Régi romok

Vendég

Hamarosan...

Vendég

Johnny & Camel

Igaza volt Felhőnek. Ha egyszer sűrűn járok el éjszaka otthonról, mint valami szökésben lévő bűnöző, a minimum az, hogy megtudjam magam védeni. Hálás voltam neki, hiszen megígérte, hogy megtanít íjjal lőni, de én fegyvert is akartam használni, hiszen a banditák ellen többet használ a golyó, mint egy egy nyíl. A szüleim kis időre eltűntek, és hiába jártam körbe szinte az egész kúriát, sehol nem találtam senkit a személyzeten kívül. Az éjjel eszembe jutott briliáns ötlet úgy tűnik, most meg is tud valósulni. Beosontam apám dolgozószobájába, és kölcsönvettem az egyik pisztolyát, néhány tölténnyel együtt. Lőni ugyan nem tudtam, de Sarah bátyja annyit megmutatott egyszer, hogy hogyan kell megtölteni egy fegyvert. Csak remélni mertem, hogy emlékszem még rá. Muszáj volt megtanulnom rendesen célozni, mivel utáltam az a lány lenni, aki nem tudja rendesen megvédeni magát. Igenis tudok vigyázni magamra, és nem kell mellém kíséret, vagy nevelőnő. Nem mintha nem szerettem volna Rosa-t, reméltem, hogy még jó sokáig nálunk fog szolgálni, de ettől függetlenül nem akartam gardedámot, szabadságra vágytam.
Az istállóba érve gyorsan felnyergeltem Avitart, és remélve, hogy senki nem kerül elő, amíg el nem tűnök innen, kiosontam vele a szabadba, és meg sem álltam a városhoz egészen közel lévő romokig. Szerettem ezt a helyet, nyugodtan tudtam gondolkodni és az a veszély sem fenyegetett, hogy bárki is erre járna, hiszen elég lehagyatott ez a környék, szerencsémre.
Ahogy leszálltam a lóról, megigazítottam a szoknyám és a fűzőm, majd hosszas bíbelődés után végre sikerült megtöltenem a "lopott" pisztolyt. Hoztam magammal néhány almát, hogy célpontom is legyen. Ezeket szépen sorban kiraktam a romos falra, de azzal nem számoltam, hogy a drága lovacskám követ és sorban eszi meg a célpontokat.
-Avitar!!! Hééé...majd később eszel. -fenyítettem meg hitetlenkedve, mire ő csak nyerített egyet, de végül is arrébb ment, hogy maradjon nekem is pár alma a lövés gyakorlása érdekében.
-Készen állsz paci? Maradj hátul...-jelentettem ki a lovamra pillantva, ugyanis nem akartam sérülést okozni neki, még véletlenül sem.
Megfogtam a pisztolyt, pont úgy, ahogy az a nagykönyvben megvan írva, de legalábbis úgy, ahogy eddig láttam a "felnőttektől".
Iszonyatosan koncentráltam a sor legszélén lévő almára. Elakartam találni, el kellett találnom...ám mielőtt még kiderülhetett volna, hogy így lesz e, zajt hallottam és ösztönösen arra fordultam, persze velem együtt jött a pisztoly is, amit egyenesen a zaj felé irányítottam. Remek...még nem is gyakoroltam, fogalmam sincs mit csinálok, de máris meg kell próbálnom megvédeni magam? Feszültem figyeltem mi, vagy ki jön elő a fák közül, de reméltem, hogy nem lesz szükségem arra, hogy használjam a nemlétező lő-tudásom.

