Az oldal érdeklődés hiányában szünetel. A játéktér továbbra is nyitva marad azok számára, akik szeretnék folytatni játékaikat.
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox
Latest topics
» Sky Palace
Pént. Jún. 01, 2018 2:44 am by Vendég

» Hell or Heaven
Hétf. Márc. 05, 2018 1:02 am by Vendég

» Silhouette frpg
Pént. Márc. 02, 2018 11:02 am by Vendég

» Dust and Shadows
Szomb. Feb. 24, 2018 6:40 am by Vendég

» Aktivitás ellenőrzés
Kedd Feb. 13, 2018 10:11 pm by Farkas

Top posting users this month
Statisztika
Telepes: 14
Rendfenntartó: 4
Bandita: 3
Paiute: 2
É.Shoshone: 0
Ny.Shoshone: 0
Összesen: 12 nő / 11 férfi
Szószámláló





This free script provided by JavaScript Kit

Kedvcsináló

by Farkas

Share | 
 

 A sziklás síkság

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Vas. Jún. 23, 2013 7:13 pm


Johnny & Kicsi Felhő


Komolyan nem tudtam, hogy mire fogok betoppanni, ha a barlanghoz érek, de úgy éreztem, hogy meg kell beszélnem vele, miért is tettem. Tényleg azzal a szándékkal szakítottam félbe azt a monológot, hogy meggyőzzem, nem vagyok olyan ember, mint amitől fél. Mert biztosan fél, különben nem lenne kicsit mégis távolságtartó. Azt azonban nem tudhatom, hogy mi történt vele. Lehet kiskorában banditák támadták meg őket, bármi is lehet. Én meg persze semmilyen határt nem ismerve mindenbe belelógatom az orrom, még szép, hogy mérges rám. Na épp ezt akartam olyannyira megbeszélni vele, bevállalva, hogy esetleg most pofont is kaphatok, vagy nem fog hozzám szólni. Nagy ügy, ha ügyes vagyok, úgyis megbékítem. 
Viszont arra nem számítottam, hogy szinte tálcán jön elém, mert tényleg ahogy megpillantom ahogy rohan felém, elcsodálkozok. Vagy inkább jobban mondva nem tudván miért futott ennyire, rosszat sejtve egy pillanatra elcsüggedek. Ahogy azonban a kérdésem után megszólal, és ahogy rám néz, teljesen eloszlanak a kételyeim afelől, hogy bármi gond lenne. Most komolyan azért rohant ennyire, hogy mindezt a tudtomra adja? Ez viszont új számomra. Új, mégis különös, és jól is esik. Nem tudom eldönteni, melyik inkább.
Ahogy magyarázni kezd, akaratlanul is elmosolyodok. De tényleg, a szavai, és az hogy láthatóan megint zavarban van mert csak keresgéli a szavakat, megmosolyogtat. Aranyosnak találom, ahogy próbálja leplezni, hogy haragszik is, meg nem is, akar velem egy fedél alatt maradni, meg nem is, mert itt erről van szó. Próbálja tudtomra adni, hogy igen csak bír engem, mindezt persze úgy, mint ha egy teljesen semleges témáról beszélne. Mikor félbeharapja a mondatot, már majdnem mondom is neki a választ, miért. De nem akarok hülyeséget mondani, és őt sem zavarba hozni megint. Így csak bólintok és csöndben elindulok utána. Azért azt a következtetést vígan levonom, hogy akkor ezek szerint kedvel. Fogalmam sincs hogy, illetve azt sem, hogy miképp értem el ezt, hisz egy indián bizalmát nem könnyű megszerezni. Gyanítom nekem sem egészen. De most olyat mondott nekem ezzel, amitől úgy érzem, hogy nem fogunk pusztán mint két teljesen vadidegen szétrebbenni a szélrózsa két irányába.
Követem vissza a barlangba, és leülök tőle nem is olyan messze a pokrócomra enni. Az őzet eddig érintetlenül hagyta, mint ha kimondottan meg akarna várni a vacsorával, mint ha úgy gondolná, nélkülem illetlenség lenne nekilátni. Ezt a gesztust értékelem, hisz már rég megvacsorázhatott volna, amíg mondjuk a köveket dobálom a vízbe épp. Vagy bármi. Jókora darabot szedek le az állatról a táiamra, és látok neki vacsorázni. Érzem magamon, ahogy olykor figyel, mint ha fixírozna valamiért. De direkt nem szakítom félbe a ténykedését, talán attól tartva, hogy akkor ő is a vacsorára kezd el koncentrálni. Csak akkor pillantok fel rá, mikor ismét megszólal.
Teljesen meg is lep, mit ne mondjak. Abból a mondandóból amit elcsíptem odakint, nem tudtam semmi jóra következtetni. Csak hogy valaki miatt elvesztette a bizalmát felénk. Ez érthető is, hisz elég egy ember, aki orvul megteszi azt, amit a legborzalmasabb rémálmaiban sem gondolna, és a bizalomnak annyi. De most velem talán olyan dolgot oszt meg, amit lehet mással nem. Vagy lehet más is tud róla, de mindenképp ámulatba ejt az őszintesége, a bizalmas lépése felém. Most már érzem, hogy talán bízik bennem, bízik olyannyira, hogy egy ilyen nagy dolgot elmondjon nekem. 
Ahogy mesélni kezdi a kis történetét, valahogy a kép felmereng előttem is. Sajnos számtalan ilyen emberrel találkoztam már, akik mind ugyanezzel a módszerrel élnek, mind ugyanezt vallják. Hogy az őslakosoknak takarodniuk kell. Holott szerintem meg lehetne mindezt másképp is oldani, hisz nekik nincs másra szükségük, mint hogy a földjükön maradjanak, és úgy teljenek a mindennapok, ahogy eddig is. Nem háborúskodtak különösen, inkább elfogadták, hogy itt vagyunk. Ezt a gesztust értékelni kellene. Fanyarul elhúzom a szám, ahogy szinte magam előtt látom Felhőt kikötözve, sebezhető állapotban. Bizonyára iszonyatosan rettegett, tudom én is milyen mikor a képembe tartanak egy fegyvert. Nem egy kellemes élmény és ember legyen a talpán aki rezzenéstelen arccal tűri mindezt. 
Az indiánoknak nincs másuk, mint a becsületük és a hitük. Tisztelem is őket ezért, hogy ehhez a végsőkig ragaszkodnak. Nem is igazán lep meg, ahogy Felhő is felemlegeti, miért maradt erős. Én pedig míg mesél, akaratlanul is magam elé motyogok. 
- Az örök vadászmezők. - mert ha sokat nem is tudok, ezt az egyet igen. Vagy valami hasonló hely lehet, valami ami az emberiség számára felfoghatatlan, ők mégis értik és hisznek benne. És ez tisztelendő. 
Leteszem a tálat, ahogy a lány végez a mondandójával. A hangjából már érződik a keserűség, hogy ő tényleg csalódott emiatt az emberekben, bennünk, és értem már miért olyan bizalmatlan. Velem ezt mégis megosztotta, annak ellenére, hogy senkije sem vagyok. Tényleg nagy dolognak tartom, hogy mindennek a részese lehetek, és most már szemernyi kétségem sincs afelől, hogy megérte lesérülnöm, pusztán hogy egy ennyire jó embert megismerjek. Mert ő az. Ahogy ismét rám pillant és felteszi a kérdést, én felegyenesedek a helyemtől és átülök mellé. Valahogy úgy éreztem, hogy most ez szükséges, és most már nem csak szimplán kíváncsian figyelem, amit mond, hanem csodálattal figyelem. Mert igen is nagy dolog, hogy fékezte az indulatait. 
- Mert jó ember vagy Felhő. Készakarva nem akarnál mást bántani, ha még a te életed is múlna rajta. Talán akkor megtetted volna, ha egy szeretteddel teszik ugyanezt. De tisztelem, hogy így döntöttél. - szeretetteljes, halovány mosoly ül ki az arcomra, miközben az övét tanulmányozom. Látom a szemeiben, hogy újra átélte az egészet, miközben mesélt. Mint ha most ismét védtelennek érezné magát, sebezhetőnek. Pedig nincs mitől tartania, én nem fogom bántani. 
- Tudod... nálunk is ugyanaz a helyzet, mint nálatok. Vagytok páran törzsek, és vannak akik egymással is hadakoznak. Mert akadnak, akik erővel akarnak hatalmat, és vannak akik béke fenntartásával. Én mint városi, és a seriff egyik embere a békét képviselem. Amolyan béke őrei is vagyunk, és ugyanúgy vannak olyan rohadékok, mint az az ember akiről meséltél. Nekik semmi sem szent. Csak azt akarják elérni, hogy az emberek rettegjenek, ők pedig hatalomhoz juthassanak. Így megtesznek mindent a megfélemlítésért, ha kell szóban terrorizálnak, ha kell a fegyverükkel. Vagy pusztán az öklükkel. Mikor megsérültem, én is olyanokat üldöztem. Az ilyen férgeknek joguk sincs az életre, azt érdemlik meg egyedül hogy egy cellában rohadjanak, vagy a bitófán. - eszem ágában sincs leplezni az undorom, hisz tényleg megvetem azokat, akik a végletekig elmennek a hatalomvágyuk miatt. 
- Szerencsésnek érzem magam már két napja, hogy téged ismerhetlek. Mert példaértékű, ahogy élsz, ahogy gondolkozol. Hisz segítettél rajtam, holott benned lehetett a félsz, hogy bántalak. De tudod mit? Most már egyre jobban úgy érzem, hogy meg kell téged tanítanom lőni, hogy legalább ha szükséges, meg tudd védeni magad. Különben is, én most úgysem vagyok abban az állapotban, hogy téged biztosan meg tudjalak védeni. Osztozzunk, te adtál nekem mindenből, amid volt, étel, orvosság... Most én mondom, hogy akkor használod a fegyvereket, amikor csak szeretnéd. De csak miután már tudod használni is. Rendben? Szeretnélek valahogy megvédeni, ha csak egy erre kószáló idegentől is. 
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Vas. Jún. 23, 2013 8:00 pm

Enyhe megkönnyebbülést éreztem, amiért elmondhattam végre valakinek azt, mi is történt velem azon a napon. A tőrzsem nem hallgatott volna meg, bárkinek is mondtam volna, hiszen nem tartanak engem sokra odahaza. Talán édesanyámnak elmondhattam volna, de nem akartam aggodalomra sarkalni. Johnak is talán csak azért mondtam el, hogy ezzel is kimagyarázhassam magam, vagy tényleg kezdek megbízni benne. Tényleg furcsa dolgokat hoz ki belőlem, ami cseppet sincs ínyemre, hiszen csupán csak két nap telt el azóta, hogy megtaláltam. 
Szavait hallva elcsodálkoztam. Úgy nézhettem ki mint egy gyerek, aki mindenre rácsodálkozik a nagyvilágban. Persze hallottam pletykákat már arról, hogy milyen világ ez a város, de én magam még nem jártam a közelében sem. Egyik nagy vágyam, hogy egyszer eljussak oda, de attól a naptól kezdve mikor találkoztam az idegennel, már nem is voltam annyira oda az ötletért. 
Miközben beszélt, teljes testtel felé fordultam, feltérdeltem, végül a bokáimra ültem. 
Soha nem hittem, hogy jó ember volnék, hiszen cserben hagytam a törzsem, megszegtem apám szavát. Mindig rosszat tettem, ha akartam, ha nem. Igaz, nem öltem embert, de ez még nem azt jelenti, hogy jó ember volnék. 
Halvány mosollyal nyugtáztam utolsó szavait, aztán jobb kezemet, lassan a bal vállára helyeztem.
- Mi így köszöntjük egymást - mondta egyenesen a szemébe nézve. - Ez a bizalmat, a bajtársiasságot jelképezi. Ha te is megteszed, az azt jelenti, hogy képes vagy bizalommal fordulni hozzám és akár az életed árán is megvédenél. - Mélyen, komolyan  néztem szemébe, hogy tudja, ha megteszi, annak nagy ára van, szóval csak okosan döntsön. Nekem sem volt könnyű megtenni ezt, de mivel eldöntöttem, hogy megpróbálom jobban megismerni, így adnom kell az én bizalmamból neki. Nem tartottam attól, hogy talán elutasítja, hiszen mégiscsak indián vagyok, de azért kicsit bíztam benne, hogy talán ő is kimutatja felém a bizalmát. Persze ezt tette ebben a két napban, de soha nem tudhattuk, hogy ki hazudik éppen. 
Most, hogy hallottam és értettem minden szavát, el kellett fogadnom, hogy nem minden városi rossz, nem minden ember olyan, amilyen az a férfi is volt.
Még mindig a vállán tartottam a kezem, vártam a válaszát, de nem bírtam ki szó nélkül.
- Nem azért próbálok nyitni feléd, mert a jóért harcolsz az otthonodba, vagy mert a szavaid igazak lennének. - Ezzel is arra akartam ösztönözni, hogy ne hamarkodja el a választ, hanem gondolja át. - Gyerekkoromban sok jó dolgot adtatok nekem, hát most itt az ideje, hogy újra megbízzak bennetek. Kezdetnek te is jó leszel. - Az utolsó mondatra gyerekes vigyor kúszott az arcomra. Igazából ez voltam én. Egy gyerek, egy felnőtt nő testébe zárva, aki képes úgy rácsodálkozni dolgokra, ahogy azt csak egy gyerek teszi, vagy incselkedni, játszadozni. Most már talán ez is menni fog. Ezt az oldalamat is megmutathatom neki, mert azt akartam, hogy ismerjen meg engem is. Adni akartam azért, hogy kapjak. Szerintem nem rossz alku.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Hétf. Jún. 24, 2013 7:59 am


Johnny & Kicsi Felhő


Most már értem. Most már mindent értek. Azzal, hogy Felhő elmesélte a félelmét, minden világossá vált számomra. Most már tudom, honnét beszél ilyen folyékonyan a nyelvemen, tudom honnét ismeri a fegyveremet. Valamikor régen még minden rendben volt. Akkor még nem is voltak az emberek ennyire könnyen befolyásolhatók. Most pedig csak a hatalom, a pozíció érdekel mindenkit. Na jó nem mindenkit, de már közel sincs olyan nagy biztonságban az ember, mint korábban. 
Ahogy története végére ér, kezdem megérteni miért ennyire óvatos. Segít, de valamilyen szinten tartja is a távolságot, eddig ezt vettem észre. Így már teljesen érthető, tart attól, hogy csak az orra előtt húzogatom el a mézesmadzagot, miközben teljesen más terveim vannak. Nem tudom okolni az elővigyázatosságával. De talán ebből kiindulva érzek késztetést arra, hogy bebizonyítsam neki, nem vagyok olyan mint az a fickó. Eszem ágában sincs bántani, sem átvágni. Most pedig, hogy ennyire kezd megnyílni nekem, egyre jobban érdekel. Vajon miféle dolgokat élhetett még át? Mennyit bánthatták régebben? Na és persze az is egyre jobban érdekel, mi történhetett közte és a törzs tagjai között. Nem mint ha bármi közöm is lenne akármihez, de csak remélni tudom, hogy tényleg lesz elég időm alaposan megismerni, mert érdekel milyen személyiség valójában. 
Meglepetten pislogok egyet, ahogy a kezét a vállamra illeszti. Egy pillanatra oda is nézek, majd vissza az ő tekintetébe fúrom az enyém. Most valami különleges dolog lesz, azt hiszem. Még sosem részesítettek ilyenben az indiánok, mégis ahogy mondja, ez az egész mit takar, úgy érzem engem is beavat, és ezzel csak a bizalmát mutatja ki immáron tisztán. Szóval ő már bízik bennem. És mekkora jelentősége van egy egyszerű mozdulatnak. Nálunk az üdvözlés egyszerű kézfogás, semmi ehhez képest. Valaha biztos annak is volt jelentősége, de mára szertefoszlott.
Nem kezdek el hezitálni. Ugyan mi okom lenne rá? A bajtársiasságról már azt hiszem tettem némi tanúsítást, amikor gondolkozás nélkül kirohantam egy szál puskával a kezemben a lövésre. Mert akkor tényleg úgy éreztem, hogy a lány veszélyben van, és meg akartam védeni. Ezek után nem kell elgondolkoznom kicsit sem, hogy megteszem-e a gesztust, vagy sem. Még a kijelentése ellenére sem. 
Kezem lassan az ő vállára illesztem, ahogy az imént tette, és haloványan elmosolyodok. 
- A szavaimat még eldöntheted, hogy mennyire igazak. De a tett előbb megtörtént, mint most a gesztus. - utalok mindarra, hogy én talán az első reakciót leszámítva a kezdetektől megbíztam Felhőben. Nem tudom miért, talán mert az adósa vagyok, és megmentette az életem, és ez önmagában jelent nekem annyit, hogy vakon megbízzak benne. Ha pedig nem is történt semmi olyan esemény, amitől veszélybe került volna igazán az élete, de kész voltam megtenni minden tőlem telhetőt, ha baj van. 
- Kezdetnek... - ismételem el a szavait, de a képemre hasonló vigyor ül ki, mint amilyenre az ú szája is húzódik. Most először látom ilyen könnyed mód felszabadulni, mint ha csak egy újabb arcát mutatná meg nekem. Oké, azt már elmondhatom, hogy a komolyság olykor egyikünknek sem erőssége. 
- Na és aztán, hogyan tovább? Vigyelek be a városba? Mutassam meg milyen világ az enyém? 
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Kedd Jún. 25, 2013 9:44 am

Ahogy kezemet a vállára rakom, látom rajta a pillanatnyi döbbenetet, de még ez sem tud kizökkenteni eredeti tervemből. Úgy éreztem képes vagyok megbízni benne, ezért is tettem azt, amit. Vagyis inkább csak bízni akarok benne. Nem lehet azt mindjárt az egyik pillanatról a másikra, még így is idő kell ahhoz, hogy teljesen megbízhassak benne. Jó úton haladok, csak tartanom kell ezt a tempót, nyitnom felé, és persze az is elengedhetetlen, hogy nem ver át. Nem szívesen csalódnék benne ezek után. 
Aránylag elég gyorsan megkaptam a válaszát, mikor ő is a vállamra tette a kezét. Nem tagadom, én is meglepődtem, de csak egy szemvillanásnyi ideig, hiszen pont erre számítottam. Ha igaz minden szava, minden mozdulata, akkor nincs min meglepődni, hiszen ez a normális reakció. Ezzel igazán megnyugtatott, hiszen nem hezitált még akkor sem, hogy elmondtam ennek a következményeit. 
Szavaira serényen bólogattam, de még mindig nem engedtem el a vállát. Ajánlata újabb pillanatnyi döbbenetet okozott, de gyorsan legyűrtem, és újra mosoly szökött az arcomra. Hirtelen megmarkoltam a vállán az inget, majd finoman, szavak nélkül utasítottam, hogy dőljön hátra, feküdjön le. 
- Már gyerek korom óta arra vágyom, hogy egyszer eljussak a városodba, de mióta megtámadtak, nem mertem még a közelébe se menni - mondtam csendben, miközben feltűrtem az ingét, hogy megnézhessem a sebet. - Még most is nagyon kíváncsi vagyok rá, de tudom, hogyan néznének rám az emberek ott, ezért sem mennék el. 
Ezzel nem adtam pontos választ, de talán egy ideig ezzel is beéri, hiszen át kell gondolnom.

