze csak az után, hogy rendbe jöttél - mondtam még mindig elképedve. - Remélem, azért nem vagy mérges, mert kölcsönvettem a fegyvered. Esküszöm, hogy vissza akartam rakni, nem is akartam elsütni csak... - Úgy éreztem magam, mint mikor hazaértem a nagy szökésem után, és apámnak kezdtem magyarázkodni, miért is mentem el. 
Szégyelltem amit tettem, és abban a pillanatban megfogadtam, hogy soha többet nem csinálok ilyet, még ha tudtam is, hogy úgy is csinálni fogok. Muszáj volt azért elhitetnem magammal, hiszen így könnyebben nyugszom meg. 
Egy darabig néztem még a sebet, majd hirtelen felálltam.
- Ki megyek vízért, azonnal jövök, addig egyél! - fogtam az edényt, aztán rámutattam a gyümölcsökre, végül elhagytam a barlangot, hogy hozhassak egy kis vizet.
Mikor visszamentem, azonnal töltöttem egy kisebb tálba, majd átadtam neki, hogy azt igya meg. 
- Hamarosan elmegyek, hogy szerezzek estére is némi élelmet - közöltem vele a tényeket. - Te maradj, és pihenj, hogy aztán gyorsan felépülj!
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szomb. Jún. 22, 2013 6:30 am


Johnny & Kicsi Felhő


Ennyire aggodalmaskodni még egy nőt nem láttam, aki pusztán mert elkezdett vérezni az oldalam, mindjárt a fekvőhelyemre toloncol és ellátja a sérüléseimet. Közben persze szabadkozik egy olyan kis dolog miatt, hogy kipróbálta a fegyverem. Tudom, hogy mi fán terem a kíváncsiság, épp ezért nem zavar a dolog. Másfelől pedig azért ismerjük be magunknak, jól esik, hogy ennyire segíteni akar. Még nem aggódott senki sem ennyire egy apró kis sérülésért, még ha az jobban fáj is, mint amennyire vészesnek tűnik. Most azonban a figyelmem teljesen elvonja az, hogy csak figyelem az igyekezetet, azt a fajta gondoskodást, amit kapok tőle. Ezek után még szép, hogy nem haragszom egy csekélységért. 
Hallgatom ahogy kapkod picit, mert látszik rajta, hogy igyekszik mindent megtenni. Mint ha helyre akarna hozni valamit, pedig nem tett semmit. Én voltam az, aki ész nélkül rohant ki, kicsit sem törődve azzal, hogy igen csak megjárhatom még a hirtelen mozdulatokkal. De akkor csak az járt a fejemben, hogy valaki lőtt, és Felhőt nem találtam idebent. Komolyan megrémisztett, hogy bánthatják, mert nem akarnám, hogy komolyabb baja legyen. Sőt semmilyen. Különben is, még nem viszonoztam az önzetlenségét semmivel sem. 
Ahogy kezét a vállamra teszi, egyből értem, mit szeretne. Nem is ellenkezek, csak eldőlök a pokrócomon és hogy még a kezem se legyen útban, a fejem alá támasztom. Így azt is jobban látom, mit csinál. Kezdem megszokni azt a kissé feszítő érzést, amit az a kenet okoz, most már nem is fáj annyira, csak egy picit szokatlan. Olyan... zavaró. De a gyógyulásért meg kell szenvedni. 
Csak aztán Felhő megint magyarázkodni kezd a fegyverről, és hogy mennyire nem akarta ő azt így eltulajdonítani, még ha csak pár percre is kíváncsiságból. Annyit magyarázkodott már az elmúlt pár percben, hogy akaratlanul is mosolyt csal az arcomra. Az eddig az oldalam mellett pihentetett karom emelem meg és mutatóujjam a szája elé emelem, hogy kimutassam, fölösleges magyarázkodni. 
- Megértem, és mondtam, hogy nem haragszom. - magyarázok immáron szórakozottan, széles, bizalmas mosollyal az arcomon. Mert tényleg így gondolom, semmiség ami történt. 
- Inkább próbálgasd te a fegyvert, mint hogy valaki rád támadjon. Mert tényleg aggasztott, hogy bajban is lehetsz. - tekintetem egy pillanatra el is komorul, csak az újabb ötletemre vált ismét vidámra. Miért is ne taníthatnám meg lőni? Nem hiszem, hogy ártanék azzal magamnak bármit is, kötve hiszem, hogy ő azok után meglőne. Most is, hogy ő jobban meg volt ijedve, szabályosan reszketett, mégis azzal foglalkozott csak, hogy én jól vagyok-e. Kell ennél több bizonyíték? Furcsa dolgok ezek, amik lassan két napja történnek velem, új dolgokat fedezek fel, új személyt ismerek meg, aki igen csak jó hatással van rám. 
