A vadnyugat kapuja - Lusio & Anastasie

A ruhaboltban állok jót magamért, tekintve hogy nemrég jókora prémfelvásárlást tartottak, mindet tőlem vették meg és most várom a fizetségem. Hátul adtam le, de a boltos megkért, jöjjek ide előre. Nos, lehet ez nem volt túl jó ötlet, mert kezdem úgy érezni, ez a bolt a fehérek kiváltságosainak van, egyre másra jönnek be a népek, és nem azok, akiket az utcán járkálni látok, inkább olyanok, mint az a lány a kocsiban....és nem beszélek velük egy nyelvet. Olyasmikről társalognak, amiről halvány dunsztom sincs, a boltba sem illek be igazán és mivel a pult mellett állok, párszor megkérdezik tőlem hogy nem-e a boltos kisegítője vagyok. Mi van? Olyankor bátortalanul közlöm velük hogy nem, pedig nem egészen értem a kérdést sem. Szerencsére a boltos jelenést tesz olykor és így rendre azt mondja, hogy én hamarosan elmegyek. Még szép hogy elmegyek...amint kifizetett. Bár ennek ellenére nem is foglalkoznak velem tovább, még csak rosszalló pillantást vagy megjegyzést sem kapok, ezek nagyon el vannak magukkal. Hála a jó szellemeknek, gondolom magamban. Tényleg a kipakolt ruhákat szemrevételezik, megjegyzést vagy éppen kiselőadást tartanak, én meg jószerivel úgy teszek, mint aki érti is miről beszélnek, de inkább csak láthatatlanná akarok válni és sötétnek tűnő, ám bamba tekintettel pislogok körbe. Azt hiszem kezdem megérteni a lényegét. Ezek bejönnek, a boltos aki egy kereskedő féle, nos ő kipakolja amije van, a betérők meg válogatnak belőle. Tisztában vagyok a pénzzel és hogy mi mibe kerül, így hamar megállapítottam nem olcsó a bolt. Ahol állok, ott fizetnek. Nekem is itt fog fizetni. Csak hamar elkalandozik a figyelmem, a gondolataim is, amint eszembe jut megint az a lány a kocsiban, olyan...furcsa és megmagyarázhatatlan érzés ragadott magával, nem is tudom. Miért jut ez még mindig eszembe?

Hirtelen megjelenik a bejáratban az, aki eddig csak gondolati szinten volt jelen előttem. Először azt hiszem csak odaképzelem, de ahogy egyre közelebb jön és kezdem érezni azt a finom virágillatot, egyre inkább tudatosul bennem, hogy mégsem. Bent akad a levegő, mivel megszólít mindenkit és már megszoktam hogy így köszönnek itt a népek, ezért én is bólintok egyet. Csak azt nem tudom mit kell erre felelni, szóval nem erőltetem a dolgot. Hamarosan előkeveredik megint a boltos, akivel nekem még dolgom van, hallom a hangját, látni nem látom, mert amióta belépett Anastasie jószerivel rajta felejtettem a tekintetem és most egy apró mosolyom is fakad az övére. Normális vagyok? Jut eszembe! Most már levegőt veszek és a tekintetem velem fordul, ahogy ő mellém lépked. Már eljutott a tudatomig a neve, bár az egészet megjegyezni sem tudom nem hogy kimondani, de odáig tiszta hogy Ana. Kár hogy fogalmam sincs mit jelent ez a név. Elkalandoztam, de még ahogy befordulok a pult felé, még mindig őt nézem. Olyan a bőre színe, mint a friss gyökérnek, de nem látszik betegnek, sőt, kicsattan az egészségtől, és ehhez társul az a kedves mosolya. Meg a nagymacskákhoz hasonló csodaszép szempár. Váltanak néhány szót a boltossal, addig én összeszedem magam és nem mosolygok tovább, amúgy sem szoktam, nem értem miért pont neki kell ezt, mikor lehet semmibe vesz. Ki tudja. Ekkor csendül fel újra a boltos hangja.
- Csak kifizetem ezt az..indiánt és mindjárt elmegy!
Fogalmam sincs miért hangsúlyozza ki, egyébként tudja a nevem, még is úgy beszél rólam, mintha most léptem volna be először a boltjába. Holott nincs így.
- Lusio...
Szólalok meg hangosan, a magam mély hangján, és ezzel kiegészítem az ő mondandóját.
- ...Fehér Sas fia. És igen, elmegyek...de előbb fizesd meg a tartozásod!
Mellé kicsit gorombán húzom össze a szemöldökömet, most a boltosra tekintek, akinek láthatóan nincs ínyére a dolog. Nekem se. Megvárakoztat, miközben minduntalan el akarna küldeni. Pedig az üzlet megköttetett. Noha most nincs szükségem égetően arra a pénzre és úgy általában az indiánoknak nem sok minden kell a fehérektől, később még jól jöhet bármire, elvégre náluk ilyen papírral lehet fizetni. Valamit valamiért. Más lapra tartozik hogy állandóan ezt csinálja, így én sem szándékozom komoly gondot okozni neki vagy az üzletében kárt tenni, inkább így ösztökélem arra hogy egy kis tiszteletet mutasson felém és ne bohóckodjon itt nekem. Kifizet, elmegyek...tiszta sor.