Az idő múlt, a napok teltek,és én még mindig a kis barlangban éltem Johnal, akit megmentettem. Már több mint egy hete húztuk ott meg magunkat, hiszen a megsérült, én meg valamilyen érthetetlen ok miatt elhoztam ide, és ápolni kezdtem. Egy igazi városi, aki olyannyira más, mint a többi, hogy szinte bármire képes lettem volna, csak azért, hogy még jobban megismerjem. Nem is tétováztam az elmúlt napokban, hiszen mindenre rákérdeztem, ami hirtelen eszembe jutott. Leginkább arról kérdezősködtem, hogy milyen a városi élet, hogy van-e valaki, aki otthon várja, hogy mióta él itt, meg ilyenek. mindig, ha együtt voltunk, beszélgettünk, olykor még cukkoltuk is egymást. Egyre jobban élveztem minden vele töltött percet. Erre akkor jöttem rá, mikor a napi vadászatok alkalmával alig vártam, hogy újra a barlangba legyek vele. A sebe szépen gyógyult. Egy ideje, már könnyebben mozoghatott anélkül, hogy tartania kellett attól, hogy ismét felszakadjon a seb. Egy részem örült neki, míg a másik húzta volna még jó sokáig a dolgot. Nem volt már titok, hogy felerősödött annyira, hogy bármelyik pillanatban lóra pattanhasson és visszatérjen a régi életéhez. 
örültem neki, hogy eddig nem tette.
A mai zsákmányommal, éppen betoppantam a barlangba, majd a nyulat ledobtam a tűz mellé és azonnal a férfit kerestem, de nem láttam odabenn. Kicsit megrémültem, hiszen a lovát sem láttam kint legelészni, bár a nyereg még ott volt, ahol eddig is, csak a többi cucca tűnt el. 
Egy hatalmas lendülettel fordultam meg és rohantam ki, hogy megkereshessem. Reméltem, hogy nem lépett le egy szó nélkül, de azt is, hogy nem keveredett valami zűrbe. Erről a barlangról nem  tud senki, de nem kell hozzá sok idő, hogy megtalálják. 
Azonnal a tóhoz mentem, hogy ott keressem legelőször, hiszen más helyet nem is igen ismerhet erre, hacsak az utóbbi időben nem járta körbe a környéket. 
- John! - kiáltottam, hátha kapok valami választ. A nagy aggodalomban, még arról is elfelejtkeztem, hogy talán a nyomát kellene követnem, hiszen abban jó vagyok indián lévén, vagy mi. De csak az járt a fejemben, hogy megtaláljam.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szer. Jún. 26, 2013 11:42 am


Johnny & Kicsi Felhő


Elfogadtam a válaszát. Az ő döntése, hogy szeretne-e ezzel a lehetőségével élni, és ha pillanatnyilag úgy is fest, hogy nem jönne, bármikor meggondolhatja magát. Én pedig állok elébe, akkor elviszem. Nekem az csak jó, ha tovább tart ez az egymásra utalt állapot. És ezt az elkövetkezendő néhány nap is tökéletesen mutatta, mennyire jól kijövünk. Egyre jobban kezdtük egymást megismerni, és már nem csak szimplán a beszélgetések végett, hanem ha jött egy vicces helyzet, elhülyéskedtünk vele. Mondhatni erre a néhány napra teljesen kiment a fejemből, hogy ha felépülök, bizony haza is kell még mennem. Egyszerűen nem hiányzott sem az ottani közösség, igaz pár személy időnként eszembe jutott. De túlságosan jól éreztem magam ahhoz, hogy bármi várossal kapcsolatos teendő akár eszembe jusson. Minek a sok gonddal teli nap, amikor kapok helyette jobbat is? Ilyenkor jövök rá, hogy az emberek a mai rohanó világban, ahol csak az érdek az úr, teljesen elfeledkeznek magukról, hogy az lenne a lényeg, önmagukra szánjanak egy kis időt, hogy ne csak a felszínes viselkedésről szóljon minden, hanem kicsit visszatérhessenek az egyszerű kerékvágásba. Nekem ez jelenti azt, nem hiányzik semmi.
Közben pedig egyre jobb állapotban voltam. Már közel sem éreztem pocsékul magam, a lázam teljesen elmúlt és olyan gyakran sem kellett megnézni a sebem. Mondhatni szépen gyógyult, és egyre jobban erőre kaptam. Olyannyira, hogy amikor Felhő épp vadászni járt, csak fogtam némi motyóm, a kalapom többek közt és a nyakamba vettem a vidéket. Rendszerint addigra már rég megérkeztem, mire Felhő is betoppant az élelemmel. 
A mai napon döntöttem el azt, hogy lóra ülök. Talán már vagyok annyira jó erőben, hogy megüljem. Nem is akárhogy, a nyerget hagytam a csudába a barlangban. Kisétáltam hozzá, egy ideig csak a földön ülve figyeltem, ahogy legelészik, majd odasétáltam hozzá, hogy megsimítsam a fejét. 
- Hé pajtás, mit szólnál, ha mennénk egy kört? - kérdeztem mindjárt lelkes hangnemben a hátasomtól, amire ő már rázta a fejét, mint ha értené. Nem tudom, néha tényleg azt gondolom, hogy értik minden egyes megnyilvánulásainkat, bár lehet csak érzik mit akarunk. Ki tudja, nem vagyok egy nagy lószakértő, hisz nem ennek szenteltem az életem, még ha jelentősen részt is vesznek benne ezek a csodálatra méltó négylábúak.
Nem kellett noszogatni, hogy felpattanjak rá, igaz kicsit be is szúrt az oldalam, ahogy a nagy lendülettel nekiveselkedtem a feladatnak. De nem foglalkoztam vele, annyira már különben sem fájt, mint az első két napban. Azok a gyógynövények tényleg csodákra képesek. 
Úgy döntöttem, azokat a vidékeket járom be lóháton, amiket eddig gyalogszerrel tettem be. Tudom, hogy innét nézve egészen más, mint csak úgy feltérképezve sétálgatni, miközben azt sem tudom hol vagyok, és örülök, ha visszafelé jó irányba indulok el. Mert még valóban ismeretlen a vidék. Mégis annyira jól esett most csak úgy szállni a menetszéllel szemben, mert így éreztem. Napok óta nem ültem lóháton, és most ez éreztette is a hatását. Le sem akartam szállni, szinte csak úgy elrepült az idő, ahogy rengeteg helyet bejártunk, még olyat is ahova eddig nem mentem. 
Csak aztán egy idő után kaptam észbe, hogy vissza is kellene menni, még mielőtt lemegy a nap. Mert legalább még látom a visszautat, még ha abban bíztam is, hogy a ló majd elindul vissza magától. 
A barlang közelében aztán meghallom Felhő hangját, ahogy a nevemet kiabálja. Észrevehette már, hogy nem vagyok a barlangnál, és nem tudja, merre keressen? Pedig azt már mesélte, hogy ért a nyomolvasáshoz. Egyik nap meg is mutatta, amit először kétkedve de kíváncsian néztem. Végül a hozzáértésével le is nyűgözött és csak figyeltem mit és hogy csinál, hátha ellesek pár dolgot tőle. De én abban annyira nem vagyok jó, vagy csak idő kérdése lenne. 
- Jelen. - szólalok meg amint közelebb érek, és a lóról is lecsusszanok. 
- Csak körülnéztem a környéken. Ijedtnek tűnsz... - csak most veszem észre a tekintetén, hogy valami nem stimmel, és ez a mesélési szándékomat is a torkomra forrasztja.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szer. Jún. 26, 2013 12:46 pm

Az elmúlt napokban igazán megkedveltem, és megszoktam Johnt. Igen, megszoktam, hiszen már egy ideje beletörődtem, hogy egyedül vagyok. A törzsem eltaszított magától, barátaim nem voltak, csak Peno. Egymagam jártam az utam immár öt éve, most mégis volt velem valaki, aki csak úgy hirtelen csöppent bele eddig nyugalmasnak mondható életembe.
Ezért is rémültem meg attól, hogy talán elment egy szó nélkül. Végre volt valaki mellettem, akiben megbíztam, aki nem egy árulóként tekint rám. Nem közénk való, hanem egy városi. Mégis azok, akik egykoron a családomnak nevezték magukat elfordultak tőlem. Most pedig itt volt az idegen, aki elfogadott olyannak amilyen vagyok.
Természetes, hogy kétségbeestem. Nem akartam ilyen rövid idő után máris elveszíteni. Rettegtem már csak a gondolattól is, hogy egyedül maradok ismét.
Arról is elfelejtkeztem, hogy talán a nyomait követve, megtalálhatom, inkább a nevét kiáltoztam, mint valami őrült.
Amint megláttam leszállni a lóról, nem gondolkozva rohantam oda és megöleltem. Nem szokásom nekem ilyet tenni, most mégis megkönnyebbültem, hogy nem esett baja, hogy itt van, nem ment el.
- Azt hittem egy szó nélkül elmentél, vagy bajod esett - motyogtam az orrom alatt, miközben még mindig öleltem. - Annyira jó, hogy itt vagy - sóhajtottam megkönnyebbülten, végül csak észre vettem magam. Hirtelen elengedtem, és gyorsan hátat fordítottam neki, nehogy észrevegye, hogy elvörösödtem.
- Meghoztam a vacsorát - mondtam keményebb hangon, hogy leplezzem zavaromat, aztán rá se nézve elindultam a barlangba, hogy megsüthessem a nyulat.
Nem mertem a szemébe nézni egész végig, hiszen nagyon zavarba voltam. Igaz, hogy már egyszer megöleltem, de akkor más okból és nem mondtam neki ilyeneket. Óóóó... én ostoba...
A nyúl lassan megsült és jókat falatozva ettem meg a részem, csak azután szedtem elég bátorságot ahhoz, hogy végre ránézzek és meg is szólaljak.
- Mutatok neked valamit - mondtam egy sejtelmes mosollyal, aztán felpattantam a tűz mellől, odaálltam mellé és a kezemet nyújtottam felé. Vártam, hátha elfogadja az invitálásomat.
- Még mielőtt elindulunk, meg kell esküdnöd, hogy nem mondod el senkinek, amit most látni fogsz! - mondtam nagyon komolyan. Megfelejtkezve egy pillanatra a zavaromról a szemébe néztem.
Ha így is elfogadta az ajánlatot, akkor már húztam is ki a barlangból. Nem egy rövid séta elé néztünk, de nem is bántam, hiszen kellemes este volt és fáradt sem voltam. Igaz, Johnak még illő lenne pihennie, de már nem tudtam türtőztetni magam.
Egész úton, végig erősen fogtam a kezét, amibe ismét sikerült belepirulnom, és egész végig hálát adtam az égnek, hogy este van. Csak a hold és a csillagok szolgáltattak nekünk némi fényt, de én úgy ismertem ezt a környéket, mint a tenyeremet, szóval nem féltem attól, hogy eltévedünk.
A sziklás terepet lassan átvette a végtelen, puha, füves pusztaság. Csak itt-ott voltak elszórva fa csoportok. Egyszerűen csodálatos volt a látvány, ahogy a dús fű óceánként hullámzik az enyhe szélben, és ahogy a hold megvilágította a tájat. Mindig, órákig el tudtam nézegetni ezt csodát.  
- Gyönyörű, nem? - kérdeztem önkívületben, mintha megbabonázott volna a hely szépsége.
A távolból halk nyerítés szált felénk, én meg azonnal arra fordultam, és széles mosolyra húztam a szám. Peno már tudja, hogy itt vagyunk. Nem kell sokat várnunk.
- Üj le! - mondtam Johnak, és lehúztam magam mellé a magas fűbe. - Nézd! - mutattam arra, amerről a nyerítés jött. Peno alakja azonnal feltűnt a távolban aztán lassan a többi lóé is. - Ők az én igazi családom. - Szélesen vigyorogva néztem hol a férfira, hol pedig a ménesre, akik egyre közelebb jöttek.
- Maradj itt! - szóltam rá Johnra, aztán lassan felálltam és közelebb merészkedtem a vadlovakhoz. Peno azonnal kiszúrt engem ezért boldogan odaügetett hozzám. Orrát vállamnak nyomta, mire én nevetve öleltem magamhoz hatalmas busa fejét, aztán intettem Johnak, hogy közelebb jöhet, ha akar.
Igaz, hogy már egyszer összefutottak ők ketten, akkor Peno nem szívesen pacsizott volna le vele, de ha a férfi türelmesen, elővigyázatosan közeledik, akkor nem lesz itt semmi gond. Soha nem szabad elfelejteni, hogy ezek a lovak vadak, és nem kedvelik az idegeneket. De azt sem, hogy barátságosak, ha megmutatjuk nekik, hogy nem akarjuk őket bántani. Johnak is ezt kell éreztetnie a musztánggal.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Csüt. Jún. 27, 2013 2:29 am


Johnny & Kicsi Felhő


Nem értettem egészen addig, hogy mitől lehet ennyire megrémülve, míg meg nem ölelt. Ettől az egészen aprócska gesztustól hirtelen minden világossá vált számomra. Az utóbbi időben magamon is észrevettem, hogy mennyire megkedveltem a lányt. Szépen lassan összeszoktunk, és úgy gondolom nehéz lenne visszatérni a régi kerékvágásba. Ha valami ötletem támad, mindjárt ő jár a fejemben, de ugyanúgy mesélek neki a gondokról is, hogy milyen egy városban élni, mennyire nagy a nyomás olykor, főleg rajtam mert azt várják el, hogy rendet tartsak és betartassam a szabályokat. Mindketten kívülállók vagyunk, ez közös is bennünk. Őt sem igazán keresik a törzse tagjai, ahogy mintha rólam is elfeledkeztek volna. Kizárt dolog, hogy ne találtak volna meg, ha olyan igazán belevetik magukat a felkutatásomba. Ennek mégsem látom jelét. Talán mert idegen vagyok a saját városomban, hisz nem oda valósi vagyok. Emlékszem eleinte milyen tartózkodók voltak az emberek, csak néhány személyt leszámítva. Ezért sem vágyom igazán vissza. Még meg sem fordult a fejemben, hogy hazamenjek. Jól elvagyunk mi ketten most, és az aggodalmából, abból ahogy megölel csak ezt tudom levonni. És ami azt illeti, jól esik ez az érzés. Hogy ennyire számítanak rám, hisz egymásra vagyunk utalva. 
- Még ha el is mennék... nem tenném meg egy szó nélkül. De nem áll szándékomban itt hagyni téged. - mosoly ül ki az arcomra, miközben csak figyelem ahogy próbál zavarában beszélni. Mert látszik rajta, hogy abban van. De ő maga is mondta még a napokban, hogy nem egy érzelgős leányzó. Mégis most kiváltottam belőle valami egészen új dolgot. Vagy csak az aggodalom mondatja vele? Fél, hogy megint egyedül marad? 
Nem kezdem el szekírozni, csak tudomásul veszem, hogy van vacsorára való. Azonban a mosoly egy pillanatra sem tűnik el az arcomról, ahogy követni kezdem be a barlangba. Olykor vannak nem kiszámítható megnyilvánulásai, amiken néha elcsodálkozok. De azt hiszem, hogy ez mind a ragaszkodás jele. Hisz lássuk be, jó csapat vagyunk, nincsenek komoly konfliktusok. Ellenben jól érezzük magunkat csak így, mi ketten. 
A vacsi alatt valahogy különösen nagy csönd állt be. Máskor beszélgetni szoktunk, egymást ugratni és közben nagyokat nevetni. Most viszont csak eszünk, és míg figyelem Felhőt, észreveszem, hogy nem is nagyon néz rám. Mint ha valamitől tartana, vagy nem is tudom. Különös dolgok fordulnak meg a fejemben, hogy mégis mitől lehet. De aztán nem hánytorgatom fel a dolgot, biztos van rá indoka. Haragudni nem haragszik rám, ez egészen biztos. Mégsem tudom ép ésszel felfogni, mégis mitől változott a hangulata. Nők...
Arra viszont nem számítok, hogy a vacsora elfogyasztása után mutatni akar valamit és a meglepettség ki is ül az arcomra. Mégis egy szó nélkül fogadom el a segítségét, és fogom meg a kezét, még ha fel is tudom magam rendesen is nyomni egy ültő helyemből. 
- Megígérem. - bólintok gondolkodás nélkül. Azt hiszem, ez a legkevesebb, amit megtehetek. 
Az azonban felkelti a figyelmem, hogy utána sem engedi el a kezem. Mint ha valami bizalmas, titkos helyre akarna vezetni, egészen úgy vágunk neki az éjszakának. Végig őt figyelem, olykor a környéket. Eszembe jut, hogy Camel is azt mondta egyszer, hogy éjszaka barangolni sokkal szebb, mint nappal. Most igazat kell adjak neki, hisz a látvány valóban lenyűgöz. Olyan nyugodt a táj, mégis minden nyüzsög, az utolsó fűszál is magától mozdul, mint ha csak egy dallamra ropná itt minden. 
- De, elképesztő. Hova megyünk? - sutyorgom kíváncsian, hátha azért mégis elmondja. Most már egyre jobban élénkülök meg, ahogy haladunk előre. Végül Felhő megtorpan, mire én is így teszek. A különös kérésre egy pillanatra hezitálni kezdek, hisz a kíváncsiságom most már egyre erősebben munkálkodik bennem. Mégis eleget teszek a kérésnek, és leülök mellé. Aztán csak várok. Egy ló ismerősnek tűnő nyerítésére leszek figyelmes, és a hang irányába nézek. A látvány, ami lassan elém tárul, teljesen lenyűgöz. Még sohasem láttam egy teljesen vad musztáng ménest, hát még egy ekkorát. Mint ha csak valami gyönyörű álom lenne. Olyannyira elámulok, hogy már csak azt is csodálattal figyelem, ahogy Felhő odasétál az ismerős lóhoz, és mint ha csak közéjük tartozna, úgy kommunikál vele. Elképesztő, hogy mennyire hihetetlennek tűnik egy vadló és az ember feltétel nélküli összetartozása, most mégis ezt látom. Nem kell ahhoz betörni, hogy megszelídíthesse, pusztán egyenrangú félként kezeli. És ez teljesen lenyűgöz. Lassan feltápászkodok a helyemről, és veszem a bátorságot, hogy odasétáljak. Most komolyan úgy érzem, hogy így teljes minden. Felhő, én és a lovak. Mint ha én is ennek a csodának a részese lennék. Mert valóban egy csoda, számomra az. 
- Nem fognak elmenni? - pillantok a lányra ahogy odaérek mellé. Még kissé bizonytalan vagyok a helyzetemben, hisz a legutóbbi találkozásnál is elég volt csak megjelennem, és a ló már tajtékzott is. De most úgy tűnik mint ha nyugodt lenne, még ha látom is rajta, hogy nagyban méricskél, mi lesz a következő lépésem. Lassan azonban döntésre jutok, óvatosan, nehogy a ló megriadjon, megemelem felé a kezem, de azt nem tudom eldönteni, hogy aztán mit csináljak. Hagyjam, hogy ő lépjen?
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Pént. Jún. 28, 2013 12:25 pm

