Só-túra

Egyszerre gyűlölöm, rettegem, és csodálom a várost. A házak, melyet a fehér bőrűek építenek olyan különösek. Széles tér választja el őket, utcáknak hívják. Nem szeretek idejönni, de olykor szükséges. Amióta a Nagy Fehér Atya rátette kezét a sóbányákra, azóta rákényszerülünk, hogy szerezzünk a fémérmékből.
Fent a hegyen már hideg van. A wikiup már két hete áll, biztonságos helyen, elég távol a vasparipa útjától, de a szekérutaktól is, és talán a telepesek által kedvelt pusztától is. Erdő veszi körül, szikla nyújt szélvédett helyet neki, és a patak sincs több órányi járásra. A város viszont igen.
A hajnal ébredésével indultam. Könnyű vászon ruhámat puha, őzbőr nadrágra, vászon ingre, és bőr mellényre cseréltem, ahogy a nyári mokaszint erős bölénybőr csizmára. Grizzly bundájából készült prémkabátot viselek, fejemet kézzel szőtt kendőm fedi. Hátamon faágból készült, bőr hordozó pihen, benne mindaz, amire az úton szükségem lehet. Némi szárított hús, kenyér. Ráerősítve még jó néhány eladásra szánt, kikészített bőr, és prém, valamint kis zsákocskákban gyógynövények zúzaléka. Talán kapok értük annyi fémpénzt a Nagy Fehér Atya képmásával, amiért néhány kilónyi sót tudok venni, ami kitart tavaszig.
Mondtam már, hogy nem szeretem a várost? Többek között azért sem, ahogy az emberek megállnak, és megbámulnak. Egy indián soha nem bámulna meg senkit ilyen nyíltan. Nem nézek fel. Tapasztaltam már, miként viselkednek, ha belenézek a szemükbe. Felháborodnak, mintha a titkaikat olvashatnám ki a tekintetükből. Vérig sérti őket az,ha visszabámulok rájuk. Nem teszem hát. Sietős léptekkel haladok a bolt felé, ahol a kereskedő átveszi tőlem az árut, és a sót is megvehetem.
A boltban kellemes meleg fogad. Vas tűzrakóban lobognak a lángok. Közel lépek, és fölé tartom a kezeimet. Jól esik, ahogy a meleg átjárja ujjaimat. Érdes hang szólal meg a hátam mögött, a pult túloldaláról.
-Mi kell rézbőrű?
Arra fordulok, sőt teszek is pár lépést odáig. Nehezen beszélem az angolt.
-Hoztam a bőröket Mister és a gyógynövényeket.
Leemelem vállamról a hordozót, és a pulthoz támasztom. Lekötöm róla a feltekert szőrméket, bőröket, és előveszem a zsákból a kisebb zsákocskákat. Felpakolok mindent a pult tetejére szépen egymás mellé. Tekintetem a koránt sem bizalomkeltő arcon pihen. Kismedve mondta, nagyon ügyeljek a kereskedő emberrel, mert szereti becsapni a mifajtánkat. Látom, ahogy orrát és száját húzogatva túr bele a szőrmékbe.
-Elég gyenge készlet. A legjobbakat megtartottátok magatoknak, mi? Koszos rézbőrű banda, azt hiszitek nekünk az alja is jó?
Odébb lök néhányat, majd a szürke farkas bundája után nyúl. Látom a mohóságot, amivel közelebb húzza magához. Megfordítja, vizsgálja a kikészítését. Nem teszek megjegyzést sértő szavaira, mintha azok el sem hangoztak volna. Tudom, hogy mindegyik értékes, és ő csak a saját hasznát akarja növelni.
-Végre valami.
Morran maga elé.
-Adok az egészért tíz dollárt, bár a nagy része lehet a szemétben végzi. És a gyógynövényekért még kettőt.
-Húszat kérek érte.
Vágom ki azonnal, nehogy már azt higgye, velem bármit megtehet. Rám kapja a tekintetét, szájában egyik sarokból a másikba fordul a dohányrúd csonkja.
-Mit merészelsz Te tolvaj?!
És emeli a jobbját átlósan, hogy visszakézből csapjon képen. Nem rezzenek, és a hangom is higgadt, amikor megszólalok.
-Nem tettem semmit.

Hogy ne csak városbéli kötelezettségeimet tartsam szem előtt, gondolnom kell a családomra is. Van egy nagyszerű apám, aki többé-kevésbé arra volt megfelelő, hogy anyámnak két koloncot nemzzen a nyakára, aztán elnyelje a munka. Rangidős férfi lévén így ha névleg nem is, de gyakorlatban annál inkább hárul rám a feladat, hogy ellássam a családomat. Az öcsém még nem elég önálló ahhoz, hogy pénzgazdálkodási kérdésekben döntsön, így hárul rám továbbra is a szerep, mint már történik ez hosszú évek távlatában.
