Az oldal érdeklődés hiányában szünetel. A játéktér továbbra is nyitva marad azok számára, akik szeretnék folytatni játékaikat.
 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox
Latest topics
» Sky Palace
Pént. Jún. 01, 2018 2:44 am by Vendég

» Hell or Heaven
Hétf. Márc. 05, 2018 1:02 am by Vendég

» Silhouette frpg
Pént. Márc. 02, 2018 11:02 am by Vendég

» Dust and Shadows
Szomb. Feb. 24, 2018 6:40 am by Vendég

» Aktivitás ellenőrzés
Kedd Feb. 13, 2018 10:11 pm by Farkas

Top posting users this month
Statisztika
Telepes: 14
Rendfenntartó: 4
Bandita: 3
Paiute: 2
É.Shoshone: 0
Ny.Shoshone: 0
Összesen: 12 nő / 11 férfi
Szószámláló





This free script provided by JavaScript Kit

Kedvcsináló

by Farkas

Share | 
 

 A sziklás síkság

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
SzerzőÜzenet
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szer. Júl. 03, 2013 12:27 pm

~ Koncentrálj, koncentrálj, koncentrálj!!!! ~ Kántáltam magamban, miközben John szavait hallgattam, de olyan volt, mint ha valahonnan a távolból szólna egy nagyon halk, vékony hang. Ott állt közvetlen mellettem, és másra sem tudtam gondolni, mint a tegnap estére az álmomra, és az érzésre, ami egyre jobban eluralkodott rajtam. Szinte erőszakkal kellett a fegyverre koncentrálnom, hiszen nem sok kellett hozzá, hogy kiessen a kezemből.
Csak annyi kellett volna, hogy fogjam azt a fegyvert, biztosítsam ki, aztán lőjek, de egyszerűen nem tudtam megtenni. Minden porcikás sikoltozott, hogy most azonnal hagyjam a revolvert és inkább valami mással, illetve valaki mással foglalkozzak.
Egész testem megmerevedett, akár egy szikla, ahogy John a hátamhoz simult, és megfogta a kezem. Tágra nyílt szemekkel meredtem magam elé, és egy úgy éreztem, a szívem és a lélegzetem is elakadt egy pillanatra.
Mikor újra levegőt tudtam venni, szinte ziháltam, a szívem iszonyatos tempóra kapcsolt. Hátamon éreztem bőrének melegét, szíve dobogását, nyakamon éreztem forró leheletét. Egész testem libabőrös lett, és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy élvezhessem a helyzetet. Kár volt...
Egész testem ellazult, és a vágy szabad utat kapott és elborította az egész elmém. John hangja csak még inkább szította bennem a tüzet, szóval elmondhattam, hogy elvesztem. Teljesen kifordult a talpam alól a talaj, és már nem is tudtam, hogy mit művelek.
A szemem újra nyitva volt, és öntudatlanul tettem, amit John mondott. Kibiztosítottam a fegyvert, aztán nulla célzás után, lassan meghúztam a ravaszt. A revolver eget rengető hangja valamennyire kijózanított, ahogyan az ereje is, amitől hátra tántorodtam, egyenesen hozzábújva Johnhoz. Fogalmam sincs, hogy hova lőttem, mit találtam el, de azt beláttam, hogy nekem ez így nem fog menni. John túl nagy csábítás, ezt akkor is tudom, hogy nem egészen értem mindazt, ami lezajlik bennem, ha a közelemben van.