Megint kiül a mosoly az arcomra, ahogy meglátom elképedő ábrázatát, és csak bólogatok a kérdésére. Mint ha azt mondtam volna neki, hogy lehozom a csillagokat, annyira meglepődik, és egyben meg is örül. Remek, akkor ezt meg is beszéltük. 
- Jól van, a kedvedért rendbe jövök. Ha szeretnéd, akkor már a lehető leghamarabb, amint jobban leszek picit is, mutatok pár trükköt. Hogy tartsd a fegyvert, vagy hogy ne tartsd. Mert gyanítom a célzás megy tökéletesen. - ezt nem is firtatom, hisz lőni tud. Van íja, nyila, csak az kissé másképp működik, mint egy fegyver. Igaz erősen kell tartani az íjat, de nem kell arra számítani, hogy a lendülete visszacsap, és ha rossz helyen van az ember arca, képes okozni elég durva ütésnyomokat. Nekem már vérzett be a szemem alatt egy ilyen alkalommal. De az nagyon rég volt, mikor még nagybátyám tanított lőni kiskölyökként. 
Ez a lány egyre hihetetlenebb, de komolyan. Amint hogy abbahagyja az istápolást, máris a következő gondolata is azt sugallja, hogy meg akar tenni mindent, hogy jól érezzem magam. A víz, a frissen leszedett gyümölcsök... mert igen csak vaksi módon most veszem csak észre a tőlem alig egy méterre elhelyezkedő tálkát, benne a leszedett termésekkel. Mielőtt azonban meglepettségemnek hangot tudnék adni, kimegy a barlangból. Én meg csak nézek utána, mint egy hülyegyerek, aki nem érti még az anyja szavát sem. Nehezen ocsúdok magamhoz, hogy talán tényleg kellene ennem. Így közelebb húzom a tálat magamhoz, és a gyümölcsdarabokat egyesével kezdem a számba dobálni. Még talán el sem fogy a tál tartalma, Felhő visszatér, és tényleg hozza az ivóvizet, ahogy azt megmondta. Ép oldalamra fordulva feltámaszkodok az alkaromra, és átveszem tőle a vízzel teli tálkát és egy húzásra megiszom. Az biztos, hogy a reggeli izgalmak után valóban kellett egy kis folyadék. Az izgalom szomjassá teszi az embert. 
- Tényleg nem értem, mitől vagy ennyire segítőkész, hogy mindent elkövess annak érekében, hogy nekem jobb legyen. Mindenesetre nagyon jól esik. - mosolyodom el végül, hisz máshogy nincs igazán alkalmam kimutatni, mennyire sokat számít már csak egy ilyen gesztus is. 
- Kellenének még hozzád hasonló emberek, akkor legalább jobb lenne ez a világ. 
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szomb. Jún. 22, 2013 8:02 am

Lassan kezdtem kifordulni önmagamból. Volt egy sejtésem, hogy ez John miatt van, de nem értettem a miértjét. Soha, de soha előtt nem alázkodtam meg ennyire egy ballépés miatt, csak apám előtt. Mindig sikerült valami ostobaságot csinálnom, mikor még a törzsemmel éltem, de akkor sem voltam ennyire kétségbeesve, hogy rosszat tettem. Letudtam egy vállrándítással és bocsánatkéréssel, most meg mindent meg akartam tenni azért, hogy ne haragudjon rám, hogy még véletlenül se úgy nézzen rám, mint egy rossz emberre. Miért van ez? Miért akarom, hogy ő máshogy nézzen rám, máshogy, mint a többiek? Hogy az igazi valómat lássa nem pedig azt, amilyennek mutatom magam, mert igazából az a lány vagyok én, akinek mutatom magam John előtt. Mégis miért? Miért más ő a szememben, mint bárki más. Alig ismerem két napja, mégis úgy érzem, mintha már ezer éve ott lennénk abban a barlangban, csak mi ketten.
Miért tölt el ez a gondolat ennyi jóérzéssel? Kezdem azt hinni, hogy elment az eszem. Lehet, hogy tényleg erről van szó. Talán a városi tett azért, hogy elcsavarja a fejem, hogy aztán jól hátba szúrjon. Hiszen én egy indián vagyok, egy senki az ő szemükben, egy féreg, egy kosz a csizma orrán.