Édesanyám csak intézze az otthoni teendőket, így is sok van belőle azon kívül, hogy voltaképpen ő veszi fel és át a rendeléseket, amiket az öcsém igyekszik kikupálni, ahol tud. Meg persze én, amikor ráérek. Most épp szögellőre van szükség meg egy kis lisztre az ételekhez. Az ember nem gondolná, hogy mennyire hamar fogy el minden a ház körül.
Már ismerős a bejárásom a boltba, a boltos pedig noha megosztó személyiség, de eddig nagyszerűen ellátta a dolgát.
Az ajtó fölötti csengő éles csilingeléssel szólal meg, miközben benyitok. Az ajtó nyikordulva mozdul meg, hogy aztán pár gyors lépés következtében becsukhassam. Csak ez után tárul fel a szemeim elé a jelenet, az a vesébe hatoló síri csönd, a megfagyott levegő és a lány válasza. Ahogy látom portékát hozott, a boltos pedig épp megmutatja a foga fehérjét. Más pusztán elfordítja a fejét, én azonban nem is tehetném. De alapvetően nincs bajom az őslakosokkal, amíg azok békés szándékkal érkeznek a városba. Nem bántjuk, nem inzultáljuk őket, valamennyire ők is tudják, hogy amit a mifélénk művel, nem feltétlenül mi tesszük. Nem lesz senkinek sem jobb a helyzete, ha megtámadnák a várost.
- Szép jó napot! - köszönök, biccentve mindkettejüknek. Csak beállok a lány mögé a sorba, kinyilvánítva azt, hogy nem szeretnék soron kívüli kiszolgálást, talán a jelenlétem sarkallja arra a boltost, hogy megemberelje magát. Kissé kapkodva nyúl ismét a portékához, miközben próbálja zavartságát leplezni. Bizony valaminek a közepén léptem be, ami feltételezhetően olyan dolog lehetett, ami nem tetszene nekem. Nem akarom tudni, de a lányt szolgálja ki tisztességgel. A kis zsákot veszi a kezébe, kinyitja, beleszimatol, majd kitölti egy tálkára és leméri a kétkarú mérlegen. Kell neki, látom rajta. Majd jó áron eladja a doktornak, hogy gyógyszert készítsen belőle. Kényszeredetten tölti vissza a zsákba az utolsó szemcséig, majd visszapakolja a bundára és a pénztárgépéhez lép, hogy kiüsse a pénzfiókot. Hangosan kattanva ütközik ki az aprócska de annál jobban megrakott fiók és a férfi kiszedegeti a 20 dollárra valót, hogy szó nélkül odaadja a lánynak, aztán morcosan felmarkolva a portékát a pult mögött elhelyezze.
Én következek végre, megvárom amíg a lány odébb megy, hogy kikérhessem azt, amiért jöttem. Mint ha hirtelen felgyorsulna a boltos, már teszi is le a zsák lisztet és a szegecselőelemeket a pultra. Tudom mennyi lesz pontosan, így a pénz már az asztalon pihen, én illedelmesen elköszönök amint felmarkolom a holmikat és már fordulok is ki a boltból.

Egy pillanatra végtelenné válik az idő. A lecsapni kész kéz megmerevedik a levegőben. Biztos vagyok benne, hogy nem fog megütni. Talán akkor sem tenné meg végül, ha kettesben maradnánk. Még sem fordulok meg, hogy megnézzem kicsoda az érkező, de ettől még érzékelem, ahogy megáll türelmesen a hátam mögött. Illatából érzem, hogy nem egy asszony jött vásárolni, hanem férfi lépett a boltba. Bizonyára kellően tekintélyes ahhoz, hogy a boltos visszafogja még inkább magát.
Elmosolyodom. Amaz leméri a gyógynövényeket, minden apró kis unciát, majd visszaszórja a darálékot a megfelelő zsákocskába, hogy végül a szőrmék tetejére hajítva, az egész árut felnyalábolja. Elégedett vagyok. Bárki is az érkező, hálás lehetek neki, hiszen miatta fizeti ki végül a kereskedő azt az árat, amit én kérek. Nem így történt volna, ha kettesben maradunk. Tizenötig biztosan lealkudta volna.
-Öt zacskó sót is kérek.
