Naya és Will

George valahonnan hírét vette, hogy a városba érkezett néhány férfi délután valamilyen férfias szórakozást tervez, és a fejébe vette, hogy meg akarja nézni. Mrs. Carter magyarázta el, hogy ez a rodeónak nevezett szórakozási forma elég közkedvelt a környéken, ráadásul valóban látványos is, és mivel George ragaszkodott ahhoz, hogy láthassa, beleegyeztem, hogy kimegyünk az eseményre. Mrs. Carter szavait igazolandó, elég nagy tömeg gyűlt össze, hogy a megnézze ezt a bizonyos rodeót. George a karámba kapaszkodva, az ámulattól nagyra nyitott szemekkel és szájjal bámulta a veszettként ugráló és vonagló állatokon egyensúlyozó férfiakat. Le merné fogadni, hogy titkon azt tervezgeti, ő is kipróbálja, én meg már készültem is lelkiekben, hogy a legszigorúbban tiltsam majd meg neki, ha könyörgőre fogná. Valószínűleg amúgy sem engednék oda. Legalábbis mélyen reménykedtem ebben.

Tőle eltérően, engem kevéssé kötött le a látvány: sajnáltam a szegény állatokat, ezért úgy határoztam, míg ő kibámészkodjak magát, én inkább sétálgatok a karám körül, hátha találok néhány olyan gyógynövényt, aminek a felismerésére és használatára anyám megtanított.
A gondolataimba merülve sétálok, körbe-körbe a karám körül, időnként George-ot keresve a tekintetemmel, megbizonyosodván arról, hogy a karámnak azon az oldalán van, amelyiken szeretném látni.
A hang kizökkent. Eleinte nem is vagyok meggyőzve arról, hogy egyáltalán nekem szól, aztán ahogy értelmezem a szavakat, és meglátom a kalapot, amit a porban ördögszekérként hengergetve felém sodor a szél megbizonyosodom, hogy hozzám szól a férfi. Elnyújtott lépést teszek előre, gyorsan lehajolok és elkapom a fekete kalapot, aztán magam előtt tartva kinyújtott karommal a férfi felé sétálok vele.
− Tessék − halvány mosollyal adom oda neki a fejfedőt.

Félszeg mosollyal engedem, hogy kivegye a kalapot a kezemből, majd figyelem a mozdulata ívét, ahogy visszahelyezi a fejére. Nem értem, miért gondolja, hogy nem fogja ismét lefújni a szél, de nem teszem szóvá.
− Igazán nincs mit − mormogom magam elé.

Az én elképzeléseim szerint ennek a beszélgetésnek itt a végére is érünk, ámde úgy tűnik, a férfi nem így gondolja. Egyébként a határozott tartását és széles vállát, illetve halvány borostáját leszámítva nem sok minden tanúskodik arról, hogy érett férfi lenne. A vonásai inkább egy suhancéra emlékeztetnek, az arca minden íve felettébb lágynak, már-már lányosnak mondható. Nem tudnám megmondani ránézésre, hogy mivel foglalkozhat, de minden bizonnyal nem kétkezi munkával keresi a kenyerét. A tenyerét figyelem meg egy pillanatra a szemem sarkából, puhának tűnik, a bőre se emlékeztet a crazerocki férfiak napszítta, inas testére, akiken látszik, hogy az állatokkal való foglalkozás és kemény munka edzette őket. Sokkal inkább hasonlít az ifjú George-ra, az otthoni fehér házból, ráadásul nem kevésbé jóképű, mint ő. A perzselő meleg ellenére is végigszalad a hideg a hátamon.
− Igen, új vagyok. Csak nemrég költöztem ide − felelek neki szűkszavúan.

− Valóban nem találom túl szórakoztatónak − hagyom rá ismét, udvariasan elmosolyodva. − A fiam szeretett volna kijönni − sóhajtok, miközben a tekintetemmel megkeresem George-ot. − Nem mertem egyedül elengedni.

Nem engedem kiülni az arcomra a megrökönyödést, amit a szavai ébresztenek bennem. A fehér házban eltöltött idő alatt hozzászoktam, hogy a fehérek kényük-kedvük szerint úgy beszélnek rólam, ahogy akarnak. A gazda vendégei nem egyszer jegyezték meg – sokszor a jelenlétemben is −, hogy milyen egészségesnek tűnök a széles csípőmmel, egyenes tartásommal. Mr. Taylor egyik barátja néha utalgatott is arra, hogy szívesen megvásárolna, de apám nem nagyon hajlott az üzletre, habár a felesége szívesen szabadult volna meg tőlem. A férfi szavainak súlya alatt úgy érzem magam, mint azokban az időkben, mikor egyszerű árucikként beszéltek rólam a délutáni teázgatásuk közben. Cseppet sem érint kellemesen.
Válaszképp épp csak hümmögök.

Elhűlve pillantok aztán rá, ezúttal nem is próbálkozva azzal, hogy leplezzem a megdöbbentségem. De… Nagyon tolakodó vagy. Mégis hogy képzeli?
− Meghalt − vágom rá azonnal. A fiam apja meghalt. Pont egy olyan kiállhatatlan, tapintatlan alak volt, mint te.
Aztán azonnal meg is bánom. Utólag már nem tűnik jó ötletnek elmondani ennek az idegennek, hogy egyedül vagyok a fiammal. A továbbiakban jobban kell figyelnem arra, hogy megőrizzem a hidegvérem, még mielőtt arról akarna faggatni, hogy hol lakom vagy például van-e vagyonom.

− Örvendek, Mr. Kane − biccentek felé, csöndesen, érzelemmentesen ismételve utána a nevét. Udvariatlanság vagy sem, én nem kívánok bemutatkozni neki. Hallgatásba burkolózom.

Ismételten olyan információra vágyik, amit nem kívánok megadni neki. Megköszörülöm a torkom és az üres mosoly felett hidegen pillantok rá. − Dolgozom − felelem egyszerűen. − Ha megbocsát… − elkomolyodom. − Későre jár. Ideje megkeresnem a fiam és hazamennünk − biccentek felé, aztán ellépek mellette, hogy a lehető leggyorsabban karon ragadjam George-ot, és mindenféle, előre megjósolható nemtetszése ellenére visszarángassam a városba.
Semmi keresnivalónk a fehérek között. William Kane-nek erről sikerült ma ismételten meggyőznie.