Mégsem akarom ezt hinni, hiszen John más mint a többi, ő nem csak egy féregnek tekint engem. Vajon tényleg így van, vagy ez csak a látszat? Akkor miért akarna megtanítani lőni? Volt rá sok alkalma, még ha meg is sérült, hogy ellenem fordítsa bármelyik fegyverét, de nem tette. Ezért akartam azt hinni, hogy ő tényleg más, és tudatni akartam vele, hogy én is az vagyok.
Ezeken a gondolatok cikáztak végig bennem, miközben alvó arcát fürkésztem. Kezdett már szokásommá válni ez az álmában meglesés. Mikor alszik az ember, akaratlanul megmutatja igazi arcát, hiszen akkor olyan védtelenek. Nem ösztönzi őket semmi arra, hogy ostoba álarcok mögé bújjanak. Ami legjobban tetszett John arcában ilyenkor, hogy őt ilyennek látom akkor is, mikor ébren van. Ezért sem tartottam attól, hogy mikor felépül, egyszer csak hátba támad.
El kell majd válnunk egyszer, az igaz, de ezek után, egyre nehezebb lesz számomra az elválás, hiszen végre találtam valakit, aki nem egy szánalmas emberi lénynek tekint, aki tényleg értékeli azt, amit teszek. Túl elhamarkodott lennék? Lehet, de a mai világ is túlságosan gyors ahhoz, hogy kiélvezhessük az időnk minden pillanatát.

A barlangra jótékony homály szállt, ahogy a nap kezdett lemenni, és csak a tűzben ropogó fadarabok hallatszódnak. Igazán kellemesen hat ez az idill, de engem csak az alvó arc érdekel, és annak minden apró rezdülése.
Ma egy kisebb őzet sikerült elejtenem, ami már a tűz fölött sült. Elég éhes voltam már az egész napi koplalás miatt, és biztos voltam abban is, hogy a városi is az lesz, amint felébred.
Csak egy pillantást vetettem a sebére, hogy megnézzem, hogyan gyógyul, és megkönnyebbültem vettem tudomásul, hogy itt már nem lesz semmi gond, ha nyugton tud lenni még egy napot. Hála a főzetnek, gyorsan gyógyul a seb, de így is idő kell a teljes felépüléshez.
Nyerítést hallottam kintről, és meg voltam győződve arról, hogy ez csak Peno lehet. Döbbenten fordultam a kijárat felé, hiszen nem tudtam elhinni, hogy egyetlen barátom ilyen messze legyen a ménestől. Lassan felállok és kisietek, ahol tényleg ott vár rám a musztáng.
- Te, hogyan kerülsz ide? - kérdeztem a lótól, ahogy közelebb mentem hozzá, majd megsimogattam homlokát. Elképzelésem sem volt, hogyan jutott el idáig, hiszen a tőrzsünk közelében élnek ők, és innen elég messze van az a hely.
Peno kedvesen a vállamhoz nyomta az orrát.
- Te is hiányoztál nekem - mondtam egy nagy sóhajjal. - Képzeld, találkoztam valakivel - kezdtem mesélni a patásnak, mire John lova is odajött, hogy ő is kérjen egy kis simogatást, amit meg is kapott tőlem. - Odabent alszik, megsérült. Nem igazán tudom, hogy miért segítettem rajta, hiszen ő egy városi. Tudod, olyan mint az a másik fickó, akitől megvédtél. - Egy nagyot sóhajtva, leültem a fűbe, úgy néztem fel a két lóra. - Nem tudom, hogy bízhatok-e benne, pedig szeretnék, nagyon is. De mi van, ha miután felépül, olyat tesz, mint az a másik, vagy talán rosszabbat? Szerintem az lenne a legjobb, ha elmennék, hiszen most már magáról is tud gondoskodni, már biztosan meggyógyul. - Muszáj volt kiadnom magamból ezeket a dolgokat és a két ló, erre tökéletesen megfelelt. Még mielőtt elmentem volna vadászni, nem tudtam ésszerűen reagálni azokra, amiket mondott, csak leléptem. - Igen, talán ez lenne a legjobb, de nem akarom itt hagyni. Bár tudnám, hogy miért van ez.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szomb. Jún. 22, 2013 11:09 am


Johnny & Kicsi Felhő


Egészen fellelkesülök, ha csak arra gondolok, hogy megtaníthatom Felhőt lőni. Hogy miért? Nem tudom, hogy mikor mire hogy reagálna, hisz nekik annyira nem természetes egy ilyen veszélyes eszköz. Na nem mint ha a nyíl gyengébb lenne, ha azzal meglőnek olyan helyen, ami rizikós, akkor ugyanúgy nem lehet túlélni. Valahogy vonz a reakció utáni kíváncsiságom. Másfelől viszont tudok valami újat mutatni neki, és én is tettem valamit. Igaz nem nagy dolgot, mert nem mentem meg vele az életét. Vagyis ki tudja, bármikor hasznát tudná venni. De addig is látom, hogy reagál, és talán jobban is meg tudom ismerni. Tényleg egyre kíváncsibb vagyok rá, hisz annyi mindent máshogy láthat mint én, és nem ellenséges, nem is annyira távolságtartó már. Mint ha kezdene belenyugodni, hogy tényleg nem egy veszélyes galád bandita vagyok. Vagyis csak remélem, hogy tényleg így van, ahogy gondolom. 