Vendég

Johnny & Camel

Ma este én vagyok a soros. Jó dolga van a sheriffnek, hogy mit ne mondjak. Nem igazán csinál este semmit, legfeljebb megnézi a rabokat ha vannak, vagy szunyál, vagy téblábol valamerre. Ránk hárul olykor a feladat tanoncokra, hogy ilyenkor mi legyünk éberek. Személy szerint azért nem bánom, legalább okulok valamiből. Elvégre úgy tanul az ember, ha gyakorol. Na meg szeretem, amikor rám hárul, hogy nézzem végig a várost, és a környékét. Amolyan ellenőrző intézkedés, de vicces tud lenni, amikor nincs semmi akció. Olyankor elhülyéskedek az árnyékommal, ha egy megvilágított terepen haladok el, vagy csak szemlélem a környezetem.
A lámpással a kezemben egyes egyedül sétálni a legjobb. A szemem ugyan nyitva tartom, de olykor egyszerű csak a csöndbe burkolózva hallgatni a természetet. Vicces, de ilyenkor is ezer meg ezer apró élet jelzi, hogy talpon van, és ha én nem is látom őket, valószínűleg fordítva ez igaz. Ilyenkor minden állat elrejtőzik, csak a hangjuk jelzi, merre lehetnek. Itt egy tücsök ciripelése, vagy ott a magas fűben talán egy kis ragadozó törtet előre, zsákmányra kutatva.
Már jócskán kiérek a városból, amikor patadobogásra leszek figyelmes. Először nem tudom megállapítani, pontosan merről is jön. Megtorpanok egy álló helyemben és hallgatózok. Kezem az övemre csúsztatom, hogy ha kell, a lehető legközelebb érezzem magamhoz a revolvert. Ismét neszezés üti meg a fülem, és ugyan tisztán még nem hallom, de már rájövök, honnét is jön. A romok, hát persze. Elég gyanútlan hely, tökéletes meghúzódást biztosít a banditáknak egy esetleges randalírozás előtt.
Ismét elindulok halkan a kőépítmény felé, és közben azon jár az eszem, vajon a lángot eloltsam-e. De mivel más fényforrást nem igazán látok, úgy döntök, én meghagyom az enyémet. A revolvert előrántva és magam elé tartva indulok meg a romok felé, miközben magasabbra tartom a lámást.
- A sheriff nevében, tegye le a fegyvert! - szólítom fel immár messziről, miközben egyre közelebb haladok hozzá lépésről lépésre. Majd ahogy a lámpás és a hold együttesen pislákoló fényénél felismerem Camel arcvonásait. Egy az egyben leeresztem a fegyvert, és visszacsúsztatom a helyére.
- Mit keresel te idekint ilyenkor? Le is lőhettelek volna... Különben is, azt a fegyvert ne úgy tartsd, mert még elsül.

Vendég

Johnny & Camel

Először remek ötletnek tűnt ez a "tanuljunk meg lőni teljesen egyedül" dolog, de rá kellett jönnöm, hogy közel sem választottam elég biztos módszert a tanulásra, ráadásul a lovam kedvenc rágcsálnivalója a céltáblám. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Feszültem vártam, szinte mindenre felkészültem...indiánokra, banditákra, emberevő szörnyekre...és tévedtem...arra a személyre, akinek a hangját hallottam a távolból egyáltalán nem számítottam. Ismerős volt a mély, férfias hangszín, ami mégis kellemes tónussal volt megáldva. Bárhol felismertem volna Johnny hangját, épp csak nem tudtam, hogy örüljek e vagy sem annak, hogy ő talál rám egy lopott fegyverrel a kezemben, tekintve, hogy a törvényt szolgálja.
Nem szólaltam meg, megvártam, hogy közelebb érjen, és reméltem, hogy előbb ismer fel, minthogy lőne. Nem akartam meghalni, és megsérülni sem.
Szerencsémre hamar rájött, hogy nem komoly a helyzet és hogy csak én vagyok az, aki éjnek éjvadján a romoknál lovagol. Tudtam, hogy tud egy két dolgot rólam, hiszen tudtam róla, hogy éjszaka sokszor őrjáratozik ő. Még szerencse, hogy Billy-vel a legnagyobb titokban, és a legnagyobb óvatossággal találkozunk mindig. Bármennyire is bírom Johnny-t, ezt nem mondhattam el neki. Nincs túl sok barátom a városból, Sarah-n és a bátyján kívül senki. Johnny-val is valószínűleg csak azért vagyok jóban, és már már baráti viszonyban, mert máshonnan jött. Az idegenekkel mindig jól szót értettem, talán azért, mert őket is nehezen fogadta el a város, hiszen furcsák voltak, és többnyire nem tudott senki a múltjukról. Szóval...szeretem az idegeneket...másokkal nem tudok szorosabb kapcsolatot kialakítani, a városiak túl kritikusak.
-Johnny! -állapítottam meg megkönnyebbülve, majd a felszólítását hallva leeresztettem a pisztolyt.
-Én csak...ömm...kirándulok. -mosolyogtam rá bizonytalanul.
-Épp az a célom. -kacsintottam rá. -De akár meg is mutathatnád hogyan kell. -vetettem fel mintegy kósza ötletként, de őszintén reméltem, hogy segít. Bár serifftanonc, még sem gondoltam, hogy gondja lenne azzal, ha ebben segít, mindenkinek jó, ha megtudom védeni magam, és erre olyan ember tanít meg, aki ért is hozzá,nem csak magamtól próbálkozom.
-Őrjáratban vagy? -kérdeztem, bár ez annyira egyértelmű volt, hogy nem is tudtam miért szólalok meg egyáltalán.