Próbálom követni a kibontakozó párbeszédet. Azt hiszem Ana most olyasmit mondott a boltosnak, hogy tisztelnie kellene engem. Húha! Meglepődöm ezen, igaz hogy kifelé ebből csak annyi látszik, hogy a csúnya tekintetemet, mellyel a boltosra néztem, most felváltja egy képzeletbeli kérdőjel és tanácstalanul pislogok rá. A mi népünknél az a hagyomány, hogy a férfi védi meg a nőt és nem fordítva, nekem szégyen hogy Ana megpróbál védeni. Ugyanakkor tudom hogy az ő szokásaik nem egyeznek meg a miénkkel, így nem vethetem a szemére, meg igazából semmi közöm hozzá, ezért sem fordulok felé. Közben a boltos annál inkább beszél.
- Elnézést, Ms. Ardes! Teljesen igaza van.
Tehát igazat ad neki, de a szemében sunyiságot látok inkább. Gondolom komoly vásárlója Ana, ezért látom ezt a kényszerű behódolást. Jah, és persze hirtelen engem szólít meg, szóval megint bent reked a levegő, úgy fordulok ismét felé. Nem tudok rá csúnyán nézni, pedig a hangvételéből és a mondandójából arra következtetek, hogy most vízválasztót játszik éppen. Úgy válaszolnék is neki, de közben a boltos megint megszólal.
- Engedelmükkel.
És már megint eltűnik hátul. De én nem engedtem meg neki semmit! Egyszer utána tekintek, aztán vissza Ana-ra. Kezd nagyon kínos lenni hogy fogalmam sincs kellene-e neki valamit válaszolnom, vagy mi van...miért érzem úgy hogy kell? Hát nem teljesen mindegy? Azt mondta vár. Zavartan leveszem róla a tekintetem megint, amíg körbenézek, az előbbi többes eltűnt, csak mi állunk itt ketten a pultnál. Miután ügyesen meglegyezte a kalapját, még inkább érzem azt a lágy virágillatot és egyre inkább elönt a melegség. A közelségétől a szívverésem is felgyorsul, nem lesz ez így jó. Megint rá tekintek, és megszólalok.
- Sajnálom amiért feltartalak. Tudok valamiben segíteni?
És már meg is bánom hogy ezt a kérdést feltettem. Jót akartam vele, de ez azt jelenti, hogy ha igennel felel, még a végén kínos helyzetbe keveredünk. Noha örömmel segítenék neki, ha tudok...de ez volt az a kérdés, amit nem szabadott volna feltennem...sőt, beszélnem sem kellene vele...most már mindegy. Ha igennel felel, úgy segítek neki, hiszen én kérdeztem.