Egész nap ezen gondolkoztam, amíg távol volt. Hol csak nézelődtem, kimentem a lovamhoz is, hogy kicsit foglalkozzak vele. Még a tóba is begázoltunk legalább térdig, igaz csak óvatosan. Nem akartam, hogy felszakadjon a sebem, különben annál később kezdhettem meg azt az oktatást. Pedig izgalmas egy dolog ám.
Azért aludtam is ám! Megfogadtam a tanácsot, és pihengettem. Nem erőltettem meg magam, csak szép nyugodtan sétáltam egyet a környéken. Mert némi kis szundikálás után megint feltöltődtem energiával. De azt sem tagadhatom, hogy a kis fürdőzés is kifárasztott. Igen, ez kissé zavar is, hogy ilyen könnyen elfáradok, de hát mi mást tehetnék, lábadozok épp, és örülhetek, hogy ennyivel megúsztam. Azon kaptam magam, hogy miután leszáradtam és a pokrócra leheveredtem, ismét kezdtem álmos lenni. Nem ellenkeztem, vártam had jöjjön a mély altató. Talán mire felébredek, Felhő is visszaér. Csak remélni tudom, hogy nem kell túl sokáig messze maradnia, vagy hogy elejt valamit. Igaz, efelől kétségem sem volt. Biztos nagyon jó vadász lehet, ahhoz ők mind értenek. Egyszer én is szeretnék olyan jó vadász lenni. Mert hiába szeretem a vadont járni olykor, és hiába értek jobban másoknál ehhez a fortélyhoz, nekem is van bőven mit csiszolgatnom rajta.
Mmm... valaminek nagyon finom illata lehet. Egy ideje megterített asztallal és sokféle étellel álmodok, amióta az orrom csiklandozza a sülő hús illata. Végül ráveszem magam, hogy ebből az álomból bizony elég, mert hallom ahogy a hasam is megkordul. Úgy döntök, tényleg aludtam már eleget. Kinyitom a szemem és lassan felülök. Csak ahogy a tűz felé pislogok még igen csak bágyadtan, akkor jövök rá, hogy bizony az illatokat nem álmodtam. Egy egészen nagy vacsora pirul a tűzhelyünk fölött, miközben a narancsvörös színben pompázó lángok ropogósra nyaldossák a készülő vacsoránkat. De akkor ezek szerint Felhő is visszatért. Csak kérdés, hol van most, mivel egyedül tartózkodom idebent. Feltápászkodok lassan a pokrócomról és begombolom az inget magamon. Míg nagyban gombolkozok óvatosan, megüti egy beszélgetés a fülemet. Vagyis nem egészen egy beszélgetés, hisz csak Felhő hangját hallom. Mégis kíváncsivá tesz, hogy kihez beszél. Halkan a barlang bejáratához lépdelek, és ami látvány ott fogad, az teljesen elámít. Egy vad musztáng, itt... És mennyire közvetlen. A saját hátasomat is megpillantom, miközben őt is ajnározni kezdik. Felhő végül leül, én pedig némán csak hallgatom, amit mond. Megfordul a fejemben, hogy mégis milyen másik fickóról beszélhet. Lehet rossz élményei vannak vele kapcsolatban, sőt ebben csak egyre biztosabb leszek, ahogy hallom a további mesélését is. De azt az egyet leszűrhetem, hogy a lány kedvel engem. Nagyon is. És ez egyszerűen csak mosolyt csal az arcomra. Az azonban picit aggaszt, hogy még nem egészen bízik bennem annyira, mint ahogy azt kimutatja. Elmenni készül? Igazából már így is hálás vagyok a segítségéért, nem kérhetem, hogy maradjon. Sem szép szóval, sem erőszakkal. Viszont ahogy mesél, feldereng valami, és nem bírom ki, hogy ne szóljak közbe a nagy társalgásba. 