Vendég

Johnny & Camel

Arra már igen csak az elején rájöttem, hogy ezek az esti őrjáratozások nem unalmasak. Mindig történik valami, amiről az ember nem is sejtené, hogy így van. Hisz nappal mindenki tisztességes városlakó képében tetszeleg a nagyközönség előtt. Már csak önmagamból kiindulva is így gondolom, hisz nem egy alkalommal szoktam pókerestekre eljárni. Amik ugye nem is igazán hivatalosak, én legalábbis nem a hivatalosakra járok. A fene sem gondolná rólam, csak az akivel egy asztalhoz leülök. De így szép az élet.
Nem igazán lepődök meg újabban, ha esetleg egy tisztességes bankár a kocsma felé kódorog, és nem csak úgy véletlenül, hanem készakarva arra tartva, hogy jól leihassa magát a sárga földig. De az sem igazán lep meg, mikor két suhanc szerelmes a városból kisurran egy kis légyottra. A legutóbbi után pedig pláne nem fogok elcsodálkozni, amikor is egy öreg hóbortos asszony kisétált a város pereméig, és leült beszélgetni magával. Vannak ilyenek, az éjszaka pedig arra való, hogy ha akadnak titkok, azok továbbra se tudódjanak ki.
Cam húzása megvallom egy picit meglepett. Mármint ez az egész, hogy ő itt, tök egyedül, egy fegyver társaságában, amit lefogadok használni sem tud. Kész őrültség volt kilovagolni ide, ahol bárki idegen meghúzhatja magát a biztonságot nyújtó falak menedékében. Mert igen, erre járnak idegenek, ha nem egy csapat bandita, többnyire itt vernek tábort. És sajnos manapság egyre ritkább egy nővel szembeni tisztességes átutazó. Mert mindnek nőhiánya van, ha talál egyet, akkor nem szalasztja el a lehetőséget, hogy elszórakozzon. És igen, most ez aggaszt is, hogy ennyire felelőtlen volt, fogta magát és kilovagolt a semmibe tök egyedül.
-És mondd, a szüleid tudják, hogy itt vagy? - leemelem a lámpást, ahogy megállok vele szemben. A mellettünk végigfutó félig leomlott falra helyezem fel a lámpást, és a hideg kőtömbnek dőlök. Valahogy nem hiszem el, hogy csak így kijött ide. Ennél kicsit megfontoltabbnak gondoltam, hogy legalább hoz valakit.
- Kirándulsz... - aha, én meg a polgármester vagyok álruhában, Johnny Bradford képében. Csak úgy, mert erre sétáltam, és gondoltam eljátszom a sherifftanoncot. Ennyire palira akarna venni valakit, kicsit vicces.
- Nem hazudsz jól kicsilány, gyakoroltál, igaz? - a fegyver felé nyúlok, hátha odaadja. Csak pusztán kíváncsiságból, eszem ágában sincs elvenni tőle. De mielőtt még ilyesmit feltételezne, hozzáteszem.
- Csak megnézem. - ha ez után odaadja a revolvert, akkor tüzetesebben átvizsgálom. Így a félhomályban kicsit nehézkes megállapítani a típusát, de mindenesetre nem lehetetlen.
- Azt akarod, tanítsalak meg lőni? És mit fogsz otthon mondani, ha a szüleid hazaérnek? Vagy arra, hogy mi ez a lövöldözés itt? Nincs annyira messze a város, hogy ne hallják.