Teszem még gyorsan hozzá, így a húsz dollár már is egy negyed résszel csökken. Drága a só. Vagy csak nekünk ennyire drága, de nem firtatom. Felragadom a csomagomat, és oldalra lépek, hogy a mögöttem várakozónak is helyt adhassak, és míg sarkamra guggolva elpakolom a holmim, lopva megfigyelhetem.
Fehér férfi. Ki más? Jó képű is. Tekintetem tovább siklik öltözékére, és ekkor pillantom meg a csillagot mellkasán. Seriff. Illetve az egyik helyettese inkább, hiszen Raymond Norton seriffet mi is ismerjük.
Hátamra kapom a csomagomat, és megindulok kifelé. Ám a bolt előtt megállok. Még majd a kúthoz el kell mennem, hiszen a vizem elfogyott, fel kell töltenem a kulacsomat, mielőtt visszaindulnék. Azonban egy indián soha nem marad adósa senkinek. Várok hát, míg a férfi ki nem lép a boltból, nem sokkal utánam.
-Üdvözlöm Mister. -Szólítom meg, közelebb lépve.- Szeretném megköszönni, hogy...
Mit is? Hiszen épp csak annyit tett, hogy a kellő időben jelent meg. Még is, ott volt, és ez elég volt.
-...hogy ott volt.
Fejezem be végül sután kissé. Ráfoghatjuk az angol hiányosságomra.
-Szeretném, ha ezt elfogadná. Vigye haza, a felesége biztosan örülni fog neki. Levendula. Tegye be a szekrényébe.
Apró zsákocskát nyújtok felé a tenyeremen. A levendula kellemes illata mellett hasznos is, hiszen a moly nem eszi meg a ruhát, bőrt, szőrmét. Szeretném, ha elfogadná.

Annyira nem szeretem az igazságtalanságot, márpedig jelenleg ez lehet a helyzet, hisz a boltos látszólag zavarodott és kapkod, mint aki gyorsan túl akar lenni ezen az egészen. Megérzésem szerint olyan teljesen, mint ha amolyan nyomokat igyekezne eltüntetni. De nem szólok, hisz semminek nem voltam tanúja előtte. Ezt pedig bánom. Nem kivételezek az őslakosokkal, egyszerűen nekem teljesen mindegy kinek mennyire napbarnított a bőrszíne, ha ide jön, vegyék ember számba. Akkor van baj, ha háborúskodás van, persze nem kell kímélni az erőszaktevőt, de most igyekszünk a békére törekedni ami jó ideje érezteti jótékony hatását. Ha nem így lenne, a farmerek nem csak az átvándorló marhák miatt bosszankodnának, hanem minden más miatt is, nem lenne ennyi termény, talán még a víz sem állna rendelkezésünkre. Márpedig lassan érezteti hatását a hidegebbre forduló időjárás is majd. Akkor aztán...
Szóval a béke törékeny, mi pedig megteszünk a seriffel mindent, hogy ez így is maradjon még hosszú-hosszú ideig.
A boltos nem időz sokáig, gyorsan kiadja a sót is a lánynak a visszajárójával együtt, hogy aztán mézesmázos mosollyal felém fordulhasson, "mit kér?" felszólalással. Nem szeretem, amikor előttem teszi az agyát, közben pedig tudom, hogy mindenkit képes elmondani mindennek, ha olyan kedve van. De tudja jól, hogy a városiakra hatással tud lenni, ha valakinek annyit mond, a portéka elfogyott, pusztán mert nem szívleli.
Elveszem a lisztet és az apró szegecselőket zsebre teszem, úgy fordulok ki a boltból elköszönve. A lány még mindig itt van, ami meglepő. De annyira talán mégsem, ha jól megfigyelem, hisz a vizet tölti fel. Mellé érek, hisz a ló nem is olyan messze van tőle kikötve. A felcsatolt oldaltáskába rakom a lisztet, majd alaposan meghúzom a szíjat.
- Kisasszony. - biccentek felé kis mosollyal, miközben kezemet még mindig a táskán pihentetem. Először csak nem értem, mit szeretne. De végül a mosolyom szélesebb lesz.
- Csak vásárolni mentem, ugyan. - tekintetem azonnal a kis zsákra kúszik, miközben már intek is felé, hogy hagyja. Nem tettem tényleg semmit, csak... De ahogy rá pillantok, rájövök, hogy nem fog elmenni anélkül, hogy el ne fogadnám. Némi hezitálásra végül elveszem a zsákocskát.