- Az ember sokszor nem tudja, hogy dönthet jól. Nekem egyszer egy bölcs öreg azt mondta, hogy csak tanuljam meg összehangolni az elmém az érzéseket és a megérzéseket. A választ pedig megtalálom, ha türelmes leszek és nyitva tartom a szemem. - lassan odasétálok a lány mellé és mint ha csak egy könnyed beszélgetésre készülnék, leülök mellé törökülésbe. Nem tudom, ezzel mennyire hozhattam zavaros helyzetbe, tény nem lett volna szabad csak úgy hallgatóznom. Végül is, az ő dolga, ő gondolatai és nem tartoznak rám. Nem tudom, hogy reagál rám, de azt szeretném elkerülni, hogy megint valami nézeteltérés alakuljon ki. Így mindjárt folytatom is mindazt, ami már egy ideje foglalkoztat. 
- Tudod, néha én is csak rosszallóan nézem, ahogy az emberek egymásra acsarkodnak, pedig csak a bőrük színe és a felfogásaik mások. Valamiért a nagy többségük nem elég befogadó a másik másságára, akár csak ha kultúráról van szó. Ami a te esetedben meglepett, hogy mennyire jól érted, hogy mit beszélek. Valószínűleg van rá oka, bizonyára érdekel, miképp élünk mi. Ezért fogtad meg a fegyvert, és gyanítom ezért is döntöttél úgy, hogy segítesz. Mert neked nem számít, hogy hová tartozok. De javíts ki, ha tévedek. - tekintetem a musztángra emelem, mivel ő amint ide jöttem, hátra is hőkölt. Mint ha tartana tőlem, ami normális. Gyanítom az ég világon nem volt még megszelídítve, mégis csodálom, hogy Felhővel ennyire barátságot és közvetlen. 
- Mindig érdekelt a kultúrád, a hagyományaitok, valahogy olyan... megfoghatatlan, olyan felemelő, amit ti csináltok, ha csak a szertartásaitokat nézzük. Vannak elveitek, értékelitek azt is, ami nekünk talán egy mihaszna botnak tűnik. Tisztelem, hogy mennyire próbáljátok azt óvni, ami természetes, és meghagyni az állapotában. Itt vagytok évezredek óta, és csak azóta van pusztítás, amióta az őseim idejöttek. 
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szomb. Jún. 22, 2013 2:00 pm

Örültem neki, hogy Peno megkeresett, de aggódtam is érte, hiszen nem jó neki egyedül, ilyen messze a családjától. Nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam esne baja. Mi lett volna, ha ezek után elmentem volna meglátogatni, de ő már nincs ott. nem akartam elveszíteni az egyetlen, igaz barátomat.
Jó volt kiadni magamból a kétségeket, végre kimondhattam valakinek mindazt, amit legbelül érzek. Ahogyan ott ültem, és és beszéltem a hátasokhoz, kezdtem kicsit megnyugodni, és leginkább azt éreztem, hogy nagy ostobaságokat hordok össze. Eszem ágában sem volt otthagyni Johnt, hiszen megsérült, és egy sérült embert nem hagyunk csak magára.
John, hangját hallva, rémülten kapom rá a tekintetem és azonnal elborul az elmém. Legszívesebben ott helyben felpofoztam volna, vagy bármi, de szavait hallva, elcsodálkoztam.
Szegény Peno riadtan, és dühösen hőkölt hátra, de nem ment el. Tudtam, hogy bármikor képes lenne megvédeni engem Johntól, ha úgy alakulna, de nagyon reméltem, hogy nem fog. Lassan felálltam, és odamentem a musztáng mellé, nehogy a végén még tényleg nekimenjen. Erősen meglöktem, majd indulásra késztettem, hogy végre térjen vissza a többiekhez. nem is tudtam igazán eldönteni, hogy melyiküket is féltettem jobban. Nem akartam, hogy Peno megtámadja nekem a városit, de nem is szívesen engedtem útjára egymagában, hiszen veszélyes ilyenkor egyedül csatangolnia egy idős kancának. Aggodalmasan néztem utána, ahogy elvágtat, de John újabb monológja magára vonja a figyelmem, és a düh újra éled bennem, de csak addig, míg nem értelmezem mindazt, amit mond. Hát eléggé elképedtem rajta, de mérges is voltam, ami most inkább jobban eluralkodott rajtam. Nem tudtam felfogni, hogy ennek az embernek nem jelent semmit a magánélet fogalma? Hiszen már kétszer tett olyat, ami túl megy minden udvarias kereten.