Vendég

Johnny & Camel

Lebuktam. Tulajdonképpen már meg sem kéne lepődnöm ezen, hiszen mostanában, akárhányszor elterveztem valamit, az soha nem úgy jött össze. Pedig én igyekeztem. Kedves voltam otthon, amit meg is jegyeztek. Igyekeztem tisztelettudó lenni, és olyan, mint amilyennek egy nőnek kell lennie a társadalom szerint. Oké, emellett nem hagytam abba a szökéseket, de úgy gondoltam a nappal tanúsított kedves viselkedésem némiképp kompenzálja ezt.
-Ugyan...a szüleim alszanak, vagy nem tudom hol vannak...igazából mindegy is, nem itt, és ez jó. -vontam meg a vállam hamiskásan vigyorogva a férfire. Talán nem kéne ez a felfogás, de szentül hittem, hogy amíg nem tudnak a szökéseimről, addig az nem is fáj nekik.
Tudom, hogy felelőtlenség és ostobaság egyedül mászkálnom éjnek éjvadján nőként, fegyvertelenül, de...ez az egyetlen esély arra, hogy láthassam Billy-t, Avitar a musztángokat, és mindketten együtt a szabadságot. Hiába tudtam, hogy meggondolatlan dolgokat teszek, nem tudtam megálljt parancsolni az ösztöneimnek, az érzésnek, ami arra késztetett, hogy újra és újra kilovagoljak.
-Különben is...Ne csinálj úgy, John Bradford, mintha nem tudnád, hogy néha szoktam...kirándulgatni. - pillantottam rá ártatlan, angyali arccal. Tisztában voltam azzal, hogy mikor őrjáratozni szokott, néha néha észreveszi, hogy épp eltűnök a sötétben. Avitar elég jellegzetes musztáng, ezért nem nehéz kiszúrni, még akkor sem, ha csak a Hold és a csillagok világítanak.
-Jobban hazudok, mint gondolnád. -vigyorogtam rá, és bár most, tényleg nem volt valami profi a hazugságom, máskor annyira könnyedén mondom ki a valótlant, hogy magam is megijedek ettől. Nem szeretek hazudni, de őszintén...hogy mondhatnám azt a szüleimnek, hogy beleszerettem egy banditába, aki ráadásul nem is közönséges bandita, hanem a Veszett kutyák oszlopos tagja? Még ha tudtam is jól, hogy szeretnek, nem hihettem komolyan, hogy ezt beveszi a gyomruk...senkinek nem fogja.
-Rendben...-adtam át neki az apámtól lopott revolvert. A következő szavaira csak legyintettem.
-Szinte soha nem veszik észre, ha kiszököm, messze van a hálóm az övéktől, a többiek pedig mindig túl mélyen alszanak. A hangokhoz pedig nem kell, hogy közöm legyen. -húztam most már egészen elégedett mosolyra ajkaim, aztán felé nyújtottam a kezem, hogy adja vissza a pisztolyt.
-Ami azt illeti...igen azt akarom...azt hallottam jól bánsz a fegyverekkel. -pillantottam rá kacéran. Soha semmi komolyabbat nem akartam Johnny-tól, mint a barátság, de Sarah testvére mindig azzal cukkol, hogy többet kéne flörtölnöm, hiszen fiatal vagyok, szép vagyok, és miután az apám hozzáadott valami hozzám "méltó" férfihez úgy sem lenne helyénvaló, és bár most sem teszik ezt erényes nők, mégis...most még elfogadható.
-Kérdezhetek valamit? -pillantottam rá, de nem vártam meg a válaszát, máris folytattam.
-Tettél már olyat, amiről tudtad, hogy fájdalmat okoz másoknak, te mégis annyira akartad és annyira élvezted, hogy nem tudtál nemet mondani? -kérdeztem kissé gondterhelten ugyan, de kíváncsian is. Érdekelt, hogy mi erről a véleménye, hogy történt e már vele ilyen. Mintha magamat akartam volna megnyugtatni afelől, hogy amit Billy iránt érzek, és amit emiatt teszek, az helyes.
-Nos...mutassa meg Uram, hogy is kell lőni...kérem. -kezdtem el úgy beszélni, mint ahogy egyébként is kéne, de a mondat végére játékosan elnevettem magam, pedig komolyan vettem a dolgot, mégis, saját modoros szavaim nevetésre késztettek.