- Köszönöm, édesanyám biztosan örülni fog, tudja én... nem vagyok nős. - mondom ki a szavakat, bár ez utolsót teljesen lényegtelennek érzem a helyzet szempontjából.
- Tehetek valamit önért, kisasszony? Van még dolga itt a városban?

Messzebbről figyelem, ahogy kilép a boltból, nála a vásárolt áru, és ahogy lova felé indul. A kút közelében állítom meg, megszólításorma azt a fura elnevezést használja, amelyet a fehérnőkre mondanak. Oldalra biccentem a fejem.
-Aneeka, a Paiut törzsből.
Mutatkozom be neki, elvégre tudja csak ki vagyok. Nincs sem titkolni, sem szégyellni való benne. A zsákocskát, melyben a levendula van, feléje nyújtom, s látom bizonytalankodását.
-Kérem.
Erősítem meg szándékomat, közel lépve annyira, hogy ne kelljen nyújtózkodni a tenyeremen pihenő ajándékon. Végül csak elfogadja azt, bár szavai kicsit meglepnek.
-Egy ilyen szép ember, miért nem talált még megfelelő asszonyt? Biztosan van csinos, jóravaló leány Crazerockban.
Mosolyodom el, aztán rájövök, túl nagy tapintatlanság rejtőzik szavaimban.
-Bocsánat Uram. Ne haragudjon rám, kérem. Illetlenséget kérdeztem, de kiszaladt a számon. Egy indiánasszonynak nem illő… lánynak.
Toldom meg végül a nyitva hagyott mondatot, mert hát nem asszony vagyok, bár koromból kifolyóan én is lehetnék az. Csak még nem találtam meg a férfit én sem. Egyféle közösség érzése fog el, óvatosan elmosolyodom.
-Mondja meg édesanyjának, tegye a szekrénybe, s ha van vászonzsákocskája otthon, akár kettőbe is oszthatja.
Zavaromat próbálom elűzni a használati tanáccsal. Majd kissé lehajtom fejemet, melyet csak akkor emelek fel újra, mikor kérdése száll. Remélem, nem haragudott meg rám.
-Lizzie kisasszonyhoz nézek még be. Kért tőlem egy kis levendulát a múltkor, meg említette, hogy jól jönne neki megfázásra valami, a télre. Meg néhány illatos szappant viszek neki, hátha megvenné valamelyiket.
A tél. Közeledése annyi gondot ad még vállunkra. Mindent időben el kell rendezni ahhoz, hogy ne legyen majd később gond. Lám az említett kisasszony is előre látó, hiszen már most gondoskodni akar majd arra az időre, ha meghűlne. Reméljük ez nem következik be.
Ezen a vonalon kicsit elfutnak gondolataim. Amióta a fehérember betette a lábát a területünkre, csak a bajt hozta ránk. Az, hogy elveszik a földjeinket csak egy része a dolognak, ahogy az is, hogy legyilkolják a népünket. De különös, eddig nem tapasztalt betegségek ütik fel a fejüket, melyekre nincs ellenszerünk, s bizony ez is megtizedeli sorainkat.
Erre most nem térek ki, inkább figyelmesen nézem az arcát, majd megrázom a fejem.
-Nem. Azt hiszem már így is segített. Talán most már nem lesz gond. Bocsássa meg, ha feltartottam.
Elrakom a vizestömlőt, hátamra emelem a sótól nehéz hordozót, eligazgatom a kabátomon. Sietnem kéne, már korábban sötétedik, és nekem jó néhány óra gyalogút vissza a hegyre.

Bemutatkozik kicsoda és honnét származik. A legtöbb őslakos így szokott bemutatkozni, de érthető, ha egyszer fontos nekik a származás. Nekünk annyira nem, itt legalábbis nem. Sosem jártam még Angliában vagy úgy bárhol Európában, de hallottam hírét, ott aztán nem mindegy ki vagy és ki kinek a csókosa. A keleti partvidéken is mint ha már kezdene kialakulni a hierarchia, itt azonban még mindig a jogalkotás szerint működik a rendszer. Ki többre jogosul, többet birtokol, nagyobb a tekintélye és jobban megbecsülik a nevét, a családját és a munkásságát. Persze tény, nagyot is lehet innét zakózni, ha nem vigyázunk és hozunk egy roppant kellemetlen döntést.
Ha ennyire szeretné, elveszem tőle a zsákocskát. Azt hiszem kis unszolás után ha valamit nem fogadunk el egy indiántól, azt sértésnek veszi, esetleg még örökre meg is haragszik. A városunk kifejezetten törekszik a kapcsolatokra és ez csak a lakóitól függ. Én megteszek mindent annak fényében, hogy minél jobb viszonyt alakítsunk ki az őslakosokkal. Elvégre velük is lehet kereskedni, a portékákat pedig sokkal könnyebben beszerzik a természetjárók, mint a mi fiaink, lányaink.