Teli vigyorral néztem, ahogy John odajön hozzánk, és egy ártatlannak tűnő, szinte már kisfiús csodálattal nézi a lovakat a pusztán. Nem akartam megtörni ezt a mesébe illő idilli csendet, ezért nem is nevettem hangosan. Csendesen szólaltam meg, nem akartam semmilyen oda nem illő zajjal megtörni a „varázst“, ami körbelengett most mindannyiunkat.
Bíztam benne, hogy amit mutattam neki, örökre a kettőnk titka marad, hiszen manapság a vadon élő musztángok keresett lovak a városiak szemében. Vannak, akik kártevőknek nevezik őket, de ezt is csak saját maguknak köszönhetik. Ha nem lenne ez a sok telepes, a vadon élő állatok élőhelye sem lenne egyre kisebb és élhetnének nyugodtan, szabadon, vadon.
Mikor azt mondta, megígérem, tudtam, hogy hihetek neki. Ebben a pár napban mindig azon voltam, hogy tudjak benne bízni, és azt hiszem itt volt az ideje, hogy ezt végleg megtegyem. Soha, senkinek nem mutatnám meg a ménest önszántamból, hiszen miután kitagadtak, ők jelentették nekem az igazi családot. Felelősséggel tartoztam irántuk, amiért befogadtak, megvédtek. Csak ők voltak nekem, és most már John is.
Lassan  megfogtam a ló felé kinyújtott kezét, és finoman odavezettem Peno orrához, közben szorosan mellé álltam.
- Ne aggódj, nem fog bántani - suttogtam, közvetlen a fülébe, de még ekkor sem tűnt el mosolyom. Kezemet végigvezettem a tenyerén, ezzel arra ösztökéltem, hogy kinyújtsa az ujjait, majd alulról megtámasztottam. - Ha az orrát belerakja a tenyeredbe, és belefúj, akkor nyert ügyed van.
Kíváncsian szemléltem, miként reagál Peno John barátságos felhívására, hiszen erről volt szó. A musztáng jól megnézte magának a férfit, majd mindkettőnket, végül csak megtette. Az orrát odanyomta John tenyerébe, aztán erősen belefújt, rajtam pedig még szélesebb mosoly terült el, és ránéztem a férfira.
Hihetetlenül közel volt, alig választott el minket pár centi, amit megint magamnak köszönhetek, hiszen mondhatni rá másztam. Éreztem, hogy tetőtől talpig elvörösödök, de egy pillanatra sem mentem messzebb, inkább újra Penót néztem, ahogy várakozva tekint ránk.
- Most már megsimogathatod - mondtam kissé rekedtes hangon, és egy nagyot nyeltem is. Túl közel voltam hozzá, de egyszerűen képtelen voltam ellépni. Kezem is magától vezette fel az övét a ló homlokára. - Ő lenne Peno, az én egyetlen, igaz barátom. - Végül elengedtem és kezemmel a többi lóra mutattam, akik nyugodtan legelésztek továbbra is. - Ők pedig a családom. Csak ők maradtak nekem, miután a törzsem kiutált. Te vagy az első, akinek megmutatom ezt a ménest önszántamból.
Elléptem tőle, majd leültem a földre, a magas fűbe.  Musztáng azonnal mögém lépett és leheveredett. Én oldalának dőltem, aztán mutattam Johnak, h nyugodtan üljön le ő is.
A csillagokat kezdtem bámulni, ahogy újra megszólaltam.
- Ilyenkor érzem azt a nyugalmat, amit mindenkinek kellene, de sajnos az emberek túl ostobák, hogy észrevegyék mindazt a csodát, ami körülöttük van. Elvakítja őket a becsvágy, a gazdagság hajszolása. Észre sem veszik, hogy tönkretesznek mindent maguk körül, csakhogy nekik jobb legyen. - Nagyot sóhajtottam, és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy élvezhessem a szellő játékát arcomon. - Sosem hagytam el törzsem határait, de így is eleget tudok az életről. Mindarról, ami körülöttünk folyik. Minden vágyam elmenni a városodba, hogy megbizonyosodhassak arról, hogy tényleg ilyenek-e az emberek. Hiszen ha téged nézlek, egyszerűen nem tudom elképzelni mindezt, pedig látom, nap mint nap látom, hogy rombolja az ember önmagát és ezt a földet.  - Felegyenesedtem és Johnra néztem. - Kérlek, vigyél majd el a városba, de csak az után, hogy megtanítottál lőni!
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szomb. Jún. 29, 2013 12:12 am


Johnny & Kicsi Felhő


Hihetetlen mennyire különleges érzés fog el látni egy ekkora szabadon élő, teljesen vad musztángménest. Mindig is szerettem volna egyet látni, mert kiskoromban  sokat mesélt róluk a nagybátyám. Sajnos akkor csak rajzokon láttam őket, és a képzeletemben éltek színesen. De már akkor lenyűgözött, ahogy a tajtékzó valójukról, a szabadságszeretetükről mesélt nekem. Régi álmom volt, hogy akár egyet is lássak szabadon. Mert láttam már musztángot, tény és való. Majdnem meg is vettem. De valami megérzés azt súgta, az már ugyanolyan betört, meggyötört ló, mint a többi. Az enyém is az, noha igyekszem nem teljesen ráerőszakolni az irányítást. Így kaptam, megtörték régebben. 
Most itt a lehetőség, ugyanazzal a lóval nézek farkasszemet szinte, amelyik a múltkor nem igazán akart velem megférni egy helyen. Talán amiatt bizonytalanodtam el, még ha egy valóságos csoda vesz minket körbe. Egyre csak nézek a musztángra, ahogy megállok vele szemben, és ösztönzésre felé nyújtom a kezem. Valószínűleg látszik, mennyire nem vagyok most egy határozott egyén, mint ha attól félnék, egyetlen mozdulatomra is semmissé válna ez a csoda, mint ha elillanna minden egyetlen rossz döntésemre. Mert nem a félelem teszi velem azt, amit. Egyedül Felhő hozza vissza belém a hitet, hogy jól cselekszem, amikor megfogja a kezem és csak ösztönöz abban, hogy érintsem meg a lovat. Végig Penót figyelem, hogy mit fog cselekedni, mint ha most arra vágynék, bár olvasni tudnék a ló tekintetében. 
Mindjárt megértem Felhő mit szeretne, noha még így nem ismerkedtem lóval. Teljesen új ez az egész, hisz világ életemben csak azt láttam, hogy egy lovat kantáron vezettek az új tulajdonos elé, megnézte az, hogy milyen állapotban van, aztán vitte is. Később pedig kényszerből kellett a lónak igazodnia. Most viszont szabadon dönthet afelől, hogy elfogad-e vagy sem. Azt hiszem, ha elutasít, akkor az nyílt válasz arra, hogy bizony ezek a lovak nem hajlandóak nyitni egy újdonság felé. Ha pedig elfogad, azt hiszem az sorsdöntőnek bizonyulhat. Főleg ha eddig csak Felhővel tették ezt. 
És tényleg úgy történik, ahogy a lány azt megsúgta. A ló a tenyerembe fúj, én pedig megkönnyebbülten elmosolyodok. Nem is értem, mitől lettem egy pillanatra feszült, talán attól tartottam, hogy ha nem fogad el, akkor azzal veszíthetek valamit. Pedig mindig is nemtörődöm voltam. Lehet tényleg igaz az, hogy valakit akár egy baleset is megváltoztathat? Hogy ha lepörög előtte másodpercek alatt az élete, másképp látja a világot? Nem, én ebben nem hiszek. Abban viszont igen, hogy látni valaki tiszta, önzetlen világszemléletét, amelyben nincs helye sem korrupciónak, sem erőszaknak, egészen elgondolkodtat arról, mégis milyen világban élünk. Mert tényleg változtatni kellene.
Hagyom, hogy a lány végigvezesse a tenyerem a ló homlokán. Mint ha valami beavatáson lennék, úgy érzem most én is közéjük tartozom. És ezt az érzést csak Felhőnek köszönhetem. Ahogy sok más új dolgot is kapom, amiken keresztül egyre jobban csak megkedvelem őt. Épp a minap gondolkoztam el azon, hogy mi lenne, ha tényleg veszély lenne? Képes lennék úgy kirohanni utána egy szál puskában, mint a második nap? Azt hiszem a válasz egyértelműen egy határozott igen lenne. Megvédeném, most már bármi áron is. 
Tényleg csak ámulok, ahogy Felhőre pillantok, miközben azt magyarázza, hogy ez a néhány ló a jelenlegi családja. Mert noha nem tudom még mindig, miért nincs a törzsével, az már egészen biztos, hogy nem szívesen várják haza. Az ember rosszul érzi magát hontalanul, magányosan. És ha csak belegondolok ebbe, legszívesebben azt mondanám neki, én itt vagyok. Szívesen vinném magammal akár a városba is. Csak kérdés, ő szeretne-e, illetve, hogy jól is érezné magát. Nekem sem volt könnyű, ezt aláírom. De a seriff embereként elfogadtak, hisz a törvényt szolgálom így vagy úgy. Felhőt mégsem akarnám már csak úgy magára hagyni.
- Ez az egész... különleges. Ahogy a lovakhoz viszonyulsz, és ahogy ők hozzád. Köszönöm, hogy megmutattad. - egyszerűen nem találom a szavakat. Röhej, nagy szószátyár vagyok, és sok mindenre odamondom a dolgokat, de most mégsem jut eszembe valami frappáns válasz, amit elsütnék, egyszerűen csak azt mondom ki, amit gondolok. Amit úgy érzem, hogy helyén való és igaz. 
Különös egy vad lovat simogatni úgy, hogy hagyja. Kis ideig csak figyelem az összes többi lovat, de végül Felhő felé sandítok. A lovak ráérnek. Azt hiszem még itt lesznek egy ideig. Penót figyelem, ahogy nyugodtan leheveredik a lány mögé. Mint ha előre tudnák a másik mozdulatát, és ez kellőképp figyelemre méltó. Végül aztán meg is mozdulok, nem csak bámészkodok. Leheveredek Felhő mellé a fűben, hogy a musztángot se zavarjam közben. Kinyújtott lábakkal nyúlok el, és az alkaromra támaszkodva pillantok fel a csillagokra, amelyek tisztán és fényesen ragyognak. Mint ha megannyi kis lámpás világítana odafent. 
- Az emberek elfelejtették, miért jöttek ide. A szüleim nekem meséltek arról, hogy a gyarmatosoknak elegük lett az elnyomásból. Hogy valakik felülről megmondják mi a jó, miközben több millióan éheznek az utcákon, járványok és tűzvészek tizedelik az embereket. És a nemesség korrupt, a parasztokat pedig elvakítja a sok demagóg ígéret. Most lassan ugyanez alakul ki. - válaszolok szinte elgondolkozva a szavain, hisz igazak. Össze kellene fogniuk az embereknek, egy jobb világot kialakítani. Helyette banditák fosztogatják a városokat, az emberek egymás ellen fordulnak. 
Különös hallgatni, hogy Felhő miképp vélekedik az emberekről. Nem akarja egyből elítélni őket, mégis nyitott szemmel jár. Tisztelem ezt a fajta mentalitást, hisz naivnak lenni ebben a világban olyan, mint hogy egy lábbal kiraknak a sivatagban és éld túl valahogy. Abból amit mond, és ahogy mondja, úgy döntök, hogy rá bízom a végleges megítélést. Nem akarom semmivel befolyásolni, még ha igen csak meglep az, hogy most hirtelen a városba akar jönni. De tudomásul veszem. Bólintok az elhatározására egy nagyot, és felnézek rá. 
- Rendben. Elviszlek majd. De előbb profi lövészt faragok belőled. - az utolsó mondatomnál már egy cinkos vigyor is kiül az ábrázatomra. Tényleg szeretném valahogy megóvni. És ha nincs más mód rá, hát akkor legyen az a fegyver. A mai világban akinek nincs fegyvere, de nem akar a tömegbe beleszürkülni, az halott ember. Viszont most így jobban  belegondolva a dolgokba, egy valami nem hagy nyugodni. 
- Ha engem nézel, mit látsz? - kérdezem meg végül nagy kíváncsian.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Vas. Jún. 30, 2013 1:46 am

Csendes, nyugodt esténk volt. Ott voltak, John, a hold és a csillagok. Nem is kell ennél több. Úgy éreztem, hogy semmi rossz nem történhet velem ott abban a pusztában. Biztonságos, kellemes volt minden.
Lehunyt szemmel hallgattam John szavait és rá kellett jönnöm, hogy nem sokat értek abból amit mond. Igen, folyékonyan beszélem az ő nyelvüket, de azért én sem tudhatok minden egyes szót.
Kinyitottam a szemeim és elhúzódtam Penótól. Halkan felkuncogtam szavai után. Nem őt nevettem ki, inkább ezt a helyzetet.
- Szeretem, ahogy beszélsz - kuncogtam még mindig. - Olyan szavakat használsz olykor, amiket nem értek, mégis sikerül úgy forgatnod a nyelved, hogy azért ki tudjam következtetni.
Vigyorom nem múlt el, ott ragadt az arcomon. Hosszú évek után, most először éreztem igazán azt, hogy van otthonom, hogy boldog vagyok. Voltak még bennem kétségek, tudom, lesznek is, mégis azon az éjszakán nem tudtam velük foglalkozni. Egyszerűen semmi nem tudta volna elvenni a jókedvem.
Mikor elmondta, hogy elvisz a városba, de előtte megtanít lőni, akkor már nem bírtam és hangosan felnevettem. Igazából nem volt ebben semmi vicces, csak az a jó érzés késztetett rá, amit akkor a mellkasomban éreztem.
- Arra kíváncsi leszek - mondtam. - Szerintem, holnap már el is kezdhetjük, ha úgy érzed menni fog. - Rámutattam a sebére, hogy tudja miről beszélek. Nem szerettem a fegyvereket, de ha John tanít engem, akkor máris minden jobbnak hat.
Kérdése meglepett, ezt nem is tagadtam le, és hálát adtam a jótékony sötétségnek, aminek hála nem vehette észre, hogy már megint elvörösödtem.
Közvetlen elé másztam, ott letérdeltem, és mélyen belenéztem a szemeibe.
- Ha téged nézlek, egy kedves, megértő férfit látok, aki külsőre kemény. Meg akarja mutatni a világnak, hogy ki is ő valójában, de a benne tomboló ellenérzések és kétségek gátat szabnak a szabadságnak, amiben igazán élni szeretne. - Kezemet az arcára raktam, úgy folytattam. - A múltadban bekövetkező rossz élmények hatására segíteni akarsz másoknak, hogy meggátolhasd azok szenvedését. Nem tudom, hogy mi is történt veled, de irigylem, hogy ilyen erős vagy.
Ahogy néztem kék íriszét, a szívem hirtelen gyorsabban kezdett lüktetni a mellkasomba, a kezem enyhén megremegett az arcán, és ismét éreztem, hogy elönt az a forróság, ami akkor is, mikor az első nap megvizsgáltam. Most mégis mind intenzívebben hatott rám, és már nem éreztem kellemesnek, sőt, azt akartam, hogy soha ne múljon el. Vonzott magához ez a férfi, de nem tudtam eldönteni, hogyan volt erre képes. Azt sem vettem észre, hogy kezem lecsúszott a vállára és arcommal egyre jobban közelítettem az övéhez. Szívem majd ki akart szakadni a mellkasomból, de nem tudtam vele foglalkozni. Mintha csak külső szemlélőként nézném végig, hogyan akarja megcsókolni a testem a férfit.
~ De miért? Én nem akartam, vagyis igen... vagy nem tudom, de ez akkor sem helyes! Mit gondolna rólam, ha csak úgy rámásznék. ~
Hirtelen távolodtam el tőle és álltam fel, de nem a bennem pislákoló ellentmondás miatt, inkább azok a hangok nem tetszettek, amik lódobogásra hasonlítottak. Peno is már talpon volt amikor odaugrottam mellé, és indulásra késztettem, mint anno ott a barlangnál.
- Jönnek - szóltam Johnak, majd hirtelen lehasaltam a magas fűbe, amint eltűntek szem elől a lovak.
Az idegenek füttyentettek, kiabáltak, mintha már messziről hajtani akarnák a musztángokat. De ez volt az, amit én nem akartam megengedni. Bármire képes lettem volna a lovakért, és itt volt az ideje, hogy ezt be is bizonyítsam.
Négy lovas vágtatott felénk, én meg kifeszítettem az íjam, felálltam, és egy szempillantás alatt kilőttem. Nem bántottam egyiket sem, csupán jelzést adtam. Most már tudják, hogy indián van a közelben, hiszen a nyilam pontosan eléjük fúródott a földbe.
Hallottam a fegyverek jellegzetes kattogását, ahogy megállították a lovakat. Felkészültek a harcra, ahogy én is. Bármit megteszek a családomért.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Vas. Jún. 30, 2013 7:40 am