- A bölcs öreg jól mondta... idő kell - morogtam az orrom alatt, majd elindultam vissza a barlangba, de még hirtelen visszafordultam. - Ha mindenki a városban olyan mint te, akkor nem szívesen ismerném meg őket. Nem elég, hogy meglestél, de most ki is hallgattad amit mondtam. Nem tudom, hogy nálatok ezt hogy hívják, de nálunk pofátlanságnak. - Nem tagadom, nagyon zavarba voltam, ez hozta ki belőlem a haragot. Nem tudom mióta hallgathatta azt amit mondtam, de így  visszagondolva minden egyes szó elég cikis rám nézve.
- Ha tényleg ennyire érdekel a kultúránk, nyugodtan kérdezz rá, nem kell kihallgatni az embert - vágtam még hozzá dühösen, majd becsörtettem a barlangba. Gondoltam ezzel felfogja, hogy nem szívesen akarok most beszélni vele, vagy éppen látni. Alig két napja ismerem, de már többször hozott olyan helyzetbe, amit eddigi életem során, talán csak egyszer kellett megélne. Neki elég volt negyvennyolc óra is.
Magamban dünnyögve kezdtem pakolgatni a tálakat, de éppenséggel fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálok, csak úgy éreztem csinálnom kell valamit, különben biztosan felrobbanok.
Minden igaz volt amit odakint mondott, és érdekelt is volna, de most túl mérges voltam rá, hogy értelmesen el tudjunk erről csevegni.
Közben már felálltam, és fel-alá kezdtem járkálni, mert az összes tálkát, vagy hatszor átrendeztem... egy fél perc alatt.
Minden egyes szó visszhangzott a fejemben, ami elhangzott a számból, és elgondolkoztam azon, vajon értelmes-e mindezen kiakadni. Nem akartam haragudni rá, de mégis olyat tett, ami nem szép és még jól le is járattam magam előtte. Nincs más lehetőség, mint megbeszélni a dolgot, pontot tenni ennek a végére is, hiszen nem tudok haragudni rá sokáig, és azt akarom, hogy még úgy beszéljünk, hogy haragszom rá. Női logika, ezt nem kell mindenkinek értenie...
Gyorsan fogtam magam, és kiszaladtam a barlangból, hogy megbeszélhessük a dolgot.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Vas. Jún. 23, 2013 9:06 am


Johnny & Kicsi Felhő


Fogalmam sincs mi késztetett, hogy csak úgy kisétáljak, és eloszlassam a kételyeit. Talán mert alapvetően ilyen vagyok, túl nagy a szám, és tényleg hajlamos vagyok bárki dolgába beleütni az orrom. Másfelől talán csak tisztázni akartam, hogy téves, amit gondol, hisz tényleg nem vagyok egy rossz ember. Ha én az lennék, akkor a világ már régen rossz lenne. Nekem legfeljebb csak olyan vétkeim vannak, amik megbocsáthatóak. És talán még akkor szerényen is fogalmaztam. Mert lehet csínyek, turpisságok megestek velem is, de azok valóban nem eget rengetően nagy bűnök voltak. 
Most is vettem a bátorságot, hogy pofátlanul közbeavatkozzak a monológba, noha sejtésem sincs, miként is fog reagálni rám. Azt gyanítom, hogy mérges lesz, vagy még dühöngeni is fog egy sort. Valahogy azt is elképzelem, hogy seggbe lő nyíllal amiért ilyen tahó vagyok, de vállalom. Miért is ne? 
Viszont csodálva nézem ahogy a lóval kommunikál. Az a musztáng tényleg nem tűnik megszelídített hátasnak, hisz amint meglát engem, azonnal ideges lesz. Mint ha attól tartana, hogy bántanám, és még a véletlenszerű érintkezést is kerülné. Tipikusan vadló módjára viselkedik, mégis lenyűgöz az egész. Épp ezért sajnálom is picit, ahogy Felhő végül feláll és elhajtja. Kis ideig csak nézek a ló után, ahogy lassan elhalványul az alakja a távoli szürkületi homályban és azon töprengek, vajon ez mennyire lehetett szükségszerű. Akárhogy is firtatom ezt magamban, valahogy azt látom, ebben a lánynak van igaza. Lehet tényleg így volt a legjobb.
Ahogy arra számíthattam, Felhőt elkapja a méreg és nem foglalkozva inkább mindazzal, amiket mondtam, alaposan kioszt engem. Először nem is tudom hogy reagáljak, csak ülök ott mint a kukagyerek. Talán mert ahogy fogalmaz, teljesen fején üti a szöget. Tudom, hogy nem volt szép dolog tőlem, de mégis megtettem. Nyilván nem vártam, hogy majd megnyugszik, vagy ujjong. Most azonban mint ha a nyelvemre léptek volna, egyszerűen semmi válasz nem jut eszembe. De időm sincs reagálni, mert elcaplat mellettem be a barlangba. 