Vendég

Johnny & Camel

Nincs sok közöm igazából ahhoz, hogy Camel mégis mit keres itt, ilyenkor éjnek évadján. De olyannyiban érint a dolog, hogy ha esetleg baj történne, engem vennének elő, hisz én vagyok a soros őrjáratozó. És akármennyire szórakoztató sokszor, amiket tapasztalok egy-egy ilyen területszemle alatt, komoly felelősséggel is jár. Hisz ha valakivel valami rossz történik, esetleg egy támadás éri a várost, keresni fognak egy bűnbakot. És ki más lehetne az, ha nem az aktuális éjjeliőr? Teljesen logikus, más kérdés, hogy nekem nagyon nem tetszik ez a felelősségteljes jogkör, hisz bármikor ellenem fordíthatják.
- Jó, tegyük fel a szüleid alszanak, vagy tudom is én hová mentek. De mondjuk véletlenül meglövöd magad, mert egy fegyvert megtartani nem könnyű... Akkor engem szednek elő, hogy mi történt az éjjel kicsilánnyal? - próbálok komolyan a dolgokhoz állni most, hisz tényleg akármikor ha gond történik, én leszek az első, akin leverik. De... lássuk be nem igazán sikerül a komolyság, valahogy Cam kihozza belőlem a komolytalant, már pusztán azzal is, ha belegondolok, hogy mennyi dolgot csinált már, amiért büntethettek volna. És azokat is rendre csak elhallgattam. Tudja pedig nagyon jól, hogy miféle információknak vagyok birtokában, még ha nem is gyanítom, hogy hova megy. Van egy olyan megérzésem, hogy nem akarom tudni mit csinál olyankor. Neki is jobb, nekem is. Lehet még annak a félnek is, akihez megy. Mert csak úgy szabadon nem kószálgat. Főleg amikor nem is arra megy a lovával, amerre az a nagy mén van észak felé.
Mindjárt meg is kapom, hogy ne tegyek úgy, mint aki épp rendről prédikál. Komolyan, mint ha ebben a szent pillanatban csak a fejemben olvasott volna. Pedig olyan régóta nem is ismerjük egymást, csak azért gyanítom ő is kiszúrt olykor engem. Sejtheti, hogy tudom a titkai egy részét.
- Kirándulgatni... - ismétlem meg ezt a szót kissé cinikusan. Még szép, hogy nem hiszem el. Nem hiszem, hogy szimpla kirándulás lenne, ráadásul azzal, hogy egy szó nélkül eltűnik, a saját bőrét viszi vásárra. Mert mi van, ha valami gazfickóval akad össze? Nem leszünk ott, hogy segítsünk neki. És valahogy úgy érzem, ő nem érzékeli a helyzet kényességét. Főleg mert a polgármester kicsi lánya, és akár még váltságdíjra áhítozó alakok is elvihetik. Sajnos ő túl értékes ennek a városnak, ami főképp neki tesz keresztbe, mivel így az átlagnál is óvatosabbnak kellene lennie.
- Mint most? - térek át hízelgős modorra, amint a hazugságot emlegeti fel. Ugyan már, én átlátok a füllentésein. Más kérdés, hogy olyat az orránál fogva húz, aki esetleg feni a fogát rá, mondjuk egy jó kis hírnévért cserébe. Nem is lenne rossz üzlet. Átveszem tőle a fegyvert és a halovány fényforrásnál egy picit áttanulmányozom. Nem is rossz, annyira nem üt vissza, mint hogy neki nehéz legyen megtartania. Végül is, miért ne taníthatnám meg neki? Teszem fel szinte szabályszerűen a kérdést, de aztán azt is be kell lássam, lehet ezzel csak rossz példát statuálok. Nem hiszem, hogy a drága papa örülne neki, hogy a serifftaninc okítja nem túl hölgyhöz méltó dolgokra.