Johnny & Kicsi Felhő


Most először érzem igazán, hogy Felhő valami olyat mutat meg nekem, ami számára igen csak fontos. Most érzem azt, hogy tényleg betekintést nyerek abba a világba, amelyben ő él nap mint nap. Mert mindenki élete más és egyedi. Mindenki máshogy éli meg a mindennapokat, és úgy óvják azt, mint ha csak az életük múlna rajta. Most érzem, hogy megkaptam azt a fajta bizalmat, amit eddig csak apróbb gesztusokban véltem felfedezni. Mindaz, amiről eddig a napokban mesélt, most olyan valóságszerűvé vált. 
És az volt az érdekes benne igazán, hogy tetszett ez a fajta létforma. Sosem voltam az a tipikus városi kölyök. Kiskoromban is a várostól távolabb nőttem fel, hisz a családi házunk messzebb volt. Mindenki tisztelt minket, tudták, hogy ott a seriff lakik és úgy is álltak hozzánk az emberek. Mindazonáltal tudtam azt, hogy ez csak egy felénk mutatott kép és nem a valóság. Nem szerettem sohasem a formaiságokat, és ha megmondják, hogy mit kellene, és mit nem kellene csinálnom. Valamilyen szinten azonban tisztában vagyok azzal, ha nem akarok számkivetett lenni, akkor nekem is igazodnom kell másokhoz. Még ha ez nem volt ínyemre. Talán azért kezdtem lázadozni, az volt nemtetszésem első jele. Most pedig a második, hogy nem is igazán vágyom haza. Itt minden megvan, a szabadság, és az, hogy a magam ura lehetnék. Mert erről van szó, ezért is olyan különleges Felhő helyzete. Kitaszított, de mégsem, mert ez a hely itt befogadja. Érdemes lenne innét elragadni?
Kíváncsi tekintettel nézek Felhőre, ahogy kuncogni kezd. Egy pillanatra végigpörög a fejemben, mit is mondtam, hátha valamit úgy fogalmaztam volna, ami ennyire megnevetteti, de kénytelen vagyok rájönni, hogy pusztán már az is megnevetteti, hogy miképp fogalmazok. Ahelyett azonban, hogy magyarázkodni kezdenék, amit ilyenkor igen csak szokásom, én is halkan nevetni kezdek. Tetszik ez a vidámsága, egy  pillanat alatt képes lenne bármi rosszat elfeledtetni velem, ha csak meghallom a kuncogását. Nem tudom mégis hogy váltja ki ezt belőlem, de határozottan tetszik. Azt már egy ideje eldöntöttem, hogy tanulok tőle, mert érdemes. És azt is, hogy ha szükséges, akkor vigyázok rá. Talán mert megmentett, talán mert már olyannyira megkedveltem. De valahogy nem szeretném, hogy valaki miatt megsérüljön. 
- Én már jól vagyok. - mosolyodom el végül, ahogy a gyakorlással kapcsolatosan kezdünk egyezkedni. Tényleg nem nagy dolog most már az egész, hisz tényleg helyrehozott az a kencefice. Pedig még mindig fogalmam sincs arról, micsoda lett belekeverve. De Felhő remekül ért hozzá, az egyszer biztos. Mert már nem csak a lőtt sebet nem érzem vészesnek, de az oldalam, ahol rendesen bezúztam is helyrejött. Pedig igen csak belilult ott. 
Kíváncsiságom egyre csak nő, ahogy visszakérdezek, én mégis miért lennék annyira más, mint a városiak. Hisz egy vagyok közülük, és ahogy levettem Felhő meséléseiből, nem csak én vagyok az egyetlen a városiak közül. Vagy ha nem is épp a városból érkeztek, de mégis nagyban abban a világban nőttek fel, ahol én is. Fel nem bírom fogni, miért én lennék más. 
Mégis a gondolataim, a találgatásaim szertefoszlanak, ahogy a lány magyarázni kezd. A szavai teljesen lenyűgöznek, mert ilyeneket még nem mondott el rólam senki. Persze, lehet az ő szempontjai mások, mint mondjuk egy olyan embernek, aki közülünk való, és jobban kiemel egészen apróságnak tűnő dolgokat, de... nagyon eltalálja, hogy milyen vagyok. Még ha olyan sokat nem is meséltem még magamról, csak a kultúrámról, de most úgy érzem, teljesen belelát a lelkembe és ez megbabonáz. Az sem zavar, amikor a tenyerét az arcomra rakja, csak őt figyelem. A tekintetét tanulmányozom, és olyan érzés fog el, ami teljesen elfeledteti a külvilágot, hogy hol is vagyunk, csak Felhőt nézem, de mint ha most egészen máshogy. teljesen megigéz, és már pusztán a közeledésére ösztönösen reagálok. Mint ha az eszemet veszteném, csak akkor térek részben magamhoz, amikor ismét megszólal. Először nem is kapisgálom, mi történt, lassan jut el a tudatomig, hogy még mindig a musztángok vesznek itt körbe minket a magas fűben, és közben a lány kissé ideges tekintetét figyelem, majd tekintetemmel követem is, ahogy elhajtja a lovakat. Mi volt ez az előbb? Kérdezem szinte magamtól. Mint ha csak egy különleges pillanatra teljesen egymásra hangolódtunk volna, mint ha ugyanazt akartuk volna. 
És most megzavart minket egy társaság. Csak akkor kapcsolok, hogy mi van, ahogy Peno eltűnik a többi musztánggal. Mindjárt elhasalok, és figyelek. Tudom, a legegyszerűbb lenne csak támadni, de most így éjszaka fogalmam sincs kikkel állhatunk szemben, jobb lenne felmérni a terepet. Felhő is mellém ér, és ő velem ellentétben nem is haboz figyelmeztetni az érkezőket. Csak akkor jövök rá kikkel állunk szemben, ahogy meghallom a négy revolver kattanását. 
- Ezek vagy banditák, vagy más veszélyes alakok. - szólalok meg halkan, miközben az övemhez nyúlok. A revolvert még szerencsére délután csatoltam fel az övvel a lovagláshoz. Most szerencse, hogy nálam volt, mert a barlangból csak úgy minden egyéb nélkül eljöttünk. Akkor igaz, nem is gondoltuk, hogy ez lesz. 
- Használjuk a fű nyújtotta előnyt. - még fogalmam sincs miféle tervet fogunk alkalmazni, de nem ártana szinkronban dolgozni. Ők többen vannak és a fegyverük is jobb. Nem fognak csak egy nyíltól elhátrálni, viszont rám nem számíthatnak. Ebben a tudatban pattanok fel, és indulok el a fűben az egyik közeli lovashoz, ahogy azt látom, hogy kezdenek szét válni. Sejtettem, hogy nem fognak egy helyben toporogni, de ha minden jól alakul, akkor nyert ügyünk lesz. 
- Hé kis indián, gyere elő, ha nem bántasz, mi sem fogunk. - szólal meg egyikük és cinkosan a társaira les, mire mindegyikük röhögni kezd. Sejtem mit terveznek, ezek olyanok lehetnek, mint akiről Felhő mesélt nekem. Még ha csak a lovakat akarnák is. Csak azt remélem, hogy Felhő nem fog úgy leblokkolni, mint amikor először eldördült a fegyver. Most az idővel játszunk. Míg ketten jól elszórakoznak a helyzettel, és lassan elkezdik átfésülni a helyet, addig én a másik kettő után indulok, akik a lovakat kezdték terelni. Szerencsére kellőképp messze vannak egymástól ahhoz, hogy egyből tudjanak rám lőni ebben a sötétben. Lassan az egyik lova mögé osonok és egy pillanat töredéke alatt határozom el magam. Tudom, hogy a meglepetés erejével a legjobb támadni, így mindjárt erősen megragadom az ipsét és egy erős rántással kibillentem az egyensúlyából, hogy a földre essen. De nem várom meg, amíg feleszmél, a revolverem markolatával jó erősen tarkón sózom, amitől ki is nyúlik, mint egy béka. Remek, egy likvidálva a négyből. De akkora szerencsém még sincs, hogy simán megússzam. A másik felfigyel a kicsit sem halk akcióra és elindul felénk. Épp csak mozdulok, már lő is felém habozás nélkül. Az ökör legalább célozna, igaz így is súrolta a karom, de nem foglalkozok vele, őt mindjárt becélzom a hold pislákoló fényénél és meghúzom a ravaszt. Nem habozhatok, különben lő még egyszer. Szerencsémre nem egy rajtaütést végeztünk már el éjszaka, és akkor csak az érzékeimre hagyatkozhattam, mikor le kellett a másikat lőni talán még ennyi fénynél sem. Ilyenkor minden egyes tizedmásodperc fontos, különben mi haraphatunk fűbe. A fickó lefordul a lováról, én pedig egy pillanatra odamegyek megnézni, jól céloztam-e be. Csak utána nézek arra, amerre a másik kettőt láttam elindulni, remélve azt, hogy Felhőt még nem csípték el.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Vas. Jún. 30, 2013 11:52 am

Komolyan nem értem, hogy mi üthetett belém. Tényleg meg akartam csókolni, de vajon mi késztetett erre? Igen, talán többet érzek iránta, mint az megengedett lenne, de ez akkor sem helyes. Ő városi, én indián, ellenségek, akik soha, de soha nem lehetnének együtt. Most mégis ez a hely, ez a nyugalom az, ami elfeledtetett velem minden ellentétet, ami ott állt köztünk, mint valami kifeszített határfal, ami megakadályoz minket abban, hogy jobban nyissunk a másik felé. Már megbízunk a másikban, de vajon elég ez ahhoz, hogy együtt is legyünk? Határozottan nem. Talán, ha ittmaradnánk örökre, akkor sikerülhetne, de mindkettőnknek meg van a maga élete, a saját küldetése. Az enyém az, hogy visszatérjek a törzsemhez, és ha nincs más választás, akkor hozzámenjek egy másik indiánhoz, az ellenkező törzsből. Ő seriff lesz, aki majd vigyáz a városra. Hogyan lehetne nekünk közös jövőnk? Elmegyek vele a városba, de talán ő is tudja, hogy nem maradhatok ott örökre, nem élhetek vele ott, hiszen... indián vagyok. Gyűlölnek, megvetnek a városiak, akik azt hiszik, hogy sokkal jobbak, többek nálunk. Mi csak egy egyszerű folt vagyunk a csizmájukon.
Ezek a gondolatok játszottak le bennem, miközben elküldtem Penót a többi lóval. Rá se mertem nézni Johnra, mert nem akartam tudni, hogy most mit is gondolhat. Lehet, hogy ő máshogy képzelte el a mi kapcsolatunkat. Féltem, hogy talán undort látok kék szemeiben, vagy a felismerés sértő jelét, amint ráeszmél, hogy mégiscsak egy indiánnal közösködik. Bíztam benne, de a kétségeim még mindig ott motoszkáltak bennem. Nem ismertem még eléggé ahhoz, hogy elmúljon minden ellenérzés vele kapcsolatban. Talán soha nem is fog.
A félelem, amit elmém produkál egy egyfajta akadály, amit vagy sikerül önön erőmből lerombolnom, esetleg segítséggel túljutnom, vagy szimplán elfordulok. Így éreztem John iránt is. Ott volt az akadály, amin minden egyes nap próbáltam túljutni, de mindig magasabbnak láttam minden egyes lépéssel. Azok az átkozott kétségek, idióta képzelgések, amikkel próbálom eltaszítani az érzéseimet, amivel próbálom visszatartani őket, egyre súlyosabbak és idegtépőek.
Szóval a lényeg az, hogy többet érzek John iránt, mint szimpla bajtársiasságot, de ezt még magamban kell eldöntenem. Az iménti majdnem csók, csupán a testem követelménye volt, nem az eszemé, ami még mindig ellenzi ezt az egészet.

A lovasok elé lőtt nyíl elégnek bizonyult ahhoz, hogy megálljanak, és szét is váljanak. Máris engem kértek fel, de nem voltam annyira ostoba, hogy fel is fedjem magam... még.
Figyeltem, ahogy John elmegy egyenesen azokhoz, akik ottmaradtak alaphelyzetben, addig én a másik kettő felé figyeltem. Szerencsére, a magas fű, elég biztonságot nyújtott nekem.
Halk léptekkel, akár egy puma, úgy közelítettem meg őket, majd kellő távolságba megálltam tőlük.
Felhúztam az íjam, céloztam, és sikeresen eltaláltam az egyik karját, amiben a fegyver volt. Fájdalmasan felordított, és el is dobta a revolvert, de a másikra nem számítottam, hogy ilyen gyorsan feleszmél. Csak a lövést hallottam, majd egy enyhe fájdalmat éreztem a combomnál. Gondolkodás nélkül húztam fel újra az íjam és lőttem. A nyíl, egy szempillantás alatt szelte át a sebesült férfi torkát, majd egy hörgés kíséretében lezuhant lováról.
Életem első emberi áldozata... De nem volt időm ezen gondolkozni, hiszen a másik eltűnt a lóról és a szemem elől is.
Újra nyilat helyeztem a húrra, vettem egy nagy levegőt, és a neszeket hallgattam magam körül, hátha meghallom a férfit.
Nem is kellett sok, pont a hátam mögül jöttek a lépések. Gyorsan pördültem meg, és lőttem. Mit ne mondjak, a hatás nem maradt el. Egy vállából kiálló nyíllal jött oda hozzám John, én meg azonnal eldobtam fegyverem, és a segítségére akartam sietni, de az utolsó pojáca pont akkor tűnt fel, érdes kacajával.
Nagyon mérges lettem. Túlságosan is.
- Ne röhögj, te ostoba, ez is miattad van! - kiáltottam neki, majd hirtelen előkaptam az oldalamra erősített kis késemet és mellkason dobtam vele.
Azt sem láttam pontosan hol találja el az ürgét, csak Johnal foglalkoztam. Rögtön odamentem hozzá, és a vállát kezdtem el vizsgálni. Nem láttam sokat, ami még inkább feldühített.
- Az istenek szerelmére, John! - mondtam dühösen. Nem is igazából rá voltam dühös, hanem magamra, amiért ennyire nem figyeltem. De valakin le kellett vezetnem a dühöm, és jelen esetben, csak ő volt közelben, és életben is. - Minek kellett idejönnöd? Látod, hogy mi történt?
Oké, aggódtam érte, azért is akadtam ki ennyire. Nem láttam, nem tudtam megvizsgálni, és ez még jobban felbosszantott, hiszen segíteni akartam rajta, azonnal, rögtön, hogy enyhítsem a fájdalmát, hogy kárpótoljam azért, hogy meglőttem.
- Maradj itt, azonnal jövök! - Megfogtam a kezét, és letoltam a földre, hogy maradjon ülve.
Elindultam, hogy felkutassam az embereket, összeszedtem a lovakat, leszerszámoztam őket, majd útjukra engedtem. A combomban érzett fájdalom egyre elviselhetetlenebb volt, de nem tudtam vele foglalkozni, mert hirtelen az avar zörgése vonta el a figyelmem. Lassan, óvatos léptekkel közeledtem a forrás felé, és nagy döbbenetemre, egy csikó feküdt a magas fűben. Látszólag nem volt baja. Csak ki volt kötve, mint valami rab.
Egy musztáng ménesből rabolhatták el, mert látszottak rajta a vadság jelei. Kicsi volt, de tüzes, akár egy igazi, vad mén.
- Gyere, kicsim - suttogtam kedvesen, ahogy kikötöttem, a csikót, majd talpra segítettem, végül elindultam vele vissza Johnhoz.
- Hoztam neked valamit - mondtam már kicsit nyugodtabban, de a vállából kiálló félbe tőrt nyíl nem volt valami bizalomgerjesztő. - Kárpótlásért azért, hogy meglőttelek.
Ahogy ezeket kimondtam, előre húztam a kis vad csikót. Ében szőrén megcsillant a hold fénye, tüzes szemei szikrákat szórtak, mégis ott volt benne a kíváncsiság, enyhe félelem.
Tudtam, hogy nem ehhez a méneshez tartozik, így nyugodt szívvel adtam át a szárat Johnak.
- Menjünk vissza, megnézem a vállad - mondtam, aztán el is indultam, kissé sántikálva, de egyenesen haladtam előre, a barlanghoz.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Vas. Jún. 30, 2013 1:06 pm


Johnny & Kicsi Felhő


Nem voltam azzal tisztában, hogy a másik két fószerral mi a helyzet, hisz muszáj volt csak ezzel a kettővel foglalkoznom, hogy likvidálhassam. Ha csak egy percre is lankad a figyelmem, akkor nem tudom kellőképp irányítani az egész leszerelést és akkor nagy esély adódik arra, hogy lelőjenek. Ezt pedig nem szeretném megelőlegezni nekik, mert egyrészt nem akarok még egyszer megint annyira rossz bőrbe kerülni, mint amilyen voltam én az ide kerülésem napján, másrészt viszont mi van ha Felhő nem boldogul a másik kettővel? Azért ezek elég dörzsölt alakoknak tűnnek, és mindkettőnek komoly fegyvere van. 
Én is épp csak egy apró karcolással úszom meg. Azzal nem is foglalkozok, mert noha amikor a golyó a karom súrolja, úgy érzem, mint ha csak égne a helye, de aztán elmúlik egy pillanat alatt és sejtem, hogy csak elkezd vérezni. Komolyabb baj ebből nem lesz, majd legfeljebb lelocsolom némi fertőtlenítővel, alkohol úgyis van a nyeregtáskában, az ilyen esetekre kimondottan jól jön. Anélkül el sem indulok sehova. 
Amikor azonban a másodikat sikerül lelőnöm, egyből a másik helyszínre terelődik a figyelmem. Mindjárt megpróbálom a helyzetet felmérni, de mivel innét túl messze vannak, és elég sötét is van ahhoz hogy jól belássam a helyet, így elindulok vissza. Első gondolatomra mindjárt az ötlik be, hogy remélem Felhőt még nem kapták el, vagy nem lőtték meg. Így annak ellenére, hogy előbb alaposan körül kellene tekintenem, nincsenek-e a közelemben azok az alakok, megszaporázom lépteimet és csak akkorra lassítok, amire úgy gondolom, hogy kellő távolságba kerültem már hozzájuk. 
Egy pillanatra megtorpanok. Ha most elkezdeném a lányt szólongatni, azzal csak magamat buktatnám le, máskülönben meg ő sem lenne jobb helyzetben. Így inkább fülelek, hátha valamerről zajt hallok. Némi hörgésre fel is figyelek, és azt is hallom, ahogy a nyíl a levegőben suhan, azon a vékony éles hangján. Arra veszem az irányt, mert úgy sejtem Felhő is ott lesz. Még néhány lépés, és egy újabb fűhalmazon való átgyalogolás után én magam találom szembe magam Felhővel és a felhúzott íjával, és mielőtt csak annyival reagálnék, hogy magam elé emelem a kezem "csak én vagyok" címszóval, a nyíl máris a vállamba fúródik. Felszisszenek, és egyből a tárgyhoz nyúlok. Fáj, érzem, hogy lüktet, mégsem érzem elég mélyen a nyíl végét. Talán nem vészes. Ahogy azonban a nevetést meghallom, sérült karom emelem felé, melyben a revolver van. Mielőtt azonban lőhetnék is rá, Felhő elintézi a tagot. Mivel elég hamar kiterül és nagyon nem is mozdul, így sejtem, vagyis csak merem remélni, hogy sérült kellőképpen ahhoz, hogy úgy maradjon. Viszont a tanulságot levonom, a karom tudom mozgatni rendesen, talán a vállam nem sérült annyira, mint hogy látszana. 
- Nincs semmi bajom. - magyarázok én is, ahogy Felhő kapkodva tüzetesebben megvizsgálja a sérülést. Tudom, hogy nem az ő hibája, csak önvédelemből lőtt. Aki előbb lő ilyen közel, igazából az a túlélő, a másik meg reménykedhet, hogy nem találták el annyira. Örülhetek én is annak, hogy "csak" a vállam sérült, és még mindig élek, de igazából én voltam óvatlan.
- Ha most kötszerért rohangálsz, esküszöm, hogy kikötözlek valami fához, nem sérültem meg annyira. - persze, hogy nem maradok egy ültő helyemben. Minek is kellene, nem sérültem meg. Inkább körülnézek, hogy mégis micsoda munkát csináltunk itt. Útközben megállok, megpróbálom a nyilat is kihúzni, de aztán úgy döntök, ezt jobb lenne némi fénynél, így csak a végét töröm le, nehogy valami akadékba kerüljön, mert akkor jobban is megrongálhatja az izmot, amibe fúródott. Tudom milyen az, még ha csak láttam is máson, ahogy sokkal nagyobb kárt tett magában azzal, hogy kiszedte mindenféle ismeret nélkül a nyilat a combjából. Addig még menni is tudott, utána már nem. 
Végül visszaérek oda, ahova az imént le lettem ültetve, és csak várok. Meglepetten veszem észre, ahogy Felhő egy már jól megnőtt csikót vezet oda hozzám. Mint ha még vad lenne, lehet ez a négy alak hozta ide valahonnét. Ha ehhez a méneshez tartozna, Felhő már rég elengedte volna. Vagyis csak sejtem, hogy amiatt tenné. Jobban szemügyre veszem a lovat, miközben a lány magyarázni kezd a kárpótlásról. Csak halk kuncogásba fullad a nagy szemlélődésem, és úgy is veszem át a szárat. 
- Ösztönös volt. De jól elintéztük ketten ezeket az alakokat. - most már inkább szórakozottan veszem tudomásul, hogy itt tényleg négy ember miatt rendeztünk szinte vérfürdőt. Jó csapatnak bizonyulunk, de ugyanakkor rákényszerültünk arra, hogy ezt megtegyük. Ellenkező esetben a mi fejünket veszik és azt meg egyikünk sem akarta. 
Elindulok én is, ahogy Felhő nekivág a barlang felé vezető útnak. Ha eddig jól is leplezte, mennyire fáj a lába, most már nem tudja. Minden egyes lépésével erősebben sántít rá a sérült lábára. Ebben a sötétben észre sem vettem volna, hogy valószínűleg meglőhették, ha nem kezd el sántítani. Ez viszont kicsit sem tetszik nekem, így megtorpanok, egy pillanatra csak ránézek és végigfuttatom a fejemben, hogy ha most felszólítanám, üljön fel a lóra, mennyire hallgatna rám. Azt hiszem akkor akár órákig is vitázhatnánk arról, hogy de ő most mennyire bírja jól. Így leteszek arról, hogy bármiféle megállapítást közöljek vele, egészen egyszerűen odalépek hozzá, ölbe kapom, de jó erősen megfogva, nehogy szabaduljon, ha kepeszteni kezd és elindulok vele vissza a barlangba. A ló szerencsére nem kezd el szabadulóművészetet bemutatni, így nem kell külön vele is lefutni egy maradjon csak nyugton kört. Mint ha beletörődne, hogy most neki mennie kell. Lehet az utóbbi néhány órában beletörődött, amíg a szár rajta van, esélytelen szabadulni. Na majd reggel megnézem. 
Ahogy a barlang közelébe érünk, érzem hogy a vállam megint lüktetni kezd a fájdalomtól. Hogy a viharba ne, ha egyszer kiáll belőle egy nyílvessző? De jól bírom még, Felhő nem olyan nehéz, hogy különösebben meg kelljen erőltetnem most magam miatta. Ahogy azonban beérünk a táborhelyünkre, lerakom. Most már csináljon amit akar, addig én kikötöm a lovat az enyém mellé, azzal talán kevésbé lesz nyugtalan. Figyelek arra, hogy a szárat ne kössem túl feszesre, had legelésszen kedvére. Közben pedig felkészülök arra a szitokáradatra, ami majd odabent fog várni. Sejtem, hogy mit kapok tőle, de már most elhatározom, hogy nem fogom hagyni. 
Beérve meg is próbálom ezt a taktikát érvényesíteni. Mindjárt a nyergemhez guggolok és előveszem a flaskát, amiben az alkohol van. Csak utána lépdelek vissza Felhőhöz.
- Feküdj arra a pokrócra. - mutatok is a hozzánk közelebb esőre, attól függetlenül, hogy az most kié. Tényleg szeretnék neki most segíteni. 
- Ki kell fertőtleníteni a sebet, különben begyullad és az sem kizárt, hogy a koszos golyótól vérmérgezést kapsz. Az enyém várhat egy kicsit. - már csavarom is le a kupakot, és amint hallgat a szavamra, mellé térdelek, és körbetapogatom a lőtt sebet. Szerencsére a golyó épp csak súrolta de ahhoz elég mélyen, hogy rendesen fájjon némi megerőltetéshez. Az én sebemnél biztosan nagyobb nyomot hagyott, ezt a seb széli bekeménykedés is jól mutatja. Na meg sérülten tett nem is tudom mennyi távolságnyi lépést, attól is megerőltette. Azt a tényt viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni, még ha igyekszem is, hogy lehet ez most az intimitását is zavarja. Én is próbálok úgy állni a sebhez, mint ha csak a karján lenne, és nem épp a szoknyája peremén szinte. 
- Este már ne erőltesd meg a lábad, holnapra rendbe fog jönni. Csak majd bekötözöm. - miközben magyarázok, már öntöm is rá az alkoholt. Sejtem mi lesz, jócskán csípni fogja a sebet, de legalább tényleg kitisztítja. Míg a fertőtlenítőszer hat, addig az ingem aljából hasítok le egy vékonyabb csíkot, azzal kezdem aztán körbekötni a combját. 
- Meg is volnánk. Na ne nézz így rám, rendbe jössz legalább. - még játékosan meg is paskolom az ép combját és leülök mellé, miközben csak figyelem. Ez az egész este valahogy olyan furcsán különleges. Sok mindent láttam megmutatkozni, azt, hogy Felhő mennyire közvetlen, hogy majdnem elcsattant egy csók, és hogy ha nem is volt ez a mai igazán csapatmunka, de tudnánk összedolgozni, ha kell.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Hétf. Júl. 01, 2013 3:04 am

