A hatalmas füves puszta

-Vágtass, szépségem! -suttogtam halkan egészen közel hajolva Avitar füléhez. Ma igazán könnyű volt kiszöknöm otthonról. Csak Ethannel futottam össze, aki bár nem helyesli az éjszakai túráimat, tart annyira felnőttnek, hogy eltudjam dönteni mit teszek és mit nem.
A szél erőteljesen kapott bele a hajamba, és simogatta az arcom. Hosszú másodpercekre lehunytam a szemem. Ilyenkor szabadnak éreztem magam, igazán, valóban szabadnak. Úgy éreztem, hogy nincsenek korlátok, titkok, semmi, ami korlátozhatna. A pusztán csak én léteztem, Avitar és végtelen. A Hold magasan játszott az égen, a csillagok körültáncolták. Lenyűgöző volt a látvány, nem váltam volna meg tőle önként. Nem is értettem, hogy a családom miért csodálkozik a szökéseim, ez a látvány varázslatos volt, sokkal többet ért bármennyi pénznél.
Éreztem, ahogy a testem együtt mozog a lovaméval. Ahol az ő rezdülései véget értek, ott kezdődtek az enyéim. Több éves kapcsolat volt már a miénk, kiismertük egymást. Néha úgy éreztem ő az egyetlen, aki valóban megért engem. A musztáng, akit korlátok közé zártak. Sokszor bűntudatom volt amiatt, hogy elvettem tőle a szabadságát, de azzal nyugtattam magam, hogy mi igazán megértjük egymást, és ha más vette volna meg, valószínűleg sokkal rosszabb sora lenne...Persze a szabadságot ez nem pótolhatja, ezért is hoztam ki elég sűrűn éjszakánként a pusztába. Mondjuk, már más okom is volt az éjszakai kiruccanásokra, de Őt, már napok óta nem láttam. Ennek ellenére reméltem, hogy Avitar valamennyire képes kompenzálni a teljes szabadság hiányát ezekkel a kirándulásokkal. Nem akartam, hogy csak egy kicsit is rosszul érezze magát.
Percekkel később Avitar mintha felélénkült volna. Hamarosan megláttam a változás okát is. Egy egész ménesnyi musztáng lovagolt nem annyira messze tőlünk. Elmosolyodtam és ujjaim végighúztam a lovam nyakán.
-A családod...-suttogtam lágy hangon, de Avitar hirtelen felugrott és megtorpant. Alig tudtam megállítani, és másodpercek kérdése volt, hogy le ne essek róla, pedig odafigyelt rám. Gyorsan felfogtam mi is történt. Kissé összerezzentem, aztán másodpercek alatt a félelem mellé némi düh is társult.
-Megint?-tettem fel magamnak a költői kérdést, aztán megsimogattam Avitar nyakát, hogy egy kicsit megnyugodjon, de én magam kissé aggodalmasan pillantottam körbe a sötétben.

Felvont szemöldökkel figyeltem a felém közeledő, fiatalnak tűnő indiánlányt. Nem tartottam volna veszélyesnek, de a felém meredő nyílvessző mégiscsak arra ösztökélt, hogy óvatos legyek. Eszembe sem jutott leszállni Avitar hátáról, hiszen úgy még kisebb esélyt láttam arra, hogy elmeneküljek. Alapjában véve soha nem volt bajom az indiánokkal, semmi ellenszenvet nem éreztem irántuk, holott a nemesek maximum üzleti ügyek miatt keverednek szóba velük. Mintha tényleg valami alantasabb faj lennének, pedig szerintem ez a világ egyik legnagyobb ostobasága. Ennek ellenére tartottam tőlük, ami a legutóbbi incidenst tekintve nem is csoda, ráadásul a nyílvessző még mindig egyenesen rám szegeződött, ami nem segített abban, hogy megnyugodjak.
~Semmi baj Cam...minden rendben lesz, csak mosolyogj, mintha nem akarnál bajt...~ -mondogattam magamban, és bár cseppet sem volt kedvem mosolyogni, megerőszakoltam a mimikám és aprócska, erőtlen mosolyra húztam a szám.