- Te most hízelegni próbálsz? - adom vissza mézesmázos vigyorral a fegyvert a kezébe. Oké, ha ő így játszik, akkor én sem másképp. Kicsit még talán szórakozásból húzom is az időt.
- Veszélyes egy eszköz ez, és egy ilyen hozzád hasonló nemes leányzónak nem is illik fegyver a kezébe. - ez mondjuk igaz, az etikett már csak megkövetel bizonyos dolgokat. De személy szerint nem látom akadályát annak, hogy megtanítsam kicsit célozni, megtartani a fegyvert.
- Na jó, de ígérd meg, hogy máskor legalább szólsz ha egyedül akarsz gyakorolni egy olyan helyen, ahol előszeretettel húzza meg magát mindenféle jöttment. - beadom a derekam, igen. Tudom, hogy kezdjek neki a megtanításnak, a fegyver pedig nem igényel túl nagy szakértelmet. Ahogy láttam viszonylag pontosan lehet vele célozni, nyilván apuka tehetősebb helyről szerezte be.
Mikor felteszi a kérdését, csak bólintok. Mi rossz származhat ebből, legfeljebb ha olyat kérdez, ami számomra kicsit kínos lenne, nem válaszolok neki. De aztán csak morfondírozni kezdek, mégis miért kérdezhet ilyet? Vagyis... az igazából mindegy lenne, gyanítom a kiruccanásoknak köze lehet a kérdéshez. Vagy most épp valamelyik gavallérjával kapcsolatban akar tanácsot kérni? Mert a srácok mindig ott nyüzsögnek körülötte, más kérdés, hogy ő nem nagyon foglalkozik velük.
- Ez valami titkos viszony akar lenni? - kérdezek végül rá nyíltan, és tovább töröm a fejem, hátha valami hasonló helyzet bevillan nekem.
- Nem, igazából nem történt még ilyen velem. De azt tudom tanácsolni, mint barát, hogy legyél óvatos. A lényeg az, hogy körülötted minden legyen rendben, a többi mellékes. - magyarázás közben picit oldalt döntöm a fejem, de csak hogy jobban a szemeibe nézhessek. Csak az utolsó megjegyzésére nevetem el magam, hogy aztán komolyságot erőltessek magamra és hasonlóképpen válaszolhassak.
- Igen, kisasszony, ahogy óhajtja. Állok szolgálatára. - azért az én színészkedésem sem sikeredik túlságosan jóra, hisz a nevetésén elmosolyodok, és jaj oda a komolyságnak. De aztán inkább szemügyre veszem, hogy is fogja meg a fegyvert.
- A lényeg, hogy erősen tartsd a fegyvert, és a karod sem mindegy hogy tartod. Nem jó, ha túlságosan befeszíted, de az sem ha ellazítod. Erre rá kell érezni. A legjobb tartás talán ez. - és elővéve a saját pisztolyom, már mutatom is neki, én hogy szoktam tartani. Nem habozok sokáig, az egyik almát mindjárt el is lövöm.
- A második, hogy megtanulj úgy célozni, hogy közben a fegyver tartására is összpontosítasz. Menni fog? Először csak próbálkozz úgy, hogy az egyik szemed lehunyod. Célozd meg azt az almát mondjuk.