Nem csoda, hogy mérges voltam most mindenre, és mindenkire, hiszen négy ürge megtámadta a ménest, vele minket is, ezzel tönkre tették ezt a szép estét, és még a lovak is veszélybe kerültek. Az meg pláne felhúzta bennem a pumpát, hogy sikerült eltalálnom Johnt. Még rám is mer szólni ez után, hogy ne merjek kötszert keresni. Ch... na persze.
Inkább nem is válaszoltam neki, mert a végén képes lettem volna leharapni a fejét is.
Visszatérve hozzá, átadtam neki a csikót, akit már nem engedhettem szabadon, hiszen nem az itteni ménesbe tartozott, és igazából attól tartottam, hogy a családja már nem is él, vagy gazdára találtak. Ezek az átkozottak, valószínűleg befogták őket, majd eladták jó pénzért. Csak ő maradt meg nekik, ez a vad kis jószág, aki talán nem kellett senkinek, hiszen vézna volt, gyengének tűnt külsőre, de én láttam benne az erőt. Nem volt még elég nagy ahhoz, hogy meglovagolhassuk, de Johnak tökéletes arra, hogy megértse, miként is lehet úgy a vadlovakhoz férkőzni, hogy nem tesznek bennük kárt, nem törik be őket, mégis elfogadják az embert. Pont úgy mint engem Peno.
Sántikáltam egy picit, ahogy visszafelé haladtunk, közben azon gondolkoztam, mennyi gyógynövény lehet még nálam, hogy tudok-e még csinálni főzetet John vállára. Ahogy láttam, nem volt túl mély a sebe, de ebben csak akkor lehettem biztos, ha már a barlangban vagyunk a tűz fényénél. Gondolataimba merülve sántikáltam egyenesen, nem is csodálom, hogy felsikkantottam, mikor John hirtelen felemelt.
- Mit csinálsz? - kiabáltam rá. - Azonnal tegyél le! Megsérültél!
Nem kezdtem el ficánkolni, hiszen nem akartam nagyobb kárt tenni benne. Inkább nagyon csúnyán néztem rá. Mint aki a pillantásával akarja felpofozni. Nagyon mérges voltam rá is és magamra is. Hogy lehet valaki ilyen ostoba? Engem cipel, mikor egy nyíl áll ki a vállából.
Egyfolytában mondtam a magamét, egyre halkabban. Volt ott minden, az idióta várositól kezdve, a bamba, agyatlan marháig. Szegény, így visszagondolva, fogalmam sincs, hogyan viselte el tőlem mindezt. Ám meg sem moccantam a karjaiban, hiszen nem akartam neki fájdalmat okozni. Láttam rajta, hogy így is fáj a sebe, ami még jobban szította bennem a tüzet. De meg kell mondjam, ezek ellenére élveztem a dolgot. Ha nem sérültünk volna meg, nem lennék ilyen dühös, akkor talán még jó pofát is vágnék hozzá, de így... Kész idegbaj. Legszívesebben odabújtam volna hozzá, fejemet ép vállára fektettem volna és lehunyt szemmel élveztem volna teste melegét.
Mire befejeztem a szitkozódást, addigra elértünk a barlanghoz, és végre lerakott. Én egy szó nélkül betrappoltam a barlangba, hogy felélesszem a tüzet, és nekikezdjek a főzetnek. Még odáig sem jutottam el, hogy kiválogassam a növényeket, mikor bejött a barlangba és miután megtalált valamit a nyeregtáskában, odaállt mellém. Felszólítására elkerekedtek a szemeim, majd mikor folytatta, még nagyobbak lettek. Lassan felegyenesedtem és dacosan néztem kék szemeit.
- Te tényleg nem vagy komplett. Nem az én vállamból áll ki egy nyíl! Inkább te maradj veszteg, majd mindjárt megnézem, utána magamat is ellátom. - Abban a pillanatban nem én voltam a kedvesség mintaképe. Talán haragomnak köszönhetem, hogy nem is éreztem annyira a lábamba nyilaló fájdalmat.
Már éppen guggoltam volna vissza a füvekhez, mikor nagy sóhajjal megadtam magam. Irritált, ahogy nem szólt egy szót sem, csak nézett. Sokkal rosszabb ez a néma terror, mintha elkezdene velem üvöltözni.
- Oooo... hogy az a... - mondtam, majd leültem a pokrócra, de nem feküdtem le. Felhúztam a szoknyámat combközépig, majd inkább elfordítottam a tekintetem, csak hogy ne lássam önelégült képét. De be tudtam volna mosni neki egy nagyot. Szavaira se reagáltam, csak a tüzet bámultam. Mikor befejezte éppen horkantani akartam valamit, de akkor rám öntötte azt a löttyön, aminek nagyon keserű szaga volt. Reflexszerűen kapaszkodtam a férfi karjába, erősen összeszorítottam a szemem és a fogaim is a fájdalomtól.
Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, de nem engedtem ki őket. A fájdalom ahogy enyhűlt, úgy engedtem el én is magam.
Ezek után, már még csúnyábban néztem rá. Hisztizni akartam, ütlegelni a férfit, amiért ez történt, de csak ültem és néztem. Szavaira bevágtam egy fájdalmas fintort, aztán ahogy leült mellém, nem is haboztam. Sérült lábamat átvetettem az övéin, és ott térdeltem felette, közben elkezdtem kigombolni a már így is tönkrement inget.
- Most maradj nyugton! - mondtam neki halkan, mégis határozottan, majd óvatosan felemeltem a vállán az inget és kibújtattam a nyilat, hogy jobban odaférjek. - Ez kicsit fájni fog.
Nem is értem, minek mentem hozzá ilyen közel, hiszen alig választott el minket pár centi ismét, de annyira ideges voltam az imént, hogy észre sem vettem mit csinálok. Elég lett volna, ha csak magam felé fordítom, de jóformán beleültem az ölébe. A nagy Szellem rá a tanúm, hogy én bizony nem leszek minden jónak az elrontója, szóval már nem igen akartam eltávolodni. Élveztem ezt a közelséget, ami kezdett megnyugtatni, és a sebet látva, a dühöm is inkább már aggodalommá szelídült. Csak annyira távolodtam el, hogy hátranyúltam egy anyagdarabért, amit majd utána rászoríthatok a sebre, mikor kihúzom a nyilat.
- Csináltam már ilyet, és ez nincs is olyan mélyen, szóval nem kell aggódni - mondtam, és egy pillanatra ránéztem egy biztató mosollyal, de azonnal a sebre fókuszáltam, hiszen féltem, hogy már megint elveszek a tekintetében.
Bal kezemben fogtam az anyagot, a jobbomat ráraktam a nyílra, aztán egy nagy levegő után, hirtelen kirántottam. Azonnal eldobtam és rászorítottam a kötést, hogy az előbuggyanó vért az szívja fel. Fájdalmas egy dolog ez, de tudtam, hogy John erős férfi ezért ki fogja bírni.
- Mutasd csak! - nyúltam az üveg felé, majd még mielőtt ellenkezhetett volna, egy kis adagot ráöntöttem a sebre és újra rászorítottam a kötést.
Most rajtam volt a sor, hogy diadalittasan elmosolyodjak. Kölcsön kenyér, visszajár.
- Nem túl mély, hamar meggyógyul, de azért ne legyenek újabb hirtelen támadásaid ellenem! - Ezzel arra utaltam, hogy ne merjen még egyszer felvenni, különben nagyobb baja is lesz a fájós vállánál.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Hétf. Júl. 01, 2013 6:13 am


Johnny & Kicsi Felhő


Ennél nagyobb felfordulást nem is csinálhatott volna senki, mint ami az elmúlt percekben megtörtént. Az egész esténk nyugodt volt, nem zavart még minket az sem, hogy kicsit fújni kezdett a szél és hidegebb lett. De pillanatok alatt minden a feje tetejére állt, ahogy az a négy alak megzavarta a nyugalmat. Nem volt kérdés, cselekednünk kellett, és nem csak a lovak érdekében, de a sajátunk miatt is. Még magamat annyira nem is féltettem, de Felhőt bántották volna, abban biztos vagyok. És abban is, hogy nem csak bántották volna... annál sokkal rosszabbra vetemedtek volna. A pusztákat napokig járó kiéhezett férfi nem gondolkozik, csak hajtja az ösztöne. Már persze az olyanabb fajtát. Én megtanultam kordában tartani a puszta vágyakozást, még ha Felhő mellett igen csak nehéz, elég csak rá nézni és minden magáért beszél. És ha ez még nem lenne elég, pusztán a közelsége, és az a néhány különös pillanat, amik valahogy mindig félbeszakadtak teljesen felszították olykor a vágyakat bennem és csak nagy önuralom mellett sikerült ezen változtatnom. Eldöntöttem magamban, hogy nem akarom őt bántani, és ehhez tartom is magam.
Amikor felkapom, megint kicsit hatalmába kerít az a furcsa érzés, talán a közelsége miatt, talán mert én is pasiból vagyok, fogalmam sincs. De nem foglalkozok most ezzel, inkább annak örülök, hogy nem kezd el kepeszteni. Igaz, mondja a magáét, ha tehetném most valamivel betömném a száját. Hmm, nem is lenne rossz, mit szólna mondjuk ahhoz, ha lesmárolnám? Mindjárt elhalkulna. Vagy még jobban felháborodna, lekeverne egy pofont és faképnél hagyna. Ér ennyi macerát most az egész? Inkább segíteni akarok neki, ha már lesérült. Holnap ha lőni akar, bizony talpon kell maradjon.
Talán amikor lerakom, arra várok, hogy történjen valami... valami eget rengetően nagy őrjöngés, de nem történik semmi. Felhő nem robban, mint egy időzített dinamit, csak a holmijához biceg. Én pedig tudomásul veszem, hogy nem fogja tovább zúdítani rám a sérelmeit. Elég volt neki az a nem is kevés szitok? Mindenesetre azért megnyugtató, hogy miután a lovat kikötöm, nem egy háborús övezetbe kell visszatérnem. Épp ezért ragadom meg a lehetőségét, hogy továbbra is én irányítsam az eseményeket. És az ehhez fűzött reményeim be is válnak, Felhő szinte egy szó nélkül ül le, és noha megmosolyogtat a grimasza, egy szó nélkül látok neki a sérülésnek. Ehhez a továbbiakban is tartom magam, hogy nem kezdem el mindjárt azzal dicsérgetni, mennyire egy szemre való leányzó. Az kellene még, hogy valami rámenős szövegnek gondolja és elkönyveljen perverznek. Vajon mennyire lehet azzal tisztában, hogy minek kellene történnie egy férfi és egy nő között? Komolyan meg vagyok zakkanva, hogy az utóbbi talán negyed órában ezen kattog az agyam. Oké Johnny, verjük ki szépen a perverzió legapróbb szikráját is a fejünkből, és csak gondoljunk úgy az egészre, mint aki csak segít, és ő egy öm... barát.
Akkor pillantok fel rá, amikor a karomra kap, és jól meg is szorítja azt. Mint ha csak valami sokkot kapott volna. De én is először csak meglepetten pislogok rá értetlenül, kissé aggódó tekintettel, és csak lassan esik le, hogy talán nem számított arra, hogy az alkohol majd ennyire hatni fog. Hisz az ő tisztító, gyógyító kenőcseit épp csak megéreztem, ez pedig éget mint ha odapörköltek volna. Tudom milyen érzés, nem egyszer szükség volt ennek a használatára. Azért is van nálam, olykor többre megyek vele mint a vízzel.
Lassan azonban, hogy enged a szorításból, én is csak egy elégedett mosolyt eresztek meg szinte magamnak. Oké, ezt is meg kell tapasztalni egyszer, nem? Még egy szórakozott pakolással is nyugtázom a jelenlegi helyzetet, mielőtt leülnék.
Az viszont kimondottan nem tetszik, hogy amint elnyugszok, Felhő mindjárt felpattan. Miért is gondoltam én egy percig azt, hogy majd nyugton marad a fenekén? 
- Mondtam, hogy pihenj. - adok is hangot a nemtetszésemnek, de aztán csak hagyom, hogy lassan kigombolja az inget. Ahogy itt fölöttem térdel és szedi le rólam a ruhát, nem tudok nem félreérthetően gondolni az egész szituációra. Érzem ahogy pillanatok alatt a fülemben lüktet a vérem és mint ha arcom csapna a pillanat heve, mégsem mozdulok. Nem tudom, hogy mit váltana ki belőlem, ha ennél csak közelebb lenne hozzám. Próbálom inkább lehunyt szemmel tűrni, ahogy kivetkőztet az ingből és megvizsgálja a sebet. Érzem, hogy ezzel semmivel sem lesz jobb, egyre jobban kezdi belengeni az elmém az a különös vágy, és szinte azt sem veszem észre, ahogy megsimítom a lány karját. 
Aztán éles fájdalom hasít a vállamba, amire a legkevésbé sem számítok. Egy pillanat alatt ránt vissza az érzés a valóságba, és épp csak sikerül egy mormogást elfojtanom. Így járok, ha elkalandozik a figyelmem, és nem számítok arra, ami vár rám. Ehhez képest ahogy az alkohol a sebet éri már nem is annyira fáj, inkább tompító hatással van rám. A lüktető fájdalom alább hagy, lassan visszatér minden a normális kerékvágásba. Csak figyelem, ahogy Felhő egy újabb sérülésem látja el immár szinte teljesen szakszerűen, ahogy eddig is megszoktam tőle. 
- Azt még meggondolom. - egy pillanat alatt visszatér a pimasz mosoly az ábrázatomra, ahogy eszembe jut, mennyire bosszantotta pusztán az a tény a lányt, mikor egy szó nélkül felkaptam és hoztam. Vicces, de mégis kicsit különlegesnek éreztem. Talán mert hagyta. 
Átveszem tőle a flaskát és megnézem a másik lőtt sebet, igaz az tényleg nem vészes, csak egy egészen vékony csík jelzi, hogy ott bizony súrolta a golyó. A biztonság kedvéért azt is leöntöm egy kevés alkohollal, aztán a flaskára nézek. 
- Megkóstolod? - nem tudom ivott-e még alkoholt, pláne ilyet. Egy korty is pillanatok alatt ellazítja az embert, annyira erős. Még talán engem is fejbe kólintana, ha alaposan meghúznám.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Hétf. Júl. 01, 2013 9:22 am