- Hé várj már.. - szólok utána, ahogy feltápászkodok lassan, de aztán el mégsem indulok. Úgy gondolom, hogy most sokkal jobban felhergeltem, mint a délutáni incidensnél. Talán meg kellene várnom, amíg lehiggad, vagy lép valamit. Nem hiszem, hogy őt könnyű pár szép szóval lecsitítani. Így csak addig nézek utána, amíg eltűnik odabent. Végül sóhajtok és megsimítva a tőlem pár centire ácsorgó lovamat, a tó felé veszem az irányt. A paci nem indul el a nyomomba, folytatja az eddigi legelészést. Nem is baj, most valahogy jobb a békesség. Gondolataimba mélyedek és vissza-visszajátszom Felhő szavait. Néhány apró követ kezdek rugdalni a földön, melyek úgy mozdulnak arrébb, mint ha semmi súlyuk nem lenne. Könnyű lenne az élet, ha semminek nem lenne súlya, vagy következménye. Leguggolok végül azért a néhány darab kőért, és a tóba kezdem dobálni. 
- Bemegyek... - mondom csak úgy szórakozottan magam elé, majd bedobom a következőt. Azon kezdek morfondírozni, hogy most ezt a súrlódást megbeszéljem-e a lánnyal, tisztázzam-e a dolgokat, vagy sem. 
- Nem megyek be... - egész muris játék, meg kell hagyni, és még jó néhány követ dobálok el a kezemből, mire az utolsóig elérek. 
- Bemegyek... Bemegyek! - mint valami felvilágosult személy, úgy fordulok mindjárt sarkon azzal a célzattal, hogy akármi is legyen, megbeszélem a dolgokat. Ha akar, elmegy, ha akar, marad és elvisel engem. Ezt anélkül is eldöntheti, hogy nem beszélek vele. De ezt valahogy akkor is tisztázni akarom vele. Picit felgyorsítom a lépteimet, és úgy indulok vissza a barlang felé egészen addig, míg a sötétben alak mozgását vélem felfedezni. Hamar felismerem a lány sziluettjét, és azt is, hogy rohan. Lassítok is mindjárt és azon kezdek el töprengeni, hogy miért rohan. 
- Lassíts, baj van? - torpanok meg végül egy helyben és a hold fényénél próbálom kivenni az arca minden egyes vonását.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Vas. Jún. 23, 2013 12:13 pm

Két nap... Ennyi kellett ahhoz, hogy megismerjek annyira egy városit, hogy aztán ne tudjam elengedni. Mert igazából erről volt szó. Megmentettem, elláttam a sebét, vigyáztam rá, összekaptunk, beszélgettünk és megint összekaptunk. Mármint én lettem rá nagyon dühös. Annak ellenére, hogy sok bosszúságot okozott, nem akartam olyan gyorsan elválni tőle, hiszen szerettem volna jobban megismerni, tudni, hogy ki ő. Azzal, hogy megtanít lőni, húzhatom az időt. Talán ezért is mondtam rá igent, pedig gyűlölöm a fegyvereket, és soha az életbe nem használnám egyiket sem. 
Kellett az a pár perces magány, amíg eldöntöttem magamban, hogy mit is kellene csinálnom. Dühös voltam, de tudtam, hogy nem sokáig, ezért gyorsan le akartam tudni a kibékülés részét, különben a végén még lehet, hogy mást teszek.
Nem is gondolkoztam tovább, csak fogtam magam és kirohantam, hogy megbeszélhessem vele a dolgokat. Még alig értem ki, mikor megszólalt, én meg nagy nehezen tudtam csak lefékezni. Pontosan előtte álltam meg, és még mindig haragosan néztem szemeibe. 
- Nem tudom, hogy téged mi késztet állandóan arra, hogy olyan helyzetekbe keverj, ami nem éppen ideális a számomra, de tudod mit?  - kérdeztem, miközben egy lépést tettem hátra. - Nem érdekel, ezt is elfelejtem, de csak mert nem használtad fel ellenem a szavaid. Nagyon zavarba ejtő amit tettél, én mégis megbocsájtok neked, mert... - Na miért is? Hirtelen haraptam el a mondatomat, hiszen nem tudtam volna értelmesen folytatni. Ha azt mondom, mert nem akarom felzaklatni, az kicsit erős túlzás lenne. Ha azt mondom mert nem tudok rá haragudni, az meg újabb cikis helyzetbe hozna engem. Szóval inkább csak ennyit mondtam:
- Gyere enni! - Azzal sarkon fordultam, és visszamentem a barlangba, hogy végre nekiállhassak az őz elfogyasztásának. 
