Raquel Rivera

>>Raquel Rivera<<

>>Felszerelés<<

Rubynt (quarter horse), antik amulett, tükör, parfüm, kés, ostor, bőrkesztyű

>>Kinézet<<

Amin először megakadhat a szem, az bizony a karcsú alkat, és a gesztenyebarna, hullámos hajtincsek, amelyekhez ugyanolyan mélybarna szempár párosul az időnként megcsillanó fénnyel, amely egyaránt jelenti a szenvedélyes vágyat, és a fékezhetetlen veszélyt. Hiszen, aki ismeri Rivera kisasszonyt nagyon jól tudja, hogy milyen természettel áldotta meg az ég. Egy igazi, született nő - ahogyan páran mondják róla -, aki nem járkálhat kordnadrágban, gyermekkora óta hozzá lett szoktatva a nőies darabokhoz - hiszen mégiscsak nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot, és élt hosszú éveken keresztül -, leginkább az egybe részes, szoknyában végződő öltözékhez. Azonban, ha rablásra, vagy miegymásra kerül sor, kénytelen szolidabb öltözékre cserélni az addigi viseletet. Ilyenkor a jól bevált, sokat sejtető, de a lényeges részeket takaró, deréktájékon megkötött ing, és a farmerból, vagy bőrből készült hosszú, félhosszú, esetlegesen rövid nadrág kerül felvételre.

>>Jellem<<

Mintha két különböző személyiség élne benne. Egyszer vad, igazi úri kisasszony, nemes nő, aki nem elégszik meg a jóval, minduntalan a jobbért esedezik, tisztességes, vagy éppen tisztességtelen eszközökkel egyaránt. Máskor vadász, juhokat terelő akaratos, karakán, és néhány férfiúnál bátrabb, és erősebb hölgy, aki nem retten meg az ismeretlentől, ahogyan a halántékához tartott pisztolytól sem. Raquel hiába született bele a kényelembe, a pompába, mindig is többet akart. Elismerést, hatalmat. Az már nem számított, hogy milyen áron. Az amúgy sem a tisztességéről híres vadmacska negédes mosollyal rabol, és nem zavartatja magát a férfiak között élve sem. Hirtelen, és tüzes természete miatt rendszerint bajba kerül. Van, hogy cserben hagyja kemény jelleme, védtelen lánnyá változik, de van, hogy szárnyalni engedi lelkét - ilyenkor senki, és semmi sem állíthatja meg.

>>Történet<<

A Rivera nemesi család egyetlen leányaként láttam meg a napvilágot, tizenkilenc hosszú évvel ezelőtt. Csakhogy, korántsem voltam olyan gyermek, mint amilyet a szüleim vártak. Hiszen, ha leány, legyen engedelmes, szelíd természetű, és etikusan viselkedő. Nos, eme kötelességeknek én teljes ellentétévé váltam. Bár édesanyám, és a nevelőnő, akit mellém fogadott, mindent megtett, hogy kinevelje belőlem a sátán negatív hatásait - mert ők teljes bizonysággal állottak eme indok mellett -, mindhiába. Szertelenségem egyedül édesapám élvezte - és, talán az édes bátyám -, mit sem törődve az etikettel, és az illő viselkedéssel, fűtötte a szeretet lángja irántam. Sajnálatos módon, édesanyám nem így vélekedett a kérdésről, ami minduntalan élesebbé vált, ha újonnan leromboltam a remény fellegvárát hirtelenségemmel. Ellenben, lassan de biztosan vettem észre az íriszeiben fel-felvillanó veszélyt, és a gyűlölet hamvait. Gyermekként nem értettem, hogy mit, és miért teszek rosszul, hogy miért nem felelek meg az előírásoknak, amelyeket a család hírneve épített fel - ellenem -, mindenesetre egy időben próbáltam a legelviselhetőbben viselkedni - teljességgel lehetetlennek tűnt, és pár napnál tovább nem is bírtam. Így hát tűrnöm kellett anyám hisztériáit, pocskondiázását, míg nem elérkezett az a nap, amely részben megváltoztatta életemet. Anyám harmadik gyermekének adott életet. Egy leánynak. Félő volt - legalábbis számára -, hogy örökölte természetemet, de én nem hittem ebben. A gének, igen, azok öröklődnek, de hogy a jellemvonások? Képtelenség.
Igazam lett. A húgom anyám kis porcelánbabájává vált. Gyönyörű volt, engedelmes, és kívülről fújta az etikettet. Tehát, szülőanyám megkapta, amit oly régen akart. Egy leányt, akivel mindent megtehet - ha már velem nem sikerült neki.
Azon a napon megváltozott minden. Elnyertem méltó szabadságomat, a viselkedésem többé nem borította ki anyámat, maximum egyetlen fejrázást tulajdoníthattam a magaménak. Megkönnyebbültem, és talán életemben először, kezdtem jól érezni magam.
A bátyám egy nap elhagyta a szülői házat, eljegyzett, majd feleségül vett egy nemesi származású leányt. Hogy innen jött-e az ötlet, amely ismételten változást idézett elő addigi életemben? Lehet. Mindenesetre a szüleim egy levelet lobogtatva közölték velem, hogy pár nap múlva megismerkedem a jövendőbelimmel. Pislogtam, hüledeztem, harcoltam. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy képesek erre, hogy döntöttek helyettem, nekem pedig beleszólásom se lehetett a dologba. Három kínkeserves nap múlva a család fogadást tartott, amelyre meghívást nyert a jövendőbeli férjuram is. Nem nyerte el a tetszésemet. Fanyalgott, igazi önelégült férfi módjára viselkedett. Mellette a tekintetem elrévedt, és egy ifjút mért végig - ő pedig mosolyogva tűrte ezt, majd odasétált mellénk. Percek múlva megtudtam, hogy ő a vőlegényem öccse.
A fogadás óta nem tudtam őt kiverni a fejemből, a gondolataim csak körülötte forogtak, hiába tudtam, hogy ő nem lehet az enyém, és én sem az övé, hiszen a lehető legnagyobb probléma társult hozzánk, és állt közénk: a bátyja. Titokban mégis találkozgattunk, próbálva elfelejteni az akadályokat, és túltenni magunkat a jövőbeli csalódáson. Egyre közelgett az esküvőm napja, és egyre jobban gyűlöltem mind a szüleimet, mind a vőlegényt érte.
Azon a reggelen döntöttem. Míg a pap, a vőlegény, és a násznép hiába várt rám a templom falai között, lovam, Rubynt hátára pattantam, és elvágtattam a messziségbe.
Banditának álltam. Szükségem volt pénzre, ételre, italra, ruhákra, így a lehető legegyszerűbb megoldást választottam.

Azóta hónapok teltek el, és úgy döntöttem, visszatérek oda, ahol egykor rabláncon tengettem az életemet - képletesen értve. Meg szeretném keresni a szerelmemet, dacolva a múlt démonjaival. Hiszen, elérem, amit akarok, miért lenne ez most másképp?