Igazán furcsa egy éjszakán voltunk túl, vagyis még be sem fejeződött jóformán, hiszen el kellett látnom a sebeinket, amiket sikerült összeszednünk. Abban a hitben indultam vissza a barlanghoz, hogy majd mire odaérünk lenyugszom, és jobban oda tudok majd figyelni a kötözésre, de ez a városi, ez a... mrrrrr felkapott és ölben vitt oda, mikor ott lógott ki a vállából egy fél nyíl. Komolyan mondom, hogy ekkora ostobát még nem láttam. Ezt neki is elmondtam, nem is egyszer, de csendben tűrte. Hát egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy ennyire nyugodt, vagy csak tölti az energiát, hogy utána az én fejemet harapja le.
Mikor végre odaértünk, és én bevonultam a magam sántikálós módján, kissé megnyugodtam, hogy nem támadt rám.
Ez után ellátta a sebem, majd valami oknál fogva, szinte az ölébe ültem és én is elkezdtem a vállával foglalkozni. Tetszett a helyzet, hülye lennék nem ezt mondani, de olyan érzésem volt, hogy ezt inkább akkor kellene megtennem, mikor nem vagyunk mindketten lesérülve. Az igaz, hogy nem mély sebekről volt szó, ami után napokig kell feküdni, ezért hálát is adtam mindennek ami szent.
Még akkor sem másztam le róla, mikor befejeztem  seb ellátását, csak nyugodtan, mint aki minden nap ezt csinálja, ráültem a lábaira, és onnan néztem a felkínált üveget. Hallottam már a városiak tüzes vizéről, ami kifordítja magából az embert, de még soha nem kóstoltam. Most itt volt rá a lehetőség, de az, hogy ezt az előbb a sebekre öntöttük, kicsit eltántorított. Kíváncsi voltam, sőt, mindig az vagyok, ezért egy perces hezitálás után, megfogtam az üveget, beleszagoltam, majd óvatosan a számhoz emeltem. Nagyon erős szaga volt, amitől köhögnöm kellett, ezért ahelyett, hogy belekóstoltam volna, előbb az ő orra alá nyomtam.
- Előbb te igyál - mondtam egy halovány mosollyal. Nem arról van szó, hogy nem bíztam benne, csupán kíváncsi voltam, ő hogy gyűri le magába az itókát.
Ha ivott, én is megfogtam az üveget, majd egy nagyot kortyoltam bele, miközben nem vettem levegőt. Valószínűleg ez nem volt a legjobb ötlet, hiszen ez a lé, végigmarta a torkom, majd a gyomromat is, amitől azonnal köhögnöm kellett.
Félig nevetve, félig köhögve adtam vissza neki. Éreztem, hogy az arcom kivörösödik és azonnal melegem lett. Két kezemmel legyeztem magam, közben saját magamon nevettem, hogy milyen ostoba vagyok.
- Ezt nevezem én tüzes víznek - mondtam, miután sikerült lenyugodnom, majd újra az üvegét nyúltam. - Ti mindig ezt isszátok, aztán még sebek gyógyítására is használjátok? - kérdeztem kíváncsian, majd újra beleszagoltam, és újra elfintorodtam. - Furcsák vagytok ti, városiak, de igen leleményesek.
Megint a számhoz emeltem, de már kisebb kortyot csentem belőle, ami újra köhögésbe fulladt, de a nevetés sem maradt el. Talán ott kezdtem el érezni, hogy mintha nyomná valami a fejem. Tisztábban láttam, mégis homályosabban, és állandó vigyorgásom az arcomra ragadt. Kicsit, mintha felszabadultabbnak éreztem volna magam. Beszélni akartam mindenről, mindenkiről, akivel eddig találkoztam. Amíg nem mozdultam, észre sem vettem, hogy szédülök, csak miután előrébb hajoltam, hogy letegyem az üveget. Nem sok kellett, hogy ráboruljak a férfira, de szerencsére a reflexeim még élesek voltak annyira, hogy megkapaszkodjak ép vállában.
- Huh... - nyögtem elképedve, majd kicsit megráztam a fejem, mintha ezzel segíthetnék magamon. Hiába, csak jobban megszédültem. - Azt hiszem, nem kérek többet. - Ezt teljesen komolyan akartam mondani, de nevetésbe fulladt az egész. Nem értettem, hogy honnan ez a hatalmas jókedv. Ez is csak addig tartott, míg végül rá nem néztem a férfira. Most nem tudtam hirtelen levenni róla a tekintetem, nagyon gyorsan magával ragadt a kék szempár. Kezemmel megérintettem az arcát, mutatóujjammal körberajzoltam arcvonalát.
Annyira elmerültem ebben a tevékenységben, hogy észre sem vettem, hogy eközben beszéltem hozzá.
- Mikor megláttalak ott a sziklák közt heverni, tudtam, hogy nem hagyhatlak ott, de mégis ott volt bennem a félelem, ami nem hagyta, hogy elfelejtsem azt a másik férfit. Féltem, hogy talán te is ilyen leszel mikor felébredsz, hogy te is bántani akarsz azért, mert más vagyok. De mikor ez bekövetkezett, kinyitottad a szemeidet, már tudtam, hogy te nem tennéd ezt. - Halkan beszéltem, közben mutatóujjammal, lágyan körberajzoltam szemöldökét, majd orrának vonalát. - Ez a pár nap csodálatos volt, amit veled töltöttem, hiszen újra átélhettem gyerekkorom azon pillanatait, amit igazán szerettem. Mikor ott voltak a telepesek, és úgy éreztem, hogy a világon béke honol. Ez sokkal többet jelentett számomra, mint bármi más, és ezt neked köszönhetem. - Ujjaim lekalandoztak a nyakára, a vállára, ahol körberajzoltam a sebet, de csak finoman, nehogy fájdalmat okozzak neki. Eközben a másik kezem a tarkóján babrált az egyik tincsével. Ha valamire foghattam ezt a hihetetlenül nyílt és őszinte, mégis intim közeledést, akkor az alkoholra fognám, nem is másra. önmagamtól nem tettem volna semmi ilyesmit. Nem ittam még soha, szóval nem is csodálom, hogy ilyen hamar a fejembe szállt. - Mióta megismertelek, furcsa érzéseim támadnak, amiket nem tudok a helyére tenni. - Kezem lecsúszott a karján, egészen a kézfejéig, amit megfogtam, megemeltem, majd a szívem fölé helyeztem. - Érzed, hogy milyen hevesen lüktet a szívem? Mindig ez van, ha a közelemben vagy. Egyszerűen nem tudok értelmesen gondolkozni. Attól félek, hogy egyszer hirtelen elmúlik mindez, mert nem akarom. Minden új, ami a közeledben fogad, és én mindet ki akarom élvezni. Ahogy az imént ott a pusztán, a lovak közt. Valami vonzott hozzád, valami megmagyarázhatatlan dolog. - Miközben még mindig szívemre szorítottam a kezét, újra elkezdtem közeledni felé. - Most sem értem mit csinálok, de úgy érzem, ez a helyes - suttogtam közvetlen ajkai elé, lehunyt szemmel, de inkább nem mentem tovább. Nem kellett volna már csak egy apró löket, de valami megállított. Nem húzódtam el, nem csináltam semmit, csak vártam egy jelre, egy apró kis jelre, ami zöld utat ad nekem a folytatásra. Nagyon reméltem, hogy megkapom, mert ha nem, abba iszonyatosan belesajdulna a szívem.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Hétf. Júl. 01, 2013 11:27 am


Johnny & Kicsi Felhő


Nem volt semmi egyébre szükségünk, csak nyugalomra. Hogy csillapodjanak a kedélyek. Meg némi megbizonyosodásra afelől, hogy tényleg minden rendben van. Az egész csetepaté alatt csak arra tudtam figyelni, hogy minél előbb likvidálhassam azt a két fickót, hogy utána megpróbáljak Felhőnek segíteni a másik kettőt is kiiktatni. Furcsa, hogy akkor egy pillanat alatt elöntött az energia, mint ha csak valami töltetet kaptam volna, hogy sikerüljön az leépítés a tervek szerint. 
Most pedig itt ücsörög rajtam, és csak figyelem mit csinál a sebemmel. Már amit persze még csinál vele, mert aztán azt is abbahagyja. Nekem meg miért is ne jutna az az eszembe, hogy megkóstoltassam vele azt az italt? Ugyan miért ne? Lehet még nem is ivott. Csak kíváncsi lennék a reakciójára. Valahogy akárhogy próbálom elképzelni, mindig csak ott lyukadok ki, hogy fintorog, esetleg köhög és fogadkozik, hogy soha többet ilyet nem iszik.
Meglep, hogy mindjárt bevállalja. Úgy sejtettem, majd eltolja. Csak figyelem némán, ahogy ismerkedik a lötyivel, megszagolja, és épp csak a szájához emeli, amikor is megáll egy pillanatra. Valamikor még nagyon kicsi gyerekként lehet én is így ismerkedtem az alkohollal, amelyek a társasági összejövetelekkor maradtak vissza a pohár alján. Mikor elmentek a vendégek, első dolgom volt, hogy amíg felnőtt nem ér vissza a helyiségbe, megkóstolom a poharak tartalmát. Akkor még fintorogtam is rá, de úgy ittam sorra, mint ha különleges nedűk lennének. Mert úgy voltam vele, azt a nagyok isszák és én is nagy vagyok akkor. Ez a régi emlék most mégis oly' távolinak tűnik, mint ha csak mesélésből hallottam volna. Most nem is azzal foglalkozok, hanem átveszem a flaskát és módjával meghúzom. Nem iszok sokat, épp csak annyit, amennyitől tudom, hogy nem ütöm ki magam. Ha kicsit túlságosan is elkanászosodnék, azt hiszem annak nem lenne jó vége. Félő, akkor nem tudnék megálljt parancsolni az indulatoknak. 
Amint kortyolok egy keveset az italból, Felhő mindjárt vissza is veszi és megkóstolja ő is. Akartam volna mondani neki, hogy ne egyből húzzon le sokat, mert attól kicsit meg lesz lőve, de addigra már mindegy lesz. Ellenben széles vigyorra húzom a szám, ahogy kiül egy savanyú grimasz az arcára, végül köhögni kezd. Aki nem vigyáz vele bizony így jár, és akár jó most, akár rossz, engem kiváltképp szórakoztat. Igen, valami ilyesmire gondoltam. Csak az maradt le, hogy a végén nevetni kezd. Akkor már én sem tudom megállni, és figyelem, ahogy következőre is meghúzza a flaska tartalmát. 
- Igen, a városban sokan literszámra isszák. - bólogatok egyre szórakozottabban. Vicces az egész helyzet, ahogy Felhő hirtelen lesz egészen vidám. Látni már rajta, hogy nincs egészen tisztában az alkohol hatásaival, és ahogy előre dől, hogy letegye az üveget, meg is szédül. Épp csak elkapja a vállam, de nekem is reflex szerűen csúszik a két kezem a derekára, hogy megtarthassam. 
- Hé, óvatosan. - mondom neki halkan, miközben az egyik kezemben lévő kupakot a flaskára tekerem és odébb rakom. 
- Késői gondolat, nem gondolod? Hogy érzed magad? - megint kiül a korábbi szórakozott vigyor az arcomra, egészen addig, amíg a lány keze az arcomra nem simul. Kicsit ettől mint ha én is kezdeném érezni, hogy annak az igen csak kicsi kortynak is nagy hatása van. Megint elönt a korábbi forróság, ahogy az pár perce a nyíl kihúzása előtt történt. Csak most sokkal erősebben érzem, és kevésbé igyekszek kordában tartani. Mégis azért annyira észnél vagyok, hogy ne csináljak semmi baromságot. 
Tekintetemmel csak követem az ujja mozgását, de végül ahogy belekezd a mondanivalójába, a lány szemeibe nézek. Tudom, hogy most nem kellene komolyan vennem, még egy igen picit sem. Mert biztos vagyok benne, hogy csak az alkohol mondatja vele. Ennyire még sosem nyílt meg nekem és ez most elképeszt. Mindaz amit mond, annyira valósnak tűnik, mint ha tényleg józanul beszélne. Mint ha el akarná hitetni velem, hogy mindaz amit mond, tényleg úgy van, ahogy. És az a baj, hogy lassan tényleg elhiszem. Pedig az eszem végig azt súgja, ne vegyem komolyan. Most mégsem tudok úrrá lenni magamon, mert úgy csüngök a szavain, mint ha valami szentbeszéd lenne. 
Ahogy a gyerekkori élményekhez próbálja hasonlítani az elmúlt napok történéseit, valahogy tényleg oda lyukadok ki, hogy ne vegyem komolyan. Pár pillanatra eluralkodik rajtam a józan ész, és azon kezdek gondolkozni, mégis mivel tudnám Felhőt kijózanítani. Lehet bele kellene dobnom a tóba, attól talán magához térne. Bár erre mégis mekkora az esély? Lehet pont az ellenkezője válna be. 
Ismét a kezét kezdem figyelni, az ujja útját, ahogy a sebem körül kezd rajzolgatni. Mint ha most ismerkedni próbálna velem, kezdem úgy érezni az egész helyzetet, mint ha most megpróbálna befolyásolni ezzel az egészen apró mozdulattal. Akkor pillantok ismét rá, mikor arról kezd magyarázni, hogy milyen hatással vagyok rá. Kezdem megint azt érezni, hogy az előbbi forróság ismét elönt, főleg ahogy a kezem a mellkasához húzza. Nem ellenkezek, egyszerűen hagyom, hogy magával ragadjon ez a furcsa különös, melankólikus állapot. Nem tudnám megmondani, mitől lett, és mikor alakult ki. Csak azt tudom, hogy most már én is egyre jobban rá hangolódok. 
Épp csak egy apró bólintásra futja a kérdése, de még ez sem zökkent ki. Egyre jobban érzem, hogy nekem kell ez a lány, itt és most. Egyre jobban beborít az a tompa érzés, amely elnyomja minden egyes tiltakozásomat, és csak hagyom, hogy egy furcsa késztetés magával ragadjon. Habozva figyelem, ahogy egyre jobban közelít felém, miközben érzem, ahogy a szíve most már majd' kiugrik a helyéről. Egy furcsa lüktető érzést kezdek érezni a nyakamnál, mint ha csak az ütőerem pulzálna teljes erőből. Érzem, ahogy a testem most már egyre jobban rá hangolódik, és annak ellenére, hogy tudom, mennyire nem helyes amit teszek, megcsókolom a lányt. 
Mint ha egy erős dobszó kezdené egyre nagyobb ütemmel verni a fülemben, mint ha csak beképzelném, pedig nem. Olyannyira belehevülök csókba, olyannyira érzem most a késztetést, hogy tovább menjek. Kezem feljebb csúszik a derekán és közelebb húzom magamhoz. Érzem, hogy ami visszafogott késztetésem volt az elmúlt napokban, most a felszínre akar törni. Érzem, hogy a túlzott hevesség fojtogatni kezd. Talán az alkohol mámorító hatása most kezd lecsappanni. Mint ha egy vödör vízzel öntenének nyakon, úgy ér a felismerés, hogy nem helyes amit művelek. Az ördögbe is, mit művelek? Kihasználom, hogy most mennyire feloldódott? Mint ha valami láthatatlan kéz pofon vágott volna, úgy szakítom meg a csókot. Az elmúlt néhány másodperc az imént még hosszú óráknak tűnt, olyannyira hagytam, hogy az elmém elködösítse a vágy. Most viszont rájöttem, hogy ha most tovább megyek, azzal nagy baklövést fogok csinálni. Most viszont fogalmam sincs, hogy mivel tudnám ezt a feje tetejére állított helyzetet megoldani. Ezzel a csókkal túlságosan is hagytam, hogy még jobban megnyíljon. És ha most azt mondom neki, hogy mégse, akkor... fogalmam sincs mit fog csinálni. Nincs egészen tudatánál, és csak remélem, hogy reggelre nem is fog rá emlékezni. Most viszont még mindig itt ez a helyzet, amivel kezdenem kellene valamit. Csak remélni merem, hogy az alkohol már a jobbik hatását is érvényesíteni kezdte. Ha mást nem, akkor marad a fürdetés, mert az biztos, hogy most még egyszer nem fogom hagyni eddig elfajulni a dolgokat. 
-Ömmm... Az lenne a legjobb most, ha aludnál. Holnap megbeszéljük ezt. Oké? - próbálok valami módon elindulni, puhatolózni és utalni az előbbi incidensre úgy, hogy közben abban kezdek reménykedni, hogy tényleg nem fog semmire emlékezni, mert akkor tuti azt mondja, hogy kihasználtam az első adandó alkalommal.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Hétf. Júl. 01, 2013 1:06 pm

Szinte már könyörögtem volna azért a csókért, ha nem kapom meg azonnal. Johny habozása felért számomra egy örökkévalóságnak, és már azon voltam, hogy áthidalom azt az apró távolságot köztünk, mikor ő csapott le ajkaimra, nem is akárhogy. A hirtelen jött támadásra, halkan felnyögtem, de nem akartam elengedni ajkait. Ahogy keze feljebb csúszott oldalamon és közelebb húzott magához, átkaroltam a nyakát, egyik kezemmel pedig dús hajába fúrtam ujjaim.
Heves, mámoros érzés kerítette hatalmába, ami egy szempillantás alatt elvakított, és úgy éreztem, hogy ennek soha nem szabad vége lennie, hiszen ez az ami megrészegít, nem is az alkohol. Soha, de soha nem kerültem még ilyen közel egy férfihoz sem, és most is csak az ösztönök játszottak bennem, a testem magától követelt még többet a férfiból, és én meg akartam neki adni. Mindent akartam ott abban a pillanatban.
A csók heves, szinte kapkodó mivolta mégis nagyon gyorsan félbeszakad, mikor csak úgy abbahagyja.
Hirtelen ér a felismerés, még sem tudtam eltekinteni az előbb átélt hihetetlen mámortól, vagy attól az ismeretlen érzéstől, ami arra ösztönzött, hogy többet kapjak, hogy többet kérjek a férfi érintéséből, csókjaiból.
Ledermedve ültem az ölében, két kezemet lecsúsztattam a testem mellé és elképedve néztem Johnra. Nem tudtam, hogy mit higgyek. Talán az a baja, hogy túl hamar, túl nyíltan másztam rá, de hiszen azt sem tudom, hogyan kell ezt csinálni! Vagy talán az a baja, hogy indián vagyok, nem pedig egy városi lányka?
Nem tudtam mit higgyek. Nagyon gondolkozni sem akartam, csak emlékezni az elmúlt percek okozta vágyra, ami még mindig ott lappangott bennem, és csupán ajkaim bizsergése jelezte, hogy ez nem volt álom. Nem is akartam, hogy az legyen.
- Sa... sajnálom, nem is tudom, mi ütött belém - motyogtam, majd rá se nézve, inkább leszálltam róla. Hihetetlenül elszégyelltem magam és talán egész életemben most az egyszer kívántam, hogy bárcsak városi lehetnék, hogy Johnhoz illő legyek. Hiszen csak egy koszos indián vagyok, aki hontalan, és egyetlen igaz barátja, egy ló. Hogyan is érhetnék én fel hozzá? Nem illünk össze, ezt most ő is nyíltan kijelentette, még ha nem is szóban, de ezzel mindent elárult nekem. Nem kellek neki, mint nő. Hozzá egy fehér, csinos lány illik, aki minden nap odahaza várja a friss étellel. Én csupán az életét mentettem meg, és ez még nem azt jelenti, hogy ezzel hozzám van csatolva.
- Azt hiszem, kimegyek levegőzni - mondtam vékony hangon, majd gyorsan kimentem a barlangból, hiszen szinte fojtogatott az a légkör ami odabent volt.
Az alkohol jótékony hatása is kezdett elpárologni belőlem, és ahogy visszaemlékeztem mindarra, ami történt, még jobban elszégyelltem magam, de testem még így is hadakozott, hiszen ő még mindig a férfira vágyott. Elmém egy része is őrjöngött, hogy újra ott akar lenni az ölében, a másik fele pedig minél távolabb akart tőle kerülni. Nem tudtam, melyikre hallgassak, de józanabbik felem győzött eddig, hiszen nem akartam magam ráerőltetni Johnra. Nem kér belőlem, ezt nyíltan közölte, mikor szimplán megszakította a csókot.
Fájtak az ostoba képzelgések, gondolatok arról, hogy azért nem kellek neki, mert indián vagyok.
Leültem a lovaktól nem messze, és a csikót kezdtem el bámulni, miközben próbáltam visszafogni könnyeimet. Talán még azt is újra át kellene gondolnom, hogy vele menjek-e ezek után a városba.
~ Hogyan nézhetnék ezek után a szemébe? ~ Ezzel a gondolattal, egy hatalmasat sóhajtottam, majd a tenyerembe temettem az arcom, mintha csak saját magam elől is rejteni akarnám szégyenben úszó ábrázatomat. És mégis ez a szégyen még sem volt elég erős a józan eszemmel együtt, mikor John kijött utánam a barlangból. Lépteit hallva, azonnal felálltam, és felé fordultam.
- Nem értelek téged, John - mondtam ki nyíltan. Hála az égnek, azért játszott még bennem az alkohol annyira, hogy az őszinteségi rohamom ne változzon. - De az a baj, hogy magamat sem. - Minden szónál, egyre közelebb lépkedtem hozzá. - Tényleg nem tudom, mi üthetett belém, odabenn, de kérlek ne mond azt, hogy neked nem volt jó, hogy nem vakított el téged is az az intenzív érzés, ami engem is, ami még mindig marcangol. - Megtorpantam. - Tudom, hogy soha nem érhetek fel egyik városi nővel sem, de ne tagadd meg tőlem újra ezt az érzést. Nem kérek tőled semmi mást, esküszöm, csak azt, amit odabenn is adtál.
Itt volt az ideje, hogy végre fény derüljön, mit is érez irántam a férfi. Mert ha csak egyszerű barát vagyok a számára, akkor lemond, ha több, akkor megteszi nekem ezt az aprócska szívességet.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Kedd Júl. 02, 2013 7:56 am