Nem válaszoltam a szavaira, ami valószínűleg hiba volt, de szerencsémre ahogy közelebb ért, és rájött, hogy nem vagyok valami vad bandita, aki musztángokra pályázik, leengedte az íját. Kicsit hangosabban fújtam ki a levegőt, mint ahogy gondoltam, de most komolyan...ha nem szegeződik rám egy nyílvessző egyértelmű, hogy sokkal nyugodtabbá válok.
-Ezt én is kérdezhetném...-húztam most már sokkal őszintébb félmosolyra a szám, majd úgy döntöttem leszállok a lovamról. Persze megtartottam magamban azt a lehetőséget is, hogy amint leszállok jó sok nyilat szegeznek majd rám valamelyik bokorból kiugró barátai, de úgy döntöttem ennyi veszélyt bevállalok, hiszen ő egész barátságosnak tűnt...legalábbis azokhoz az indiánokhoz képest, akikkel eddig találkoztam.
Leugrottam Avitar hátáról, majd óvatosan ugyan, de tettem néhány lépést a lány felé.
-Sajnálom, nem akartam megzavarni a ménest...csak hiányoznak Avitarnak. -paskoltam meg a lovam oldalát, aki erre nyerített egyet.
-Camel vagyok. -mutatkoztam be és a kezem nyújtottam, bár nem gondoltam komolyan, hogy az indiánoknál is szokás lenne a kézfogás. Egyik szememmel azért a környéket pásztáztam, ugyanis nem akartam több életveszélyes meglepetést.

Nem reagáltam különösebben arra, hogy ő egy barátját jött meglátogatni. Látva a távolságtartását jobbnak láttam, ha egyszerűen csak tudomásul veszem, hogy mit csinál, hiszen amúgy sem volt közöm ahhoz, hogy mivel tölti az idejét. Elmosolyodtam, mikor elfogadta a kéznyújtásom.
-Felétek hogy szokás üdvözölni a másikat? -kérdeztem tényleges érdeklődést mutatva. Úgy még soha nem találkoztam indiánnal, hogy ne lett volna belőle bonyodalom, és most sem zártam ki annak a lehetőségét, hogy megjelennek a társai és ismét baj lesz a vége, de ha már így hozta a sors ki akartam használni a lehetőséget és megtudni ezt azt róluk. Nem lehetett sokkal idősebb nálam a lány, ezért is gondoltam, hogy vele sikerül szót értenem.
Bólintottam, mikor azt kérte, hogy maradjak. Nem láttam olyan sok mindent, hiszen csak a Hold és a csillagok világítottak, szóval nem is nagyon akartam arrébb menni, de felkészültem arra, hogy társakat hív, ezért közelebb álltam Avitarhoz, hogy felpattanhassak rá, ha ez szükséges lenne.
Felvontam a szemöldököm a számomra rettenetesen furcsa huhogó hang hallatán. Nem egészen értettem ez mire is jó, de hallottam és olvastam már pár dolgot indiánokról és ahogy gondolkodtam rájöttem, hogy ezt a hangot valamiféle jelzésként használják. Őszintén reméltem, hogy nem számomra igencsak kényelmetlen helyzet következik. Általában nem szoktam ennyire bizalmatlan lenni, de az eddigi tapasztalataim és a józan eszem is azt súgták, hogy idegenekben jobb nem bízni, legyen az indián vagy épp fehér ember. Újabb mosoly kúszott az arcomra, mikor megláttam ki is a barátja.
-Gyönyörű musztáng. -állapítottam meg, mire Avitar is nyerített egyet.
-Ő is így gondolja. -paskoltam meg a lovam, majd elgondolkodtam.
-Igen, tudom...de mégis, ez segít neki emlékezni a saját ménesére. Nem könnyű egy musztángnak megszokni a várost, ezért járok erre gyakran.
Azt nem tettem hozzá, hogy ennek személyes okai is vannak, de mielőtt megismerhettem volna Őt, is gyakran jártam erre.