- Ami azt illeti, nem igazán ismerkedtem össze olyannal, akinek a személyisége megfogott volna. - zavarba jövök a kérdéstől, hisz sokszor felteszem magamnak ezt a kérdést, de ő nem én vagyok, mondhatni idegen, aki ezáltal betekintést nyer az életembe. Zavaromban megsimítom a tarkómat egyszer, aztán a csomagot inkább elteszem a többi közé az oldaltáskába.
- Mindenképpen átadom, köszönöm. Nagyszerű illata van. - én is elmosolyodok, itt áll mellettem egy lány, aki voltaképpen a megjelenésemért cserébe ajándékot ad önzetlenül. És még vannak akik azt mondják, vérszomjas vadállatok azok, akik kint élnek messze a telepektől, kint a vadonban, nyáron és télen egyaránt.
Úgy fest még nem ért neki véget a nap, hisz megy tovább. Nem is fogom feltartóztatni, de eszembe jut egy egészen aprócska dolog.
- Tudja az utat odafelé? - tekintetem egy pillanatra aggódó, de minden bizonnyal tudja felé a járást, ha egyszer a nevén emlegeti. A leányzó igen csak zavarba ejtően tud viselkedni, főleg a legutóbbi kis incidens után. Inkább bele sem gondolok, mi volt ez az egész. Biztosan megveszi azokat a szappanokat, elvégre a férfiak bódulnak a finom illatokért. Végül megint csak elmosolyodok.
- Szóra sem érdemes, én köszönöm a levendulát. - egy pillanatra elidőz rajta a tekintetem, majd a lovam fújtatására az állatra pillantok, megsimítom az oldalát.
- Megyünk már, megyünk. - mondom az állatnak, azzal meg is kapaszkodok a szárban, beakasztom a lábam és már lendülök is fel a nyeregbe.
- Minden jót kisasszony, ha valami baj van, a seriff irodájában megtalál. - ugyan előbb hazafelé veszem az irányt, hogy lepakolhassam a felszerelést, de vissza kell mennem Raymondhoz, még dolgom van.

A név, és a származás számunkra fontos. Igaz, mi mind ismerjük egymást. S nem csak a törzsön belül, de ismerjük szomszédainkat is. Ismerjük szokásaikat, arcfestéseiket mikor béke van, s mikor háború. Tudjuk mikor mennek vadászni, s azt hogyan teszik. Ha ők nem is, de elárulja nekünk Természetanya és a Nagyszellem. mert tudjuk, mior vonulnak a bölények át a prérin, mikor vágtáznak a vadlovak, s azt is, mikor húzódik délebbre a grizzly, hogy kicsinyeinek friss húst szerezzen. Együtt élünk, együtt lélegzünk a prérivel, az erdővel, s a Nagyszellem óvó tekintete vetül ránk.
Válaszára elszégyellem magam. Illetlen dolog volt a családja felől érdeklődni, célzásokat tenni rá. Ha itt lenne a bátyám, már biztos korholna érte. De nincs itt, én meg letudom fiatalságommal. Nem érdemes erre több szót vesztegetni, főleg, hogy ő is átlép felette. Válaszol, és tovább lép.
Átadom a zsákocskát, ő elteszi, én pedig mosolyogva biccentek egy beleegyezőt szavaira. Úgy lesz a jó. A levendula kellemes illata betölti majd a fehér asszony wikiupját.
-Igen, jártam már egyszer Lizzie kisasszonynál.
Nem kell elkísérnie odáig, ha erre utalna a kérdése, és ezt válaszommal éreztetem is. Nem akarnám tovább feltartani. Egy seriffnek, a törvény emberének, bizonyára jobb dolga is akad, minthogy egy indián lánnyal beszélgessen. Nem beszélve arról, hogy magamnak is sietnem kéne, hiszen lassan délutánba fordul az idő, és visszafelé kell indulnom. Így is a sötétséggel fogok hazaérkezni. A prérin át, nem veszélytelen az út, főleg nem az sötétben.
-Köszönöm Uram. A Nagyszellem óvja lépteit.
Elköszönök, oldalra lépek, hogy helye legyen a lóval megfordulni, elindulni. Hátamra igazítom a hordozót, és magam is betájolom az irányt a vendégház felé. Talán a mai nap már nem tartogat számomra kellemetlen meglepetéseket.