Johnny & Kicsi Felhő


Fogalmam sincs mi ütött belém, hisz tudom, hogy amit most tettem, az nem egészen volt helyén való. Már most hülye ötletnek tartom azt is, hogy adtam abból a piából, máskülönben most nem alakult volna ki ez a kissé kínos helyzet. Mert egyértelműen látszik, hogy az. Határozottnak kellett volna lennem, és kordában tartani a lány felszabadultságát. Látszott rajta, hogy az alkohol hatása alatt mondja mindazt,  amit az utóbbi néhány percben hallottam. Tisztában voltam vele, hogy ilyet vagy nem mondana, vagy nem akarna mondani. Mégis egyre jobban vonzott a közelsége és nem is bírtam megálljt parancsolni magamnak. Hagytam, hogy a vágyak irányítsanak, és engedjek a kísértésnek. Hagytam, hogy elrontsam az egész estét pusztán egyetlen egy döntéssel. Amint megszakítom a csókot, beáll a kínos csend. Nem tudom kellőképp kezelni, fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit kellene mondanom. Eddig még sosem hagytam ki egy ilyen lehetőséget, mint a mostani. Mert megtehettem volna, hogy tovább megyek, hogy megmutassam, ennél van sokkal élvezetesebb is. Mert a csókjából leszűrtem, hogy nincs még igazán sok tapasztalata. És ettől tartok kissé, hogy most teljesen beindult, és lehet később megbánná, amikor tudatosul tettének jelentőségével. Egyáltalán tisztában van vele, hogy mit miért tesz? 
Nem akartam rosszat neki, mégis ezzel a húzásommal csináltam a legnagyobb problémát. Próbálom a helyzetet valahogy kezelni, noha még ilyen nem fordult elő velem. A legegyszerűbb módját igyekeztem megragadni, és remélni azt, hogy másnapra kialussza és elfelejti az egészet. Komoly ábrázattal néztem szinte csak magam elé, figyeltem Felhő reakcióját és éreztem, hogy a bűntudat apró szikrái kezdenek feltünedezni bennem. Miért vagyok ekkora idióta? Ha most ezzel valamit visszafordíthatatlanul elrontottam, akkor csakis magamat okolhatom. Mit gondoltam, majd megérti csak úgy egy szó nélkül, hogy miért teszem? 
Próbálom a szavakat megtalálni. Meg akarom neki mondani, hogy miért tettem. De csak azt látom rajta, hogy meg van zavarodva, és hogy ki is megy. Csak nézek utána, miközben magammal vitázom, most kimenjek? A nők ilyenkor mit szeretnek jobban, feldolgozni magukban a problémáikat, vagy inkább pont hogy az lenne jó, ha megbeszélnénk? Már magam sem tudom, egyszerűen nem értek a nyelvükön. De lassan kezdem észérvekkel meggyőzni magam. Feltápászkodok közben, és a félig kiürült flaskát visszarakom a nyeregtartóba. 
Mi veszíteni valóm van azzal, ha megpróbálok vele egyezkedni? Talán még jól is jöhet. Tudom, nem szereti, ha rossz kedvében zavarom, de most akkor sem akarom hagyni. A francba is az egésszel. Morcosan a levegőbe sózok és utána indulok. Gondolatban menet közben már azt firtatom, merre is keressem, ha esetleg elmegy innét a barlang környékéről, de megkönnyebbülésemre amint kiérek a szabad ég alá, megpillantom nekem háttal. Lassítok a lépteimen és elindulok felé. Úgy tervezem, hogy leülök mellé, és megpróbálom megbékíteni. Ellenben ő egyenesedik fel és fordul felém mindjárt egy kijelentéssel. Nem tudom most valahogy viccesnek találni a helyzetet, pedig eléggé az. Mindketten napok óta meg vagyunk kattanva ezek szerint. Lehet mert megszoktuk egymást, mert elég hosszú ideje vagyunk itt távol mindenki mástól, hogy egyszer csak megkívánjuk a másikat. 
A számat már épp szólásra nyitnám, hogy ebben a megállapításában megerősítsem, de tovább folytatja, és én csak hallgatva figyelem. Mint ha csak ugyanazt mondaná ki, amire én gondolok. Mert még attól függetlenül, hogy megszakítottam azt a csókot, piszkosul jó érzés volt, és akármikor megismételném. De nem így, nem itt, ebben az állapotban. Mégis ahogy Felhő arcát fürkészem, mint ha már nem lenne az alkohol hatása alatt. Mint ha már teljesen kijózanodott volna a sokktól, amit okoztam neki ezzel az egész visszahátráló lépésemmel. 
- Nem, nem erről van szó. - rázom meg a fejem, ahogy szóba kerül, hogy ő nem ér fel senkivel sem a városból. Ugyan már, ez egy percig sem volt kérdéses, nem érdekel, hogy kicsoda, kik a felmenői és miféle pozíciója van. 
- Ne beszélj badarságokat, nem zavar, hogy hová tartozol. Eddig sem zavart, itt vagyok még nem? Nem mentem el, mert nem akarok. Mert jól érzem magam itt veled, rég voltam ennyire szabad, független, amikor nem kell senkinek sem megfelelni. És ezt neked köszönhetem. - halovány mosolyra húzom a szám. Mint ha kezdenék megnyugodni, hogy helyre hozhatom azt, amit elrontottam igen csak szépen. Megint feldereng az a csók, őszintén szólva nem tudom hova tenni. De jól esik már csak visszagondolni is rá. 
- Nem tagadom egy percig sem, iszonyatosan jól esett. Ha egy mód lett volna rá, nem így tettem volna. De nem akartam kihasználni, hogy ittál és teljesen feloldódtak a gátlásaid. Nem vagyok egy pofátlan gazfickó, aki csak erre hajt. - tárom szét a karom, ahogy magyarázok, mert egészen belejövök. Egyáltalán még azzal sem vagyok tisztában, hogy ő mégis mit tud, mennyire van tisztában egy férfi és egy nő testi vonzódásával. De ahogy beáll a csend egyre jobban megint csak a csókon kezd járni az eszem. Csak figyelem őt, végül közelebb lépek hozzá és finoman ismét megcsókolom. Nem tudom megállni, hogy ne érezzem megint ugyanazt. De nem akarok tovább menni. Kezeim megint a derekára csúsztatom, ha hagyja és egyre jobban belemelegszem ajkai ízlelgetésébe. Csak finoman, érzékien, nem annyira hevesen, mint ahogy tettem azt a barlangban. Szeretnék afelől megbizonyosodni, hogy tényleg jól döntöttem-e, hogy ezzel nem teszek semmi olyat, amivel később talán megbántanám a lányt. Mert nem akarom. Nem akarok kapkodni, nincs értelme, hisz a csókból még mindig érzem, sőt egyre jobban meggyőződök arról, hogy ez az egész még új neki. Talán időre lenne szüksége ahhoz, hogy tovább lépjen egy újabb lépcsőt. 
- Nem akarok semmit sem megtagadni tőled. - suttogom végül a szemeibe nézve. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak pillanatnyi hevesség az, ami bennünk most annyira tombol, amit eddig egészen jól elnyomok magamban, vagy pedig más. 
- Hmm... Mit szólnál egy kis szórakozáshoz? - kérdezem sunyi vigyorral a képemen, de a választ meg sem várva megint felkapom a derekát átkarolva, majdnem úgy mint ahogy azt ma már tettem, és elindulok gyorsabb tempóban a tó felé, ahol aztán egyenesen belegázolok csak úgy ruhástul, mindenestül és Felhőt is jól megáztatom.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Kedd Júl. 02, 2013 9:19 am

Tényleg nem értettem már semmit. Nem arról van szó, hogy én mindent megkaptam eddig, amit csak akartam, sőt... Most mégis, csak ezt az apró örömöt akartam, amit talán nem mertem volna megtenni az alkohol nélkül. Mikor megkaptam, úgy éreztem, ez a világ egyik olyan csodája, amit én magam is átélhettem, még ha röpke percek alatt is. De az elutasítás fájt. Azt értelmetlenség kiült arcomra is. Összezavarodtam, hiszen egy aprócska pillanatig mertem remélni, hogy John is érzi mindazt amit én. Azt a megfoghatatlan, határozott vágyat, ami akkor kapott lángra bennem, mikor végre megcsókolt. Még soha senkit nem csókoltam és engem se viszont, így ez egy örök emlék lesz bennem... remélem. Nem akarom elfelejteni, és azt sem, hogy ő elfelejtse. Biztos vagyok benne, hogy nekem ez többet jelentett mint neki, hiszen ő hány lányt csókolhatott már így, ahogy engem is a barlangba.

Ezek a gondolatok kezdtem ráébreszteni arra, hogy mekkora ostoba is voltam, mikor tudatlanul letámadtam, aztán szinte könyörögtem egy újabb csókért. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Rimánkodtam, hogy nyíljon meg alattam a föld, hogy nyeljen el az örök sötétség, csak soha többet ne keljen a szemébe néznem. Felejteni akartam mindent, csak azokat a perceket nem...
Hallva szavait, még jobban elszégyelltem magam, és inkább elfordítottam róla a tekintetem.  Nem mertem ránézni, féltem, hogy olyat látok a szemében, ami miatt még inkább szégyellném magam, vagy még az is felmerült bennem, hogy ezek után nem fog soha többet hozzám érni, hiszen egy ostoba csókért könyörgöm, ami neki nem is olyan nagy dolog. Nincs sok tapasztalatom ebben, nem is igazán tudom felfogni, hogy mi is történik a testemmel, de azt tudom, hogy mi történhetne kettőnk közt, ha hagyná. Nem vagyok már gyerek, de ha jobban belegondolok, talán jobb lenne újra gyerek képében járni a földeket, hiszen akkor nem csinálok magamból ekkora ostobát.
Míg gondolataimban próbáltam előhozakodni valami frappáns bocsánatkéréssel, észre sem vettem, hogy addig ő már jócskán lopta a távolságot közöttünk.
- Én saj... - akartam ismét bocsánatot kérni, de akkor már ott állt előttem, és újra megéreztem ajkait, az enyémeken. Megkaptam azt amit annyira szerettem volna, még ha nem olyan intenzíven, mint az előbb, de ez is leírhatatlanul csodás volt. Finoman ízlelgettük egymás ajkait, én mégis egyre rosszabbul éreztem magam, még sem akartam megszakítani ezt az „ismerkedést“, mert ugyebár ez az volt. Ismerkedtünk egymással és saját magunkkal is. Feszegettük a határainkat.
Én mégis egy utolsó senkiházinak éreztem magam, hiszen kiprovokáltam ezt a csókot. Ő nem akarta, én könyörögtem neki ezért. Még ha azt is mondta, hogy az előző jó volt neki, tetszett, nem biztos, hogy ez is.
Tényleg teljesen összezavarodtam. Egy jó erős ütés kellett volna a fejemre, hogy végre kijózanodjak, hogy el tudjak szakadni ezektől a gondolatoktól, és minden mástól, ami a férfihoz köt ilyen módon.
Elhomályosult elmével vettem tudomásul, hogy hozzám beszélt, de egy szót sem értettem. Lassan nyitottam ki a szemeimet, és már csak azt a sunyi vigyort láttam meg. Egy szempillantás alatt kiélesedett minden érzékszervem, de már késő volt, mert csak azt vettem észre, hogy a lábam elhagyja a talajt, én meg már újra John karjaiban vagyok, aki nagyon gyors tempóban megy valamerre. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi van, ezért csendben tűrtem, de aztán lassan csak kezdett világosodni előttem, hogy baj nem lehet, mert akkor nem vigyorogna.
- Mit csinálsz? - kiáltottam fel nem kevés hatásszünet után, kissé riadtan. De akkor meghallottam a víz csobogását, majd szépen elmerültem a vízben.
Erősen átkaroltam John nyakát, egész testemmel hozzásimultam, hiszen a hirtelen ijedség miatt, majdnem sokkot kaptam. - Neked elment a maradék eszed is? - akadtam ki, mikor újra levegőt ért a tüdőm, majd lassan elengedtem és távolabb úsztam tőle. Elég hűvös volt a víz, meg kell mondjam, de ennek hála éreztem, hogy kezdek újra önmagam lenni. Végül már csak nem bírom. Hangosan nevetve, egy halom vizet locsolok a férfi arcába.
- Meg mondtam neked, hogy ne erőltesd meg a karod! - szidtam le játékosan, de közben mosolyogtam. - És azt is, hogy hagyd el ezeket a hirtelen támadásokat ellenem! - Újabb adagot locsoltam rá.

Visszatérve a barlangba, eléggé átfáztam, ezért alig vártam, hogy a meleg tűz mellett, felmelegedjek. Beérve azonnal éleszteni kezdtem a tüzet, majd még mindig csurom vizesen letérdeltem mellé jó közel és kezeimet kezdtem melegíteni. Tudtam, hogy le kellene vetnem a ruháimat, csak volt egy kis bibi, név szerint John. Igaz, hogy már sokkal többet látott belőlem, mint azt a ruhám engedi, de akkor sem vagyok hajlandó egy szál semmiben egy helyiségben lenni mellette.
Ó, te jó ég!!! Én hogyan fogom elviselni, ha ő válik meg a ruháitól?
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Kedd Júl. 02, 2013 10:20 am


Johnny & Kicsi Felhő


Érzem ahogy Felhő teljes erejével a nyakamba csimpaszkodik, mikor a lába vizet ér. Feltett szándékomban állt, hogy ha máshogy nem is, de megejtsünk egy józanító fürdőt. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ennyivel tartozok már neki, ha egyszer ennyire becsiccsentett néhány kortytól. Nem lepne meg, ha egy életre megutálna minden ilyesfajta löttyöt. Sikerült elrontanom az egész felszabadulós estét, pedig tényleg jót tett neki, hogy ellazult. 
Mindketten a nagy lendülettől, meg talán mert nem számítottam rá, hogy Felhő majd belém kapaszkodik, alaposan elmerültünk. De ahogy sikerült vízfelszín fölé jutnunk, mindjárt elnevettem magam. Egyszerűen csak rám tört egy nagyobb nevetőroham a vicces szituáció miatt. Igen, könnyen meglehet, hogy elment a maradék eszem is. De most már sokkal oldottabb a hangulat, ezt én is érzem. Arcomba tapadó tincseimet hátrasimítom, és felegyenesedek teljesen a vízből, ami így már a derekamig ér. De nem úszom meg ennyivel, mindjárt kapom a fröcskölést, és megint elnevetem magam. 
- Ne is álmodj erről. - locsolok én is vissza, mint egy idétlen gyerek, válaszolva a két indokára, de inkább a második kifogására vonatkozólag. Tudom, teljesen hülyék vagyunk, hogy most úgy hülyéskedünk, mint két gyerek. De roppant mód élveztem. Végre most már igazán felszabadulva egymásra szórhattuk azt a vízmennyiséget, ami csak a kezünk ügyébe került. 
De minden jóból is megárt a sok. Egy idő után érzem én is, hogy ez a víz igen csak hideg, mert tiszta libabőr leszek. De talán Felhő jobban fázik, ahogy a barlangba visszaérünk, már azt is látom, hogy a szája tiszta lila, ami csak alátámasztja a gyanúm. De most itt a tűznél kellemesebb meleg fogad minket, és ide legalább az az enyhe szellő sem fúj be, ami kint igen csak meglengedezteti a fűszálakat. 
- Egy ismerősöm azt mondta, ha valaki sokszor fürdik éjjel hideg vízben, az sosem lesz beteg. - jegyzem meg szórakozottan, miközben a pokrócomhoz lépdelek, leguggolok és felveszem az inget róla. Ez legalább száraz, talán nem lesz annyira rossz. 
- Vedd le a ruhát, még megfázol. - elindulok vissza hozzá már a ruhadarabbal és egészen egyszerűen csak a kezébe nyomom. 
- Vedd fel, nem fogsz annyira fázni. - mosolygok rá biztatóan, jelezve, hogy használja csak nyugodtan. Nekem bőven elég lesz magában a pokróc is, amíg szárad a ruha. Mert gondolom annak nem igazán örülne, ha egy szál semmiben ücsörögnék itt vele szemben. Rajtam igazán nem múlna, nem vagyok egy szégyenlős fajta. 
Amint azonban távolabb lépek tőle, mindjárt nekilátok a vetkőzésnek. Kigombolom a nadrágot és már tolom is le. Megszabadulva tőle, ledobom csak úgy magam mellé a földre.  Teljesen rutinszerű mozdulat, olyannyira, hogy megfeledkezek a mostani helyzetről és már ragadom is meg az alsónadrág peremét, hogy attól is megszabaduljak. Csak akkor tűnik fel, hogy ezt talán azért mégsem így kellenbe. A pokróc felé pillantok, majd odahajolok érte, hogy magamra terítsem. Leülök a földre ez után és lerángatom magamról az alsót is, az is kiköt a másik vizes ruhám mellett.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szer. Júl. 03, 2013 12:52 am