-Szóval te a Komancsok közé tartozol? -reméltem, hogy a válasza igen lesz, hiszen az apámtól sokat hallottam a környéken lévő két törzsről, és tudtam, hogy a Komancsok a kevéssé veszélyesek.

Lenyűgözött, nem csak az, ahogy bánt a vad musztánggal, hanem az is, ahogy beszélt róla.
-Úgy tűnik téged elfogad, és szeret is. -mosolyodtam el.
-Szerencsés vagy, hogy van egy ilyen barátod. -pillantottam a musztángra, aztán Avitarra. Mindig barátként, bizalmasként tekintettem rá, és már abban a pillanatban tudtam, hogy különleges kapocs van köztünk, amikor évekkel ezelőtt megláttam azon a lóvásáron. Úgy tűnt, hogy Peno és Kis Felhő közt is valami hasonló van, csak másképp, mint köztünk. Mindenki szerencsés, aki képes ilyen kapcsolatot kialakítani egy lóval. Olyan csodálatos lények, sokszor közelebb éreztem magam hozzájuk, mint az emberekhez, pedig nemesi származású vagyok, és a legtöbb nemes csak használja a lovakat.
-Igen, tudom...Tudod, amikor megláttam Avitart azon a lóvásáron...vad volt, nem akart senkit a közelébe engedni, éreztem, hogy másra vágyik és gyűlöli a körülötte zajló eseményeket. Csak megakartam nyugtatni, és hagyta...sosem akartam megszelídíteni, de örülök, hogy elfogadott. -simogattam meg a Avitart. A legtöbb embert nem szereti, nem is nagyon enged rajtam kívül mást hozzáérni, felülni pedig senkit, ezért is ápolom és gondozom őt teljes mértékben én, nem pedig a lovászaink.
Elgondolkodtattak az indiánlány szavai. Mindig éreztem a kettősséget magamban azzal kapcsolatban, hogy Avitarnak igazán jó e velem, vagy a szabadság e az ő útja...nem jutottam dűlőre.
-Sosem akartam elvenni tőle a döntés szabadságát. Hagyni akartam neki, hogy maradjon, de velem tartott...azóta enyhültek a kétségeim, de tudom, hogy vágyik a társaira.
Azért reméltem, hogy Avitar nem bánja a szabadsága "elvesztését" és azt, hogy velem van. Úgy vettem észre, hogy még élvezi is a kalandjainkat. Nem tudom mihez is kezdenék nélküle.
A bizalmatlanságom a lány irányába kezdett enyhülni, már nem nagyon aggódtam amiatt, hogy esetleg ártani akarna nekem és ő is láthatta, hogy nekem sincsenek ilyen szándékaim. Természetesen hagytam, hogy közelebb kerüljön a lovamhoz, csak amiatt aggódtam, hogy Avitar hogy fog erre reagálni. Meglepetésemre egyáltalán nem tiltakozott, hagyta, hogy Kicsi Felhő megérintse.
-Tényleg tudhatsz valamit...ezt még senkinek sem hagyta. -mosolyogtam rá, aztán érdeklődve figyeltem az üdvözlésük bemutatását. Lenyűgözött. Nálunk annyira formálisnak, semmitmondónak tűnt ehhez képest a kézfogás, főleg, ha ők komolyan is gondolják ezt.
-Szabad? -kérdeztem, és csak akkor érintettem meg a vállát, ha arra engedélyt adott. Vele nem akartam tiszteletlen lenni, csak úgy szerettem volna köszönteni, ahogy azt náluk szokás.
-Nem veszélyes ilyenkor erre járnod? Persze tudom...én is itt vagyok, de mégis. -kérdeztem még mindig mosolyogva. Kíváncsi voltam mindenre vele és a szokásaival kapcsolatban. Nem szoktam sok mindent tisztelni, de az indiánokkal kapcsolatban mindig ez jutott eszembe először : tisztelet, mert ők tényleg harmóniában éltek a természettel.