Vendég

Johnny & Camel

-Mondták már, hogy túl sokat aggodalmaskodsz? -kérdeztem halovány mosoly kíséretében. Persze, megértettem őt, de a sorsomról én döntök, bármennyire is nem helyénvaló ez a társadalmunk szerint.
-Nyugodj meg! Amit teszek, az az én felelősségem, te nem voltál itt, ennyi. -magyaráztam, és reméltem, hogy nincsenek olyan tervei, amikben az szerepel, hogy beszél a szüleimmel és elmondja nekik, hogy az ő drága kislányuk miket is csinál az éjszaka közepén. Senkinek nem lett volna jó, úgy vélem, és reméltem, hogy ezt John is megértette.
Mikor láttam, hogy súlyos szavai ellenére a komolysága kezd elveszni, újra elmosolyodtam. Johnny-val nem nehéz jól érezni magam, és örültem, hogy nem tartja meg mindig azt a komolyságot, amit egyébként egy serifftanonctól elvárnak. Még jó, hogy ő, és nem Reno vagy más talált rám itt ilyenkor.
-Ahogy mondod, kirándulgatni. -néztem rá nevetve, aztán folytattam. -Tudod, a vadnyugati táj éjszaka a legszebb. Szeretünk ilyenkor vágtázni Avitarral. -pillantottam a lovam felé, aki nyerített is, hogy némiképp alátámassza a mondandóm. Még csak nem is volt hazugság, amit mondtam, az már más kérdés, hogy a táj csodálása mellett, néha egy banditával találkozom, néha pedig egy indiánlánnyal, aki megtanít íjjal lőni. Jobbnak láttam ezeket most nem hozzátenni a kis mesémhez, szóval maradt a vágtás verzió.
-Neeemm...ennél klasszisokkal jobban. -pislogtam rá ártatlanul. Ilyenkor úgy éreztem, hogy senki nem gondolhat egy ilyen kedves, angyali teremtésről olyan csúnya dolgokat, mint a hazugság. Persze, tudtam, hogy rossz dolog, de nem volt más választásom. Nem tudtam azt mondani a szívemnek, hogy ne szeresse Billy-t, a lelkemnek azt, hogy ne vágyjon a szabadságra, Avitarnak pedig, hogy ne akarja a musztángok közelségét.
-Azt próbálok? -kérdeztem vissza letörölhetetlen vigyorral az arcomon, miközben visszavettem a fegyvert, amit tulajdonképpen egyáltalán nem tudok használni...még.
-Talán az illik, hogy meghaljak csak azért, mert nem tudom használni? Megakarom védeni magam. Mindenkinek jobb lesz így. -néztem rá most már komolyan. Ha megvédem magam az nem csak nekem, de mindenki másnak is jó. Kisebb az esélye annak, hogyha bajba kerülök, akkor meg is szívom.
-Jöttment? -kérdeztem vissza, sejtettem, hogy kikre gondol.
Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, amiért azt mondta, hogy megtanít, de nem tettem, most kivételesen moderáltam magam.
-Oké oké, igyekszem megígérni. -nem mondtam azért biztosra, hogy még véletlenül se vegye készpénznek, hogy igen, biztosan mindig szólok majd neki, már csak Billy miatt sem.
Elkerekedett szemmel néztem rá a következő szavai hallatán. Iszonyatosan ráhibázott a dologra, de ezt mégsem mondhattam meg neki.
-Titkos viszony? Viccelsz ugye? -nevettem el magam, még ha belül tudtam is, hogy jobb lenne elmondani valakinek, valakinek, aki a legkevésbé sem serifftanonc.
-Szóval soha nem tettél semmit, ami téged boldoggá tesz, de másokat, a családod, már nem biztos? -pislogtam rá. Nem tudtam, hogy arra gondolt e, hogy még nem volt titkos viszonya, vagy arra, hogy nem tett még ilyenfajta rossz dolgot, de reméltem, hogy felhomályosít.
-Köszönöm. -vigyorodtam el mindkettőnk modorosságát látva. Megfogtam a fegyvert, aztán próbáltam arra koncentrálni, amit mond. Szerintem mindent jól csináltam, mégis, amikor meghúztam a ravaszt, épp egy zörejt hallottam, hirtelen arra kaptam a fejem, a golyó pedig az ég felé kezdett el repülni. Kissé zavarba jöttem, majd némi megjátszott bűntudattal néztem Johnny-ra.
-Ez nem volt jó, igaz?

Ajánlott tartalom