Ha egy szóval kellene leírnom azt az estét akkor szerintem az izgalmas a legjobb jelző rá. Megmutattam Johnak a ménest, aztán megtámadtak minket. Megöltem két férfit, aztán igen meleg szituációba kerültünk, végül pedig a tóban hűtöttük le a kedélyeket. Így visszagondolva igen sok újba kóstoltam bele. Már tudtam milyen, mikor vér tapad a kezemhez, milyen mikor kiontom valaki életét. Nem egy felemelő érzés, senkinek sem ajánlom kipróbálásra.
Aztán megkóstoltam a városiak italát, amitől szépen fejre álltam, de csak képletesen, aztán ezzel felbátorodva, átéltem életem első csókját Johnal. Azt mondják, h minden rossz után, jön valami jó, és ez a mondás, tökéletesen illett erre az éjszakára. Az, hogy öltem, hogy vért ontottam, el sem jutott a tudatomig, hiszen annyi minden történt ez után, ami elfeledtette velem. Reméltem, hogy mindig lesz valami, ami nem hagy ezen gondolkozni.
Ami azt illeti, John se nagyon engedte, hogy elkalandozzon a gondolatom efféle medrekbe, inkább valami mással terelte el a figyelmem, még ha ő maga nem is tudott róla.
Vizesen, fázósan visszatérve a barlangba, azonnal kisajátítottam a tűz minden melegét, hiszen hűvös volt az éjszaka és még fürödtünk is egyet.
Szerencsére az alkohol látványosan felszívódott szervezetemben, így minden tiszta volt. Vagy még sem?
Kezemet figyeltem, ahogy a tűz finoman simogatja, mikor meghallottam John hangját.
- Hát valamilyen szinten igaza volt a barátodnak, de nem értek vele egyet - néztem fel rá egy cinkos mosollyal. Akkor már ott állt mellettem, kezében az ingével.
Hát, ha nem mondta volna mindjárt, hogy vegyem fel az ingét, akkor biztos kitérek a hitemből. Az imént még ő nem akart elsietni semmit, most meg szimplán rám parancsol, hogy vetkőzzek. Oké, az én fantáziám lehet ennyire megfékezhetetlen. De ne csodálkozzon rajta, hogy kicsit ledöbbenek azok után, ami történt köztünk. Végül csak heves bólogatások közepette elvettem az inget. Hát ha azt mondom elvörösödtem, enyhén fogalmaztam, és mit ne mondjak, máris elkezdtem lehúzni magamról a felsőmet, amint elfordult, de csak az egyik kezemet sikerült kibújtatnom, mikor ő szimplán, a két szemem láttára lehúzta a nadrágját.
Volt alatta még valami alsó is, de szerintem nem kell annál többet mondanom, hogy az is vizes volt, és teljesen rátapadt a bőrére.
Teljesen belefeledkeztem a látványba. Enyhén oldalra fordított fejjel néztem végig erős lábain, keskeny csípőjén, és hát a feneke sem maradhatott ki éles vizslatásomból. Észre sem vettem, hogy beharaptam alsó ajkamat, úgy szemlélem azokat a formás, izmos párnákat. Hát még ilyen sem történt velem, az egyszer biztos. Kezd egy kicsit sok lenni ebből a napból.
Amint leült, maga köré tekerve a pokrócot, a varázs is hamar elmúlt, és nagyon gyorsan hátraarcba csaptam magam, hogy én is levehessem a vizes ruhákat. mondanom sem kell, hogy vörösségem, már megint ellepte az egész testem.
Egy szó nélkül, neki háttal állva, levettem a felsőm, majd felhúztam az inget, amit szépen, rutinosan be is gomboltam, majd csak ez után vettem le szoknyámat is. Egy ideig gondolkoztam azon, hogy terítsem-e magamra a pokrócot, de aztán eszembe jutott, hogy valahol aludnom is kellene, és nem akarok az éles köveken terpeszkedni. Csak annyi a lényeg, hogy ne nagyon hajolgassak, akkor nem sok látszódik ki. Hála az égnek, nagy volt rám az ing, és éppen annyit takart, amennyit kellett. Épp, hogy eltakarta a fenekemet, ami kicsit kínos volt és kezemmel állandóan lefelé húzgáltam, de jobb volt, mint a semmi.
Végül megfogtam a ruhámat, és a tűt közelébe, egy hosszabb fát beleszúrtam a földbe, és ráterítettem.
- Hosszú esténk volt - mondtam tárgyilagosan, ahogy elfeküdtem a pokrócon. Fázósan összehúztam magam, aztán lehunytam a szemeim, hogy végre alhassak egy nagyot. - Jó éjszakát!

Másnap, végre elkezdhettük a tanulást. Enyhe fejfájással ébredtem, de mindenre emlékeztem az estéből. Nem hoztam fel Johnak, inkább megpróbáltam úgí viselkedni, mintha mi sem történt volna. Látszólag sikerült is.
- Na, mikor kezdjük? - kurjantottam be a barlangba, akár egy öt éves, aki most kezd el lovagolni tanulni, vagy jelen esetben lőni. Én is nagyon fel voltam pörögve, és alig vártam, hogy végre John is kivonszolja magát a barlangból. Igaz, hogy elítélem a fegyvereket, de számomra ez is egy jó ürügy, hogy John a közelemben legyen. Bár féltettem szegény testi épségét, de a vidámságomat most semmi nem veheti el.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szer. Júl. 03, 2013 8:30 am


Johnny & Kicsi Felhő


Amennyire lehetett ezt az estét sikerült a végére totálisan eltolni. Mégis most úgy érzem, talán még van rá mód, hogy korrigáljuk. Ha rajtunk múlik, akkor át tudjuk hidalni ezt a kis nézeteltéréses dolgot. Mindazonáltal én még mindig úgy érzem, hogy tartozom neki egy bocsánatkéréssel. Hisz én mentem bele, én okoztam az egészet aztán. 
Ez jár most is a fejemben, ahogy csak ücsörgök a pokróc alatt és Felhőt figyelem, miután sikerül az alsótól is megszabadulni. Kezdek lassan felmelegedni, még ha meg nem is száradok. Így átérezve tényleg hideg volt a víz. Tisztában vagyok vele, hogy őrültség volt, mégis kellett az ide. Különben most ülnénk egymástól távol, néma csendben és a történteken rágódnánk. Az pedig nem jó, nem is akartam, hogy az legyen a vége. 
Azon kapom magam pillanatokon belül, hogy figyelem ahogy Felhő nekem háttal nekilát vetkőzni. Most egyszerűen nem tudom levenni a szemem róla, pedig nem kellene ennyire bámulnom. De a történtek után nem megy. Még ha csak a hátát is látom, de most először így ruha nélkül. És a látványa megigéz. Nem tehetek róla, tényleg tetszik amit látok, hisz teljesen más, mint amit eddig megszoktam. Még sosem volt semmilyen afférom egy indián lánnyal, és ez most különleges is. Nem győzöm csodálni, hogy így természetesen mennyire szép. Semmi fűző, semmi smink, semmi egyéb kiegészítő, ami egy nőt szebbé tud varázsolni. És ez benne a különleges, hogy pusztán a valója ilyen. Be kell ismerjem magamnak, hogy tetszik. Az egyszer már biztos. Szemre való nő, akit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. 
Nagy nehezen aztán sikerül levenni róla a tekintetem, mert azt nem akarom, hogy amikor visszafordul felém, azzal találja szembe magát, mennyire bámulom. És nem is akárhogy, sóvár tekintetem elég hamar elárulná mégis mi járt közben a fejemben. Így a tőlem nem messze lévő kalapomért nyúlok és azzal kezdek bíbelődni. Csak akkor pillantok fel ismét, amikor Felhő felkel a helyéről. Be kell ismerni, jól áll rajta az ingem, buja gondolatokat tudna már csak így is ébreszteni bennem. De direkt nem teszem, inkább a pokrócot magamon hagyva indulok el a levetett ruhadarabok felé és akasztom fel azokat is a botra. Mert ez nekem eszembe sem jutott volna, hogy csak úgy fellógassam. Az eszem most teljesen máshol járt. 
- Az. - bólintok a kijelentésére és visszaülök a helyemre, hogy aztán elfeküdhessek és a pokrócot kicsit igazgatva elalváshoz helyezkedjek. 
- Jó éjszakát. 

A reggel igen csak nehezen indul. Tény, hogy sokat nem aludtam, de többnyire szoktam bírni a strapát. Most viszont gyakorlatilag a reggeli elfogyasztása után visszaaludtam. Fogalmam sincs, hogy mi késztetett erre, de az biztos, hogy Felhő kurjantása rántott vissza a valóságba. Oké, életet kellene pofoznom magamba. 
- Megyek már. - végleg sikerül ott hagynom a pokróc kellemes melegét és a kitámasztott bothoz sétálok, hogy felhúzhassam az alsót, majd a gatyát is az övvel együtt megragadom és kifelé menet elkezdek belebújni. Felhőt ahogy meglátom, már egy mosoly ül az arcomra. Látszik rajta, hogy várja az egészet, olyan most mint egy lelkes kisgyerek. Ilyenkor gondolom azt, hogy egy érett nő megjelenése nem mindig mutatja a valóságot, de ő így jó, ahogy van. Jó, ha egy lány el tudja engedni ilyen mértékben magát. 
- Na mit fogunk ma csinálni? - eresztek meg egy ellenállhatatlan vigyort, miközben begombolom végre azt a nadrágot és az övet is felcsatolom. Fegyver a helyén, használatra készen. 
- Mondd csak nem láttad az ingemet? 
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szer. Júl. 03, 2013 9:57 am

Furcsa álmom volt azon az éjszakán. Mindjárt ez jutott eszembe, ahogy megláttam Johnt kilépni a barlangból, ismét félmeztelenül. Nem aludtam valami jól, bántottak az álmok, és az érzések, mégis úgy éreztem, hogy képes lennék megmászni a legmagasabb helyet is. Erőm teljében voltam, és izgatott is, hogy végre John megtanít lőni. Nem, nem az érdekelt engem, hogy megtanulom használni a fegyvert, csupán örültem, hogy csinálhatunk valamit együtt.
Felébredve, első dolgom volt elmenni reggeliért, aztán visszatérve, már felvettem száraz ruháimat. Hagytam Johnt, had pihenjen, hiszen eléggé hosszú és zavaros éjszakánk volt. Én kint voltam, figyeltem a csikót, hogyan boldogul, sikerült-e kijönnie John lovával. Ültem ott egy jó darabig, néztem, csodáltam a csikót, aztán egy idő után meguntam, és beszóltam végre a férfinak. Már jócskán elmúlt dél, mikor végre kilépett.
Nem bírtam ki, hogy ne nézzek végig rajta újra és újra, miközben ő a nadrágjának gombjával bíbelődött. Próbáltam visszaemlékezni kusza álmomra, majd mikor újra szembe ötlött az a heg a mellkasán, valami felrémlett, de csak egy villanásnyi időre. Mintha tüzet láttam volna, és ezt a heget, nagyon közelről. Mint akkor, az első nap, mikor jobban megvizsgáltam. Talán egy emlékkép lehetett ez az álmomban is.
Mosolyát viszonoztam azonnal, majd megrovón intettem le.
- Hát megtanítasz lőni - mondtam neki, közben a szemem már a revolveren volt. - Az inged pedig odabent van a barlangban. Nagyon köszönöm, de most taníts meg lőni!
Mint egy gyerek, mikor a szüleitől akar valamit kikönyörögni, én is úgy ragadtam meg John kezét, és húztam is magam után. Nem akartam a lovak közelében lövöldözni, még ha hozzá is vannak szokva, nem akartam, hogy a végén valamelyiket megsebesítsem.
Érezve a férfi tenyerét az enyémben, újabb kép jutott eszembe, ami azonnal megállásra késztetett. Megtorpanva fordultam a férfihoz, kissé elgondolkodva. Kezdett egyre jobban érdekelni az álmom részletei.
- Itt jó lesz - mondtam, majd várakozva néztem rá, hogy végre elkezdhessük.
Miközben vártam, újra megpróbáltam visszaemlékezni az álmomra.
Arra emlékeztem, hogy vadásztam. Csendben jártam az erdőt, de sötét volt. A hold fénye nem tudott utat törni a dús lombú erdőben, ezért az orrom hegyéig sem láttam. Féltem, újra a barlangban akartam lenni John mellet, hogy biztonságban érezhessem magam. Minden érzékszervem kiélesedett, és minden egyes zajra felkaptam a fejem. A távolban, fényt láttam, ezért arra indultam meg. Egy csodaszép őz állt velem szemben, szőréből áradt ez a fény. Nem félt tőlem, engedte, hogy hozzáérjek, majd nemes egyszerűséggel vezetni kezdett. Kezem alatt a szőre olyan selymesnek hatott, mint eddig semmi más. Annyira megnyugtató és melegséget árasztó volt az egész lény, hogy úgy éreztem, nem akarok soha többet elszakadni tőle.
A barlanghoz vezetett, ahonnét áradt a tűz fénye és melege, odabent pedig várt John. Én még sem akartam elengedni ezt a csodás jószágot, hiszen olyan békesség szállt rám, míg ő vezetett, amit nem dobnék el semmi pénzért. Mégis, mikor újra az állatra tekintettem, hogy gyönyörködhessek benne, már John állt mellettem, az ő kezét fogtam. Most belőle éreztem azt a biztonságot, melegséget, amit semmiért sem cserélnék el. Odabújtam hozzá, átöleltem meztelen mellkasát, arcomat forró bőrének nyomtam.
Finoman emelte fel a fejem az államnál fogva, hogy rá nézhessek, egyenesen a szemeibe, de még mielőtt újra elragadhattak volna azok a kék íriszek, már csókolt. Kedvesen, lágyan becézte ajkaimat.
Aztán a kép megváltozott, homályos és zavaros lett. A barlangban voltunk. Forróság vett minket körül. Úgy éreztem, mintha az egész testem lángra kapott volna, mégis jó érzés volt, sőt, úgy éreztem nem tudok betelni vele. Hihetetlenül jó, gyönyört ígérő lüktetés járta át ölemet, de ennél többet nem éreztem. Csak ezt a forróságot, és gyönyört.

Az álom eddig tartott, én pedig végre újra a valóságban voltam. Éreztem, hogy arcom tűz pirosra vált, pedig nem is értettem igazán, hogy mi történt. Kezemben megremegett a fegyver, de arra sem emlékeztem, hogyan is került oda. Mintha ezt a pár percet, míg az álmom újra lejátszódott bennem, kivágták volna. Talán válaszolgattam is öntudatlanul arra, amiket John kérdezett, nem tudhatom.
- Mit is kell most csinálni? - kérdeztem remegő hangon, ahogy a revolvert figyeltem. Talán már el is mondta, hogy mit kell vele csinálnom, de nem emlékeztem rá. Ismét kerülni akartam vele minden kontaktust, hiszen eléggé buja egy álom volt az, ami az éjjel lejátszódott bennem, és eddig ez eszembe sem jutott, csak most, mikor egy igazán veszélyes tárgy volt a kezeim közt.
Minden erőmmel azon voltam, hogy kiverjek minden emléket, minden érzést magamból, de csak újra és újra éreztem a lüktetést, a forróságot. Talán jó lenne még egy fürdő...
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szer. Júl. 03, 2013 10:56 am


Johnny & Kicsi Felhő


Fent vagyok, tényleg fent vagyok már. Mint ha csak ezt válaszoltam volna a viselkedésemmel Felhőnek, amikor kérdezte, hogy mikor is kezdünk. A feltámolygás mint ha óráknak tűnt volna, de amint tudatomra ébredtem, hogy ma mit is fogunk csinálni, hirtelen megélénkültem és már siettem is ki. Olyannyira, hogy az öltözéssel már rá sem értem. Minek? Még a csizma is bent maradt, kitrappoltam mezítláb. Valószínűleg elhaladhattam az ing mellett is, ha az már a barlangban van. Mert Felhő ismét a saját ruhájában feszít előttem. Mégis ahogy megtorpanok előtte és befejezem az öltözködést, rá pillantva mindjárt eszembe jut az előző este. Amikor átöltözött, és ha nem is tudja, de többet engedett magából láttatni, mint azt kellett volna. Nekem pedig teljesen megragadta a fantáziám, ismét elképzeltem azt az ominózus pillanatot, és megint felderengett, akkor mennyire bizsergett szinte mindenem, pusztán attól, hogy figyeltem. Részben annak örülök, hogy a csók után történt ez. Ha előtte látom úgy, akkor minden bizonnyal nem fogom megfékezni magam, hanem jóval tovább megyek, amit lehet később talán elkapkodottnak gondoltunk volna. 
És már megint elkalandoznak a gondolataim. Ha így folytatódik, ebből a lövöldözősdiből nem lesz semmi, szóval össze kell kapnom magam. Felhő kissé türelmetlen válasza zökkent ki a gondolatmenetemből, de arra csak még szélesebb lesz a vigyorom. Szóval már ennyire várja, nem is baj. A lelkesedés a lényeg, ha esetleg sokat is kellene gyakorolnunk. Oké, hát akkor az inget felejtsük el, úgysem volt kedvem visszamenni érte. Meg nem is tudnék, mivel a lány kézen fog és már húz is magával. Gondolom már alaposan megnézhette magának a környéket, mégis hol lenne célszerű gyakorolni. Egy ponton azonban megtorpan és szembe fordul velem. Különös fényben játszik a tekintete, mint ha valamin nagyon járna az esze. Vagy csak a lelkesedés szikráit vélem felfedezni? Már igazából fogalmam sincs. Ez a lány nekem egyelőre rejtély, ahhoz, hogy kiismerjem, több idő kell. De az biztos, hogy fog akadni. Ha a tegnapiak ellenére még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy megtanítsam lőni, akkor a városba is szeretne eljönni.ű
- Rendben. A lényeg az, hogy jó erősen tartsd a fegyvert, és ne hagyd, hogy visszavágjon a lendülete. - már nyúlok is a pisztolytartóhoz és kezébe adom a revolvert. Majd neki oldalt állok, hogy nézhessem, mit csinál. Hagyom, had boldoguljon, de közben figyelem is, hogy min kell majd javítani. Biztos vagyok benne, hogy lesz ezzel egy kis munka. 
Az azonban meglep, ahogy lassan reagálni kezd. Maga elé emeli a fegyvert, ahogy azt kell, de aztán nem történik semmi. Mint ha megtorpanna. Talán meggondolta volna magát? Nem, akkor szólna, hogy inkább mégsem. Az azonban nem fér a fejembe, mitől vált az arca kipirultra, és hogy miért remeg meg a keze. Nem lesz ez így jó. Kicsit olyan érzésem támad, mint ha nem is itt járna. Gyanakodva vizslatom, sokkal okosabb azonban nem leszek.
Kérdése mindjárt megadja a választ. Szóval elbizonytalanodott, hát erről van szó! Akkor erre tudok egy jó megoldást. 
- Hmm... - odasétálok lassan mögé, másik kezét is a fegyver nyelére illesztem, de a karját továbbra sem eresztem el. Így viszont egészen hozzá simulok hátulról. Most ezzel először nem is foglalkozok, inkább próbálok a feladatra koncentrálni. 
- Oké, első és legfontosabb dolog, amit ilyenkor figyelni kell, az a kéztartásod. Fogd a fegyvert erősen, a karod pedig tartsd lazán, de csak annyira, hogy bármikor be tudd feszíteni, ha kell. - magyarázom, miközben távolabb valami pontot próbálok keresni, amire célozhat. Hamar rá is bukkanok, egy odvas fa áll nem messze tőlünk, így már sokkal könnyebben tudna célozni. 
- Jó, így jó lesz. Most biztosítsd ki a fegyvert, és célozz az odúra. - nem úgy tűnik, mint ha lenne lakója, sőt egészen elhanyagoltnak fest, ami legalább nem azt fogja eredményezni, hogy lelövünk benne valamit, vagy esetleg riadtan kirepül egy madár. Féloldalt döntöm kissé a fejem és Felhőt kezdem figyelni, hogy is próbál érvényesülni. A kezem eszem ágában sincs levenni az övéről, nem akarom, hogy állba vágja magát a revolver visszafelé csattanó erejétől.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom



TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   

Vissza az elejére Go down
 
A sziklás síkság
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vadnyugati Krónikák :: Szabadidő :: Archívum :: Játékok-
Ugrás: