Vasútállomás - Érkezés

Az állomás itt is olyan, mint az Államok többi városában. Elég széles, és tetemesen hosszú, fa pallókból ácsolt peron terül el, hosszan a sín mentén. A gőzös pöfékelve, fújtatva lassít, hogy maga a mozdony a víztorony mellett álljon meg. Végig néztem az út során néhányszor, ahogy újratöltik a tartályt, vagy éppen szenet rakodnak fel a fűtéshez. Minden történés érdekes volt, amely kiszakíthatott kicsit a fülke fülledtségéből. Szerencsére a harmadik nap reggelén legkényelmetlenebb útitársunktól megszabadultunk. Tegnap délután a család is leszállt, így az atyával kettesben maradtunk a fülkében. Rájöttem, hogy ez szinte az egész szerelvényre igaz volt, alig ültek erre-arra utasok. A kalauz értem is jött az indulás után, és átültetett egy üres fülkébe. Hálásan gondolok rá. Az eltelt éjszakát nyugalomban tölthettem végre, viszonylagos kényelemben. A reggeli megállónál egy órát várakoztunk, mert szenet is vett fel a mozdony, így mindenki igénybe tudta venni a közeli motelt, tisztálkodási céllal. Mit ne mondjak, négy nap után igazán jól esett végre tiszta fehérneműt húzni. Nem vagyok hozzászokva az ilyen ritka tisztálkodáshoz. Most egy egyszerű, bézs színű ruhát vettem fel, egy közönséges fekete cipővel. A hajamat feltűztem, és fejemre tettem a kis, bézs színű kalapomat is. Mélykék köpenyem előkészítve várakozik a leszállásra.
A nap lassan halad előre, én meg alig várom már, hogy három óra körül legyen. A kalauz szerint, megközelítően ekkor érjük majd el Crazerock-ot. Izgatottan várom már, még az olvasni valóm sem köt le. Elrendezem a csomagjaimat, összekészülődöm, ahogy közeledünk a várt időponthoz. Gyomrom is kordul egyet, jelezve, hogy jócskán elhagytuk már az ebédidőt. Türelmet kérek tőle.
Végre felharsan a mozdony füttye, mely jelzi, hogy előttünk az állomás. Felállok, magamra terítem a köpenyemet, és csomagjaimat kihordozgatom a peronra. Kevesen szállunk itt le, ahogy elnézem. Korábbi útitársam, a protestáns pap toporog még mellettem, kezében közepes bőrönd. Egymásra pillantunk, elmosolyodok.
-Jól felpakolt.
Jegyzi meg, négy bőröndömre utalva.
-Költözöm.
Válaszolok neki, mire ő bólint egyet. Egy nő még is csak több holmival költözik, mint egy férfi. Váratlanul ér a hirtelen fékezés, megállás, így kissé oldalra topogva támaszkodom meg a falban. A pap erős keze karomra fonódik, ahogy utánam nyúl.
-Nana.
Mondja, én meg elkuncogom magam.
-Köszönöm.
Aztán megnyitja előttem az ajtót, és le is száll. Sőt annyira udvarias, hogy letéve saját csomagját, visszanyúl a bőröndjeimért, majd felpillant rám.
-Menni fog?
-Hát persze!
Vágom rá. Miért is ne menne? Nem lesz semmi gond. Így aztán ő sarkon is fordul, felkapja bőröndjét és megindul kifelé az állomásról, egyenesen egy arrébb várakozó szekér irányába. Bizonyára valami missziós házba megy, ami nem a városban van. Utána nézek, miközben ujjheggyel tartva egyensúlyt, lelépek a lépcsőn.
Ahogy lábam a rácsra érkezik, már érzem, hogy baj lesz. Cipőm sarka belesüpped a rács egyik lyukába, de hiába próbálom kiemelni. A másik lábam a levegőben, s ahogy leérkezik a peronra, a tehetetlenség visz előre.
Kicsit hangosabbra sikerülő sikollyal lendülök előre, karjaimat előre kapva, hogy ne az arcomra érkezzem. A cipőm sarkát fogva tartja a vonatlépcső, én meg hassal előre észt vesztő gyorsasággal közeledek a peron felé.

Városunk az elmúlt években, évtizedekben igen csak fejlődésnek és bővülésnek indult, amióta megépítették a vasutat nyugatra. Szinte napok alatt megoldható a közlekedés nyugatra és nem kell hetekig kényelmetlen kocsikon ücsörögve zötykölődni, ahol ráadásul még igen csak laposra üli az ember a hátsó fertályát. Én mondjuk még soha nem mentem hosszabb távra, a környező városokon kívül nem igazán volt máshol dolgom, nekem pedig tökéletesen megfelel az is, hogy itt maradok egy helyben. Senki más sem őrült még bele abba, hogy egy helyen élte le az életét, én pedig pont így szeretnék tenni.
Ez a mentalitás azonban nem változtatja meg az olyanfajta teendőimet, ami az érkező vonatra vonatkozna. Hetente néhányszor van szerencsém a vonathoz és az érkezettekhez. Na nem is az utasok üdvözlése a dolgom, hanem annak ellenőrzése, nem száll-e itt le gyanús egyén. A vonatot átnézi a kalauz ilyenkor, így csak meg kell várnom, amíg ő nem jön jelenteni, a vonat bizony tiszta. És már robog is tovább, én pedig dolgom végeztével mehetek haza, vagy legalább az őrsre.
Az első szerelvényhez sétálok nagy kényelmesen, közben biccentek annak a néhány embernek, akik elhaladnak mellettem. Akad olyan, aki helyi, akad olyan is aki feltehetőleg ügyet intézni jött ide, hisz számos ehetőség van erre, posta, bank és még sorolhatnám mi minden. Arra azonban nem számítok, hogy majd az egyikük pont belém fog botlani. Úgy meglendül, hogy abból bizony esés lesz. Reflexből nyúlok a karja után, hogy visszahúzzam a föld közeléből.
- Óvatosan, az ilyen cipőknek ellenségei ezek a tákolmányok. Mindenütt csupa lyuk. - magyarázom, miközben felsegítem legalább annyira, hogy megtartsa az egyensúlyát, én pedig a cipője sarka után nyúlok, hogy kiigazítsam a rácsból. Remélem ezzel nem teszek semmi illetlent.
- Robert Wayne vagyok, seriffhelyettes. Minden rendben van? - kérdezem egy kis mosoly kíséretében. Tekintetem azonban mögé siklik, ahol megpillantom a kalauzt.
- A vonat üres teljesen, minden rendben. - mondja tömören, de már el is köszön. Biccentek jómagam is neki, majd lepillantok a csomagokra.
- Segíthetek esetleg?

Rongycsomó vagyok. Olyan tehetetlenül zuhanok lefelé, hogy tenni ellene semmit nem tudok. Szép, szép... gyönyörű bemutatkozás ennek a városnak. Nem is én lennék Clara "Kétballábas" Woods, ha nem így történne. Próbálok arra figyelni, ne törjem össze az arcomat, a karomat igyekszem magam elé tartani. Fájni fog tudom.
Mintha az őrangyalom most is keményen dolgozna, a semmiből tűnik fel a megmentőm. Igaz, ahogy megragadja a karomat, erősen meg is ránt, de ez segít abban, hogy végül még sem hasalok el a peronon. Másik lábam leér időben, és elég csak a szabad kezem, hogy megtámaszkodjak. Igaz a kalapom messzire gurul a fejemről, hiszen nem kötöttem meg szalagját. A köpenyem felcsúszik a hátamra, szerencsére a ruhámat csak kisit húzva magával. Így viszont bárki szeme elé tárja a vétkest. Az a fránya cipősarok.
Mivel az ismeretlen felfelé húz, jóvoltából talpra állok, igaz csak egy lábon. Szabad kezemmel megkapaszkodok benne, majd a másikkal a vonatba is. Remélem még nem indul el a mozdony, igen kényelmetlen dolog lenne féllábon ugrálni mellette.
-Túl... keskeny... a sarka...
Lihegem válaszképpen, némileg azért megnyugodva. karját el nem eresztve.
-Ha kell... fűzze ki.
Azt sem bánom, ha meglátja a bokámat, fontosabb, hogy kiszabaduljak. Bár az sem lenne épp hátrány, ha nem vinné magával a fél cipőmet a vonat. Közben bánatosan pillantok a kalapom után, mely pár méterre tőlünk megpihen végül. Csak nem viszi tovább a szél. De nem érek rá most a kalappal foglalkozni, visszafordulok a baj okozója felé. Végre kiszabadulok, megmentőm pedig bemutatkozik. Mielőtt válaszolhatnék neki, mögöttem hang szólal meg, a kalauz az. Elköszönök tőle, megköszönve kedvességét, aztán visszafordulok a férfi felé.
-Clara Woods vagyok. Az új tanítónő.
Rápillantok, elakad a hangom. Zavarba jövök átható tekintetétől. Kérdésére eszmélek, a bőröndjeimre kapom a tekintetemet.
-Óh! Igen. Azt hiszem.
Nem épp összefüggő a válasz. Fordulok. Még szerencse, hogy karját nem engedtem el, mely betudható zavaromnak. Ahogy a korábban fennakadt lábamra nehezedek, megrogyik a térdem, olyan fájdalom hasít a bokámba. Feljajdulok, még a könny is elfutja a szemeimet.
-Azt hiszem nagy szükségem lenne a segítségére. Egyelőre szobát béreltem táviratban egy bizonyos Mrs. Chrisbey-nél. Oda kéne eljutnom, de nem is tudom merre lakik a városban. Most érkeztem. -Felnevetek.- Ja, de ezt tudja.
Közben egyre inkább kapaszkodok a karjába, nem merem újra megpróbálni, hogy a lábamra álljak. Mi lesz így velem?

Különös egybeesés, hogy akkor ragadják el az ember fiát az elmélkedések a helyről, amikor épp valami készül történni. Amikor annyira nincs kedve itt lennie, amikor kénytelen mégis megvárni amíg mindenki leszáll, a vonat pedig tovább indul. Nem történik természetesen semmi, hisz ki az az idióta, akit köröznek, mégis vonattal közlekedik? A legtöbb városban igyekeznek elejét venni a vonateltérítéseknek, a tolvajok, gyilkosok elvegyülését a civilek közé. Mindez azzal jár, hogy a mozdony meleget áraszt, büdös szenes füstöt pöfékel a levegőbe és még kényelmetlen is az itt várakozás. Csak érne véget már.
Az ember lánya pedig különös, hogy akkor tud időzíteni a leglehetetlenebb dologgal, amit csak el lehet képzelni. A reflexemnek köszönhető, hogy sikerül őt elkapnom, még ha ezzel kissé meg is szorítom a karját. Bocsánatkérő pillantást küldök meg felé, ahogy rá pillantok. Lázasan zakatolni kezd az elmém, vajon őt ismerem-e valahonnét, de válaszom nem lelem. A figyelmemet azonnal elvonja a cipő mint hátráltató tényező. Nem sokszor fogtam kézbe női lábbelit, de ahhoz képest egész ügyesen akasztom azt ki. Stabil helyzetbe állítom most már, hagyok egy kis teret is neki, ahogy egyet hátrébb lépek.
A kalauz jelenléte mint ha tudatná velünk, hogy nem vagyunk továbbra sem egyedül. Ismét kis mosollyal pillantok a hölgyre. Sejtésem beigazolódni látszik, miért nem ismertem őt meg. Most találkozunk először. Ami pedig azt illeti, igazán tanítónőnek való teremtés, vonzó női alkat, életvidám tekintet, barátságos arc. Igazán bizalomra méltó teremtés.
- A kölykök bizony örülni fognak az új tanítónőnek. - válaszolok kedélyesen neki. Ahogy azonban még egyet lépek hátrébb és ő is megmozdul, felsejlik egy valós probléma. Erősebben kapaszkodik a karomba ahelyett, hogy eleresztene és sután lép egyet előre. Attól tartok, a bokája bánta a lelépést.
- Nos, ez esetben akkor el ne eresszen, különben csúnya vége lesz és mindjárt meglesz az első hiányzó az első órán. Szörnyen kínos lenne. - előkerül a jókedvem nekem is a nevetésére, miközben azért lehajolok a bőröndökért, amiket igyekszem felnyalábolni a hónom alá, kezembe, ahogy csak tudom fogni.
- Mindig ennyi bőrönddel utazik? - bár feltételezem, ez lehet minden holmija. Vagy csak úgy számolt, itt tölt pár hónapot és aztán hazautazik?
Még ugyan elgondolkozok, hogy juttassam el őt a szobájáig, de azt hiszem a válasz adott. Lóháton, majd felültetem, vagy ha szerencsénk van, akad itt még egy kisebb kocsi, ami elvigye. Kilépve az utcára rögvest körül is nézek. Kicsit odébb valahol egy feltételezhetően az erre a célra ide beállt hordár várakozik. Milyen kreatívak egyesek, hogy egy kis plusz pénzért időnként kijönnek a vonathoz, hogy a nagyobb igényű vagy több holmival érkező utasokat kiszolgálják. Most épp kapóra jön.
- Azt ott elcsípjük és már otthon is lesz. - intek a kocsisnak, hogy még csak véletlenül se induljon el. Aztán csak köszönök neki, felteszem a kocsira a bőröndöket és Clarát a bakhoz kísérem.
- Meddig szándékozik itt tartózkodni?

A bölcsek azt mondják, semmi nincsen véletlenül. A sorsot előre megírják, épp csak a megfelelő időben kell a következő oldalra lapozni az adott kéznek. Bizonyára így van ez most is. Mi sem véletlenül találkozunk. Persze, ettől még eredendő kétbalkezességem, sutaságom nem róható fel a sors számlájára. Vagy ki tudja?
Egy biztos, nem eresztelek el. Ujjaim szorosan fogják alkarodat, te vagy az egyetlen mentsváram. Szavaidra felnevetek.
-Nem lenne szerencsés. Mindjárt elmaradna az első tanítási nap.
Veled nevetek kicsit. Rákérdezel a bőröndjeimre, megcsóválom a fejem.
-Nem nagyon szoktam utazgatni. Ez az összes holmim. Úgy terveztem, ideköltözöm. Semmim, senkin nem maradt Springfieldben.
Nem tudom, jó ötlet-e tőlem, hogy mindjárt mindent elmondjak neked, de végül is ebben nincs nagy titok. Elmosolyodom végül, ahogy megpróbálod átvenni az irányítást a helyzet felett. Örülök, hogy beléd botlottam. Szó szerint. Felveszel két bőröndöt a négyből, mert a másik karod még mindig én foglalom le. Úgy véled, menni fog a séta a kocsiig. Megpróbálkozhatunk vele. Óvatosan engedem súlyomat a fájós bokámra, de újra csak belehasít a fájdalom. Felszisszenek.
-Jaj, az még mindig nagyon fáj. Bár koránt sem annyira, mint az imént.
Teszem azért hozzá, hogy megnyugtassalak. Biztosan nincs komoly baj, mert akkor ennél sokkal jobban fájna, de azért nem kellemes. Kell még néhány percnyi pihenő. Addig te közelebb inted a kocsit, s talán a kocsist is, aki segít a bőröndjeimmel. Kérdésedre kicsit csodálkozón pillantok rád, de azért készségesen válaszolok.
-Nem szándékoztam egyelőre elmenni innen. Van egy kis vagyonom, amiből szeretnék egy takaros kis házat venni, ha lehet, az iskola közelében. Ha nem, akkor távolabb. Kis kerttel. Mit gondol, megoldható?
Kérdezem, miközben újra megpróbálok rálépni a lábamra. Most már van némi eredmény. Kis bakugrással segítek magamon, de két szökkenés után, sóhajtva, zihálva állok meg. Megcsóválom a fejem.
-Nem fog menni. Még mindig nem bírok ráállni.
Persze, sokkal jobb a helyzet, mint korábban, de ezzel a tempóval, meg a szökdécseléssel... Több, mint komikusan nézek ki. Kérlelőn pillantok rád, találj ki kérlek valamit, amivel eljutok a kocsiig. Közben, hogy eltereljem a komikumról a figyelmed, témát váltok.
-Esetleg nem tudja véletlenül merre lakik ez a bizonyos Mrs. Chrisbey?
Örülnék neki, ha el tudnál kísérni, de persze, erőszakoskodni nem fogok. Sejtem, elég sok dolgod akadhat a városban. De téged legalább már ismerlek, nem lennék addig sem egyedül. A kocsist leszámítva persze.