Csodálkoztam Avitar viselkedésén. Nem szokta szeretni az embereket, és rajtam kívül eddig nem nagyon engedte meg senkinek, hogy hozzáérjen, vagy akár a közelébe kerüljön. Kicsi Felhő meg megjelent és Avitar szinte rögtön a bizalmába fogadta. Ez új volt nekem.
-Én is szeretem őt.-mosolyodtam el. Örültem, hogy végre találtam egy olyan embert, aki nem néz teljesen bolondnak amiatt, hogy ennyire hozzá vagyok nőve a lovamhoz, és hogy a barátomnak tartom. A városiak inkább nézték a lovakat tárgynak, eszköznek, mintsem valódi, érző lényeknek. Pedig van lelkük...érzem...tudom...aki mást mond, az pedig egész egyszerűen téved. Nem hittem ugyan, hogy mindig mindenben nekem van igazam, de ebben biztos voltam, és senki elmélete nem lett volna elég erős ahhoz, hogy ezt a hitem megingassa.
-Igen...ezt tapasztaltam...-húztam el a szám, mikor azt mondta, hogy nem minden indián barátságos. Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy az a 3 férfi megjelent és Bill megmentett tőlük. Kicsi Felhő nem hasonlított rájuk. Egészen más csillog a szemében, mint azoknak az indiánoknak. Valójában  nem kéne neheztelnem rájuk, hiszen sosem ismerem meg a férfit, aki elrabolta a szívem, ha ők meg nem támadnak. Még hálás is lehetnék nekik ezért.
-Magamfajtának?-kérdeztem ezt kissé kikérve magamnak a megnevezést.
-Jó...persze igazad van, egy fiatal, gazdag nemesnek nem kéne ilyen helyeken lennie és többnyire nincs is...de én...más vagyok...nem tudok lemondani erről...-tártam szét a karom, és pillantottam a csillagos égre, majd a prérire. Vonzott a szabadság, a hatalmas tér, a város hiánya. Szükségem volt rá, és minden veszély ellenére tudtam, hogy itt kell lennem. -...ahogy Avitar sem. -pillantottam egy vigyor kíséretében a lovamra. Persze nem vagyok ostoba, tisztában vagyok vele, hogy szörnyen bánok a fegyverekkel, és hogy a fizikai erőm sem elég ahhoz, hogy megvédjem magam, és az eszem nem véd meg, ha banditák támadnak rám, vagy indiánok.
-Ezzel csak azt akartam mondani, hogy bár veszélyes, sosem volt kenyerem a félelem, és jó oka van annak, hogy itt vagyok...csak itt lehetek szabad. -húztam ábrándos mosolyra a szám. A szabadságon kívül Bill is egy elég nyomós oka volt a szökéseimnek, de ezt inkább nem árultam el neki.
Nem tudtam náluk hogy mennek a dolgok, de nekem szinte kizárt volt a szerelem házasság, és egész életemben úgy éltem, hogy kötelességeket sóztak a nyakamba. Itt...a pusztán senki nem kérdezi, hogy ki vagyok, itt nem számít a származásom, csak a szabadság és a végtelen. Erre vágyom igazán, Billre és a végtelenre.
Felcsillant a szemem az ajánlatára.
-Megtennéd? Tényleg tanítanál? -kérdeztem meglepetten, de igazán izgatottan. Ha megtanítani megvédeni magam, akkor nem kéne aggódnom amiatt, hogy nem tudok védekezni támadás esetén. Rettenetesen hálás lettem volna neki, és kezdtem úgy érezni, hogy hosszú ideje először találtam valakit, aki esetleg a barátom is lehetne.
-Rendben. Akkor holnap, ugyanitt, ugyanekkor? -kérdeztem, miközben felültem Avitarra. Nekem is jobb, ha visszamegyek, mert a végén még kiszúrják,  hogy eltűntem, az pedig senkinek nem lenne jó. Csak akkor indultam el Avitarral, ha megbizonyosodtam róla, hogy Felhő is itt lesz holnap, nem csak én.

//Köszi a játékot!//