Értetlenül pislogok magam elé. Övé az egész nap. Ezt vajon mire érti? Mert mindenkinek van napja, hát hogyne volna. Neki lenne egy külön napja? Azt kétlem. Furán redőzöm a homlokomat, míg igyekszem megérteni az ő nagyon csavaros beszédét, ugyanis nehéz eldöntenem kihez beszél. De aztán hamar megértem hogy hozzám.
- Minálunk a születésnapra medvepecsenyét és bölény szarvat ajándékozunk. Vagy őznek a szárított húsát és agancsát.
Sorolhatnék még pár hasznos ajándékot, amiket mi szoktunk készíteni egymásnak, csak akkor az hosszúra nyúlna. Arra a széles mosolyra akaratlanul én is elmosolyodom, aztán az anyagok felé fordulva bökök rájuk.
- Ezekből?
Bár gondolom igen, de itt nagyon sok kipakolt holmi van. Fogalmam sincs melyik miből készült, milyen alkalmakra szokták viselni, milyen időjárási viszonyokat bírnak ki és egyébként csak azt tudom, hogy a nadrág a férfiaké, a szoknya meg a nőké.
- Sajnálom, nem ismerem egyiket se.
Hamar fel is adtam, nem látom értelmét olyasmiben segíteni neki, amihez nem értek. Majd ha az eladó visszajött, akkor az biztos tud, úgy is az a célja hogy vásároljanak tőle. És akár át is verheti Ana-t, ha hagyja magát.
- A grizzly medve szőréből készült bunda biztosan kihangsúlyozná a szemed színét.
Nem tudom mi ütött belém, de most sokkal tovább fúrom bele a tekintetem az övébe, mert számomra nagyon különleges a szeme színe, ritkán látok ilyent. A sima és szinte tökéletes, liszt fehér arcbőrét rakoncátlanul, de előnyösen keretezik a sárga színű, kontyba fogott hajából kibúvó tincsek. Azon kapom magam hogy ökölbe szorul a jobb kezem, mert majdnem feléje emeltem hogy megérintsem, csak közben észbe kaptam. Kicsivel később ismét előkerül a boltos, megszólít és elém rakja a pultra a fizetséget. Úgyhogy most én is elfordulok Ana-tól, nekiállok megszámolni.

Nagyban számolom a pénzem, közben Ana ténylegesen a ruhákra koncentrál. Ó az előbbi beszélgetés bőven egyértelműsítette a számomra, hogy két világ vagyunk. Nem csak annyira, mint a törzsünkben egy nő meg egy férfi, mert hát ott is szoktam érdekes beszélgetést lefolytatni, de Ana nagyjából olyan messze van tőlem, mint innen Tibet. Azt se tudom egészen pontosan hol van, csak hallottam róla egy fehér embertől az ivóban. Ő szerinte valahol Európában. Jah, végül is nekem teljesen mindegy hol van, csak felvázoltam magamnak az ívet, amit képletesen szólva kaptam a hölgytől. Észrevettem, volt már dolgom nőkkel. Nem ő az első és nem is az utolsó, akiről lepergek, mint a száradt falevél. Amikor megvagyok felemelem a tekintetem Hastings-re, igennel bólintok neki, jelezve hogy rendben a fizetség.
- Akkor a jövő héten!
Intek az eladónak, majd Ana felé fordulok.
- A szellemek óvjanak utadon!
Egy kedves mosollyal az arcomon köszönök el tőle is, aztán az ajtóhoz megyek, kinyitom. Hamarosan valószínűleg mind a ketten a ruhák sokaságába vesznek, úgyhogy én meg hamar eltűnök a forgatagban.

//Köszönöm a játékot.