Mit ne mondjak, eléggé megviselt már ez a beszélgetés is, hiszen most először fordult velem elő, hogy elakadt a szavam. Eddig mindig járt a szám, ha muszáj volt, ha nem, de most nem tudtam megszólalni. 
Evés közben az arcát kezdtem fürkészni, hátha látok valamit, ami megkülönbözteti attól a férfitól. Jó, oké a külseje, a tekintete, a mozdulatai minden más volt de én valami mást kerestem. Egy olyan dolgot, ami azt tükrözi, hogy ő sosem lenne képes semmi olyanra, mint az a fickó.
Egy nagy sóhajjal letettem a húst, aztán a tüzet kezdtem el bámulni.
- Nem tudom mennyit hallottál odakint, de talán ha elmondom, hogy mi történt velem, megértesz. - Egy pillanatra felnéztem rá, csakhogy tudjam, figyel-e, aztán újra a lángokba mélyedt a pillantásom. Lelki szemeim előtt felelevenedtek az alig fél éve történtek, amikor szokásos napi teendőmet végeztem.
- Egy nap, nem is olyan rég, mikor vadászni indultam, összefutottam egy lovassal. Ő is városból jött. Nekem soha nem volt gondom veletek, hiszen gyerekkoromban sokszor eljöttek a törzsünkhöz. Megtanítottak minket olvasni, írni a ti nyelveteken. Jó embereke voltak, kedvesek, szerethetőek. Ezért sosem gondoltam volna, hogy a sziú törzsön kívül lehet még valaki ennyire veszélyes. - Beleborzongtam az emlékbe, ami lejátszódott előttem. Szinte a lángokban láttam annak a férfinak az arcát. - Kedvesen köszöntöttem őt, mint ahogy azt tanították, de mikor leszállt a lováról és fegyvert fogott rám, megrémültem. Most már tudom, hogy én voltam olyan ostoba, hogy vakon megbíztam benne. Az idegen egy szó nélkül leütött a fegyvertussal, aztán kikötözött egy fához, amíg eszméletlen voltam. Mikor magamhoz tértem az első dolog amit megláttam, az a fegyver rámeredező csöve volt, aztán a férfi gúnyos mosolya. Azt mondta, hogy mi, indiánok nem vagyunk mások, mint a csizmája orrán lévő mocsok, amit minél hamarabb el kell tüntetni. Soha életemben nem hallottam még annyi gyűlöletet és undort senki szavaiban. Ha menekülni próbáltam vagy csak kinyitottam a szám újabb ütést kaptam, de mindig ott volt a szemem előtt a fegyver csöve, mintha a csak a  halál ígéretét hirdette volna. Azt mondta, hogy nem öl meg mindjárt, hanem végig akarja nézni, ahogy lassan, kínok közt meghalok. Mi indiánok nem félünk a haláltól, hiszen úgy tartjuk, hogy a lelkünk egy bizonyos világba kerül, ahol tovább élhetünk békességben, én mégis rettegtem. Már csak a gondolattól is, hogy utolsó óráimban szenvedni fogok. - Újabb sóhaj szakadt fel belőlem, ami szaggatottan hagyta el a tüdőmet. Fájtak ezek az emlékek, de úgy gondoltam, ezt tudnia kell Johnak is, hiszen így talán megérti, hogy miért mondtam azokat Penónak. - Mégis, ez a hit, a túlvilág békés hite adott nekem elég erőt ahhoz, hogy ne engedjem el magam, ne lásson igazán szenvedni. Erős maradtam végig, ami még jobban feldühítette. Hallottam a fegyver kattanását, talán megelégelte a dolgot, és gyorsabban akart velem végezni, de akkor Peno megmentett. A musztáng, akit senki sem szelídített meg, akin még senki sem lovagolt, megmentette az életem azzal, hogy pont a legjobb pillanatban nekiment a férfinak. A golyó súrolta a vállamat, de nem ölt meg. Tudod mi az, amit még a mai napig sem értek? - néztem ismét Johnra. - Miért nem engedtem, hogy a musztáng megölje?  Mert nem kellett ahhoz sok, hogy eltiporja a férfit, én mégis leállítottam a lovat. - Erős voltam ismét, hiszen a könnyek mardosták a torkom, elhomályosították a látásom, de nem engedtem utat nekik. Helyette megkönnyebbült mosolyra húztam a szám, hiszen végre elmondhattam valakinek az én titkom.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom



TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   

Vissza az elejére Go down
 
A sziklás síkság
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vadnyugati Krónikák :: Szabadidő :: Archívum :: Játékok-
Ugrás: