Itató

Most kivételesen nem voltam szökésben, nem lógtam meg Rosa elől, egyszerűen csak közöltem az otthoniakkal, hogy elmegyek egyet lovagolni. 16 évesen elég érettnek éreztem magam ahhoz, hogy a nevemet viselő városban egyedül is lovagolhassak. Tudom tudom, soha nem veszélytelen vállalkozás nemes hölgyként egyedül elindulni akárhová is, de nekem már az idegeimre ment a sok kísérgetés és picsogás azért, mert egy bogár rám merészelt szállni. Úgy kezeltek, mint valami drága babát vagy óvodást. Nem tudtam eldönteni magamban, hogy melyik variációnak örülnék jobban, áhh persze...egyiknek sem.
Most kivételesen nem ilyenkor szokásos "kölcsönvett" cowgirl ruhámat vettem fel, hiszen azt akkor szoktam, amikor szökésben vagyok. Most egy szép, nemességemhez illő fűzős ruhát viseltem, ami ennek ellenére is alkalmas volt arra, hogy lovagoljak benne.
Elhagytam a várost. Gondolkodni akartam, hiszen elég sok minden történt az utóbbi időben és szükségem volt egy kis szabadságra. Szörnyen szigorúan fogtak otthon, és ez egyre jobban idegesített.
Kezdtem úgy érezni, hogy Avitar fárad, ezért a legközelebbi itatónál meg is álltam és leszálltam a gyönyörű musztángról. Hevesen kezdett el inni, közben én is kifújtam magam.
-Csak lassan, ráérünk...-simítottam végig a lovam nyakán, miközben méltatlankodva néztem, hogy mennyire gyorsan iszik. Szegényem tényleg jó szomjas lehetett már. Avitar oldalának dőltem és az eget kezdtem el kémlelni. Tűzött a Nap, felhőket még a távolban sem láttam. Nem csoda, hogy ennyire szomjas lett ennyi túra után szerencsétlen ló, már majdnem rólam is folyt az izzadság, de szerencsére ennyire még nem volt vészes a helyzet. Előre meredtem, szinte teljesen elbambultam. Ebből az állapotomból Avitar hangos nyerítése zökkentett ki, ami egy közeledő lovasnak szólt. Kíváncsian vártam kit sodort erre a sors és őszintén reméltem, hogy ezúttal nem bajt.

A lovas egyre közelebb és közelebb ért. Izgatott lettem, a legtöbb embert ismertem a városban, hiszen születésem óta itt élek és minden egyes átkozott rendezvényen részt kell vennem, hála a Rockwood névnek. Reméltem, hogy az, akit most erre sodort a szél, nem egy városi unalmas ember. Egészen jól kijöttem ugyan az itt élőkkel, mégis mindenki fekete báránynak tartott, furcsának...Sosem mondták ugyan, de tudtam, hogy így gondolják, a szüleim is, a testvéreim is, azzal a különbséggel, hogy ők ennek ellenére azért szeretnek. Lassan húztam végig ujjaim Avitar oldalán, majd kezeim a fejéhez tévedtek. Élvezte az érintésem, ahogy én is azt, hogy hozzáérhetek. Nem tudtam volna elképzelni az életem a foltos szépség nélkül. Összetartoztunk, és ezen senki nem változtathatott.
Avitar nyerített az új ló megérkezésekor, mintha csak köszönt volna neki. Érdeklődve figyeltem a lóról leszálló, mezítlábas embert. Furcsa látványt nyújtott, biztos voltam benne, hogy nem idevalósi.
-Üdv! Egy kicsit, köszönöm. -fogadtam el az ajánlatát, és olyan gyorsan kezdtem kortyolni a vizet, mint a lovam. Jól esett, ahogy a hűvös víz átjárja a testem. Most éreztem csak igazán mennyire melegem is volt, és hogy milyen jól esik a felfrissülés. Oké oké, idegenektől nem fogadunk el semmit stb...stb...a probléma csak az, hogy eddig is sok olyan dolgot tettem, amit nem szabadott volna, nem egy ilyen apróságban fogom betartani a szabályokat.
-Zenélsz? -tettem fel érdeklődve a kérdést, ami a gitárt látva kissé ostobán hangzott, de arra akartam ezzel utalni, hogy imádom a zenét, és emiatt már nem tudok unszimpatikusként tekinteni az idegenre legyen bármennyire is furcsa a megjelenése számomra.
-Camel vagyok. -mutatkoztam be egy mosoly kíséretében.