A revolver, csak egy pillanatra tudott kijózanítani, hiszen újra jótékony homály fedte be elmém, és nem hagyott a józan ész kicsiny határvonalán vergődni, egyszerűen átlökött a sötét oldalra. Lőttem, de nem tud érdekelni, csak az jár a fejemben, hogy érzem John mellkasát a hátamnak simulni, hogyan ver a szíve, de még az izmainak játékát is éreztem bőrömön. Keze forrósága szinte perzselte a karjaim és nekem ennyi bőven elég volt, hogy szimplán kiessen a kezemből a fegyver, megforduljak, majd tenyerem közé fogjam az arcát. Ott volt bennem a késztetés, hogy megcsókoljam, de minden erőmmel ellen akartam állni. Nem lett volna jó, ha újra letámadom, és már nem volt bennem alkohol, hogy arra fogjam tettem.
- Annyira nehéz - motyogtam vékony hangon, közben beharaptam az alsó ajkamat, hátha a fájdalom kissé észhez tud téríteni, vagy egyáltalán erőt ad ahhoz, hogy azonnal elszakadjak tőle. Mégis úgy éreztem, hogy ez lehetetlen, hiszen már uralkodni sem tudtam magamon. Újra közeledni kezdtem arca felé, de mindig kicsit megtorpantam, hiszen viaskodtam saját magammal.
- Taszíts el, szólj rám, vagy valami, különben nem tudok megállni! - suttogtam már szinte az ajkai közé.
Egy könnyűvérű nőcskének tartottam magam, aki nem tud saját magán uralkodni. Ezekben a napokban, arra nem is gondoltam, hogy John mit élhet át. Bizonyára neki sokkal több tapasztalata volt már mint nekem. Tudtam egyet s mást ezekről a dolgokról, még ha nem is csináltam soha, de azt tudtam, hogy az embereknek vannak szükségleteik, amiket olykor ki kell elégíteni, különben egy idő után felemészti. John, már lassan két hete, hogy velem van a barlangban. Ez idő alatt egyetlen más nőt sem látott rajtam kívül. Nem tudhattam, hogy mikor volt utoljára nővel még az előtt, de az biztos, hogy túl fogom feszíteni a húrt, ha nem vigyázok, nem fogom vissza magam. De ezzel a gondolattal sem tudtam elszakadni, eltávolodni tőle. Finoman érintettem ajkait az enyémmel és akkor, mint valami őz, kipattantam karjai közül, hátráltam vagy három lépést, onnan néztem rá. Hevesen kapkodtam a levegőt, a szívem majd kiugrott a mellkasomból.
- Én sajnálom - mondtam kissé kétségbe esve. - Nem értem, hogy mi ütött belém . Az éjszaka óta, nem tudom kiverni a fejemből, ami köztünk történt, és ha a közelemben vagy, elvesztem a fejem.
Fogalmam sincs, hogyan sikerült ilyen tisztán, dadogás mentesen elmondanom, ezt, pedig eléggé nehezen akart menni a beszéd.
- Tudom, hogy neked mindez rosszul esik, nem is akartam ezt tenni, de egyszerűen képtelen vagyok uralkodni magamon. - Lassan kihúztam magam, vettem egy mély levegőt, és mikor úgy éreztem újra tudok normálisan gondolkodni, folytattam. - A legjobb lenne, ha visszamennél a városba, még ma. Elég erős vagy hozzá, hogy lóra ülj, és ha azt szeretnéd, hogy ezek után is veled tartsak, hát elmegyek, de ha nem akarod, akkor itt fejezzük be!
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Szer. Júl. 03, 2013 1:31 pm


Johnny & Kicsi Felhő


Végre itt volt az alkalom, hogy egy olyan dolgot csináljunk végig, amit már napok óta beszélgettünk. Mert az, hogy Felhőt megtanítsam lőni, szinte napi téma volt. Tisztában voltam vele, mennyire gyűlöli a fegyvereket, a lelkesedése mégis azt mutatta, hogy igen, miért is ne, vágjunk bele. Ha mást nem, megtanulja ezzel a fegyverrel is megvédeni magát. Nem árt, ha tudja használni, hisz nem lehet az olyan esetekre számítani, mint ami tegnap is volt. Csak úgy a semmiből tűnt fel az a négy fickó, és ha nem döntünk gyorsan, hogy mit kellene tennünk, akkor könnyen pórul jártunk volna. 
Most azonban, hogy végre itt a lehetőség egy kis gyakorlásra, közel sem arra hangolódok rá. Próbálom magyarázni persze, hogy mit és hogy kell a fegyverrel, de közben a lány közelsége megint kezd megrészegíteni. Mint az éjjel. Mint ha neki kicsit megremegne a keze közben, így csak szorosabban tartom, hátha tényleg rosszul sülne el a lövés. Hagyom inkább, hogy célozzon, és tekintetem is inkább az odú felé emelem ismét. Pedig ha tudná, most mi jár a fejemben. A nyaka túlságosan közel van, és annyira vonz a lehetőség, hogy szimplán belecsókolhatnék. Az tart egyedül vissza, hogy nem akarom megismételni a tegnapi baklövést. Napról napra egyre nehezebben bírom magam zabolázni a közelében. Talán mert annyira vonzó, talán mert érzem, hogy ő is húz hozzám, még ha nem is tudom hogy. A testünk kommunikál egymással helyettünk is. Talán túlságosan visszafogjuk magunkat, és attól lett ilyen nehéz. Már nem tudom. A tegnap óta azonban hogy elcsattant az a csók, nem is egyszer, teljesen rá lettem hangolódva. Ahogy teszem azt most is. 
A fegyver eldördül, figyelmem pedig mindjárt az előttünk elterülő nyílt hely köti le. Épp hogy időben sikerül a gondolataimat terelnem róla, és próbálom inkább azt kiszűrni, hogy merre lőhette a golyót el. Az már biztos, hogy nem az odúba. Tévesztett, de mitől? Ha valakit nem kell megtanítanom célozni, az ő. Hisz remekül bánik a saját fegyverével. Most mégis... 
Figyelmem egy pillanat alatt elvonja az, hogy leejti a revolvert és velem szembe fordul. Már abban a pillanatban tudom, hogy megint a kedélyeket fogja súrolni ez a lépés. Túlságosan közel van. Érzem, hogy amint arcomat a tenyerei közé veszi, elönt a forróság. Elönt az iránta fellobbanó vágy. Nem lesz ennek jó vége. Egyre nehezebben tartom kordában magam, és... viszonzom a csókját. Minden megfontolás nélkül, ész nélkül. Higgadni kéne, de nem megy. Szerencsére megteszi ő. Még mielőtt átölelhetném, és van mód a kihátrálásra. Én is próbálok higgadni a beállt pillanatnyi szünetben. Hol őt nézem, hol pedig bámulok magam elé, miközben a szavait ízlelgetem magamban. Őszintén megvallva én sem vagyok az egész helyzettel másképp. Minél jobban túlfeszítjük a húrt, annál inkább vágyunk a másikra.
- Nem a te hibád... Nő vagy, én pedig vonzó lehetőségnek számítok. - mondom ki a tényeket. Mert ez zajlik közöttünk. A testünk megőrült, kiéheztetett és már a másik társaságát keresnénk. Ebben nincs semmi rossz, a rossz ott kezdődik, hogy a testiségeket enyhíteni könnyű, de magával, vagy akár én magammal hogy fogok elszámolni? Nem vagyok egy önző dög már, mint régen, hogy bármi áron megszerezhessem magamnak, azt, amire a legjobban szükségem van. 
- Ezt felejtsd el. - egy pillanat alatt fordul velem a világ. Egyszerre leszek hirtelen zavart, és ingerült is. És nem tudom mi tévő legyek. Hogy akarnám, hogy fejezzük be? Nem hiszem el, hogy ez már nála mint opció is felmerült. Megígértem, hogy magammal viszem, és utálom felrúgni az ígéreteimet. Még ha sokszor be sem tartom. Ez a mostani más. 
- Jó, tudod mit? - túrok bele bosszúsan a hajamba - Néhány órát legyünk távol egymástól. Átgondoljuk tiszta fejjel a dolgokat, és utána megbeszéljük, hogy ki merre megy. Én szeretném, hogy gyere. De ha... téged zavar, hogy ezt váltom ki belőled, akkor azt is megértem. - nem mondok többet. Lehajolok a revolverért és még mindig némileg morcosan, igaz leplezve azt gondosan visszamegyek a barlangba. Mérgesen az útba eső kitámasztott fába rúgok, ami nagyot koppanva dől el. De nem érdekel. A pokrócot is összeszedem, felveszem az inget és kiviszem a nyerget. Nincs értelme most már tényleg itt maradni. Csak egymás idegeivel játszunk, ő sem akar semmi egyebet, hisz okkal próbálja visszafogni magát. És én is. Ha csak egy picit látnám, hogy nincs semmi ami őt visszafogná, bizisten rajtam nem múlna semmi. 
Néhány óra leforgása alatt, amiben megegyeztünk, felnyergelem a lovat, a másikat is megitatom, és indulásra készen állok. A lovaknak támaszkodva várok, hátha Felhő is felbukkan. Mostanra sikerült lehiggadnom. A melléktevékenységekkel levezettem a feszültséget. Mindazt a feszültséget, amit az önmegtartóztatás és a döbbenet okozott. Most már határozottan szeretném, hogy Felhő velem jöjjön.
Vissza az elejére Go down
Vendég

avatar


TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   Csüt. Júl. 04, 2013 1:37 am

A szívem még akkor is hevesen vert mikor John felvette a fegyvert és elment. Utána akartam menni, újra bocsánatot kérni, de úgy éreztem, hogy a lábaim a földbe gyökereztek. Nem tudtam megmozdulni. El akartam neki mondani, hogy nem az ő hibája, hogy nem ő tehet arról, hogy ilyen vagyok. Ő csak egy szerencsétlen áldozat. Mindenféleképpen vele akartam tartani az úton, de ezek után nem tudtam, hogy mitévő legyek. Beszélnem kellett valakivel, kiönteni a lelkem és csak egy valakit ismertem, akinek mindezt elmondhattam.
Nem is ácsorogtam ott tovább, futva indultam el a méneshez, hogy ott megtaláljam Penót. Kellett nekem, hogy meghallgassanak, hogy beszélhessek. Ha Johnak nem is tudom mindezt elmondani, de legalább elmondhassam a barátomnak.
Mikor megláttam felém ügetni a musztángot, egy szó nélkül odarohantam és megöleltem erős nyakát. Ez kellett most nekem.
- Peno, én annyira ostoba vagyok - mondtam ahogy az arcomat a ló nyakába fúrtam. - Mindig is a városba vágytam, most itt volt az alkalom és mindent elrontottam. Ezek az érzések, amik szinte letarolnak, mikor John közelében vagyok megrémisztenek. Nem tudom a helyére tenni és rettegek, hogy talán valami ostobaságot művelnék.
Peno lefeküdt a puha fűbe, de én akkor sem eresztettem el. Vele együtt feküdtem le, úgy mondtam tovább a magamét.
Elmondtam neki, hogy miféle érzések kerítenek hatalmába, mikor John is a közelemben van. Hogy nem tudok uralkodni magamon, hogy egyfolytában csak az jár a fejembe, hogy hozzábújhassak, hogy csókoljam, érintsem minden porcikáját. Ezt akartam, mindennél jobban erre vágytam, de féltem, hogy talán visszautasít, hogy nem kér belőlem. Ezt a hirtelen fellángolást is részéről vehetjük annak, hogy már nagyon régen nem járt a városban, nem érintett nőt, és hosszú ideje én vagyok az egyetlen, aki érintkezett vele. Féltem, hogy talán nem is azért akarna velem lenni, mert tényleg kedvel, vagy tetszek neki, hanem mert nincs más. Ezt nem akartam. Az is megfordult a fejemben, hogy vajon mi lesz, ha a városban leszünk. Ott lesz az a sok csodaszép lány, asszony, én pedig egy koszos indiánként megyek oda. Azonnal észre fogja venni a különbséget, és már csak egy megtűrt személy leszek. Eközben pedig az én érzéseim mit sem változnak. Hogyan tudnám mindezt elviselni? Kívülálló vagyok a saját törzsemben, kívülálló a városban, de még a saját szívemben is. Össze voltam zavarodva, és mindezt csak annak köszönhettem, hogy akkor segítettem valakinek. Nem, nem bántam meg, hiszen így megismerhettem Johnt, mégis mennyi bajtól, gondolattól mentesülhettem volna.

Nem tudom meddig ülhettem még ott, mindenféléről beszéltem a musztángnak, mikor egyszer s mind szimplán felállt, majd hátát mutatta nekem. Nagyon ledöbbentem, hiszen még soha senki nem ült rajta, nekem pedig csak úgy felajánlja. Nem tétováztam, megkapaszkodtam sörényébe, és felpattantam a hátára. csodás érzés volt, de nem engedte, hogy kigyönyörködjem magam, azonnal elindult a barlang irányába. Én nem tartottam ezt olyan jó ötletnek, hiszen nem éreztem még magamban annyi erőt, hogy újra John szemébe nézzek, és még azt sem döntöttem el, hogy menni akarok-e a városba. Igen, mindenféleképpen menni akartam, de féltem ennek a következményétől.
Ahogy a barlanghoz értünk, azonnal megláttam a lovak mellett a férfit. Tudtam, hogy rám vár, csak miattam nem ment még el.
Én pedig bíztam Peno döntésében, szóval ránéztem Johnra, és csak ennyit mondtam:
- El megyek veled - még egy aprócska bátortalan mosolyt is sikerült magamra aggatnom.


//Játék vége. Folyt. köv. valahol Razz //
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom



TémanyitásTárgy: Re: A sziklás síkság   

Vissza az elejére Go down
 
A sziklás síkság
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vadnyugati Krónikák :: Szabadidő :: Archívum :: Játékok-
Ugrás: