A víznyelőnél

Újabb nap kelt fel, és semmi nem változott. Nem akartam otthon lenni, egyrészt a bűntudat, másrészt a felügyelet miatt. Bűntudatom volt, amiért hazudok mindenkinek, és utáltam a felügyeletet, amit a szüleim szinte minden pillanatban biztosítottak Rosa vagy más dolgozó jóvoltából. Oké, szeretem Rosa-t, mintha a második anyám lenne, de...soha nem tehettem, amit akarok, ezért untam a folyamatosan figyelő szempárokat. Egy ritka, ám számomra oly kellemes pillanatban, mikor Rosa épp nem figyelt, kiosontam a szalonból és meg sem álltam az istállóig. Nem volt időm átöltözni, így nemesekhez méltó, díszes ruhában indultam el Avitarral, a musztángommal. A múltkor sikerült a kútból visszaszereznem a számomra olyan nagy eszmei értékkel bíró nyakláncot, ami immár ismét a nyakamban lógott megerősített kapoccsal.
Nem számított merre visz az utam, a lényeg, hogy minél messzebb. Nem akartam, hogy utolérjenek, csak vágtatni akartam a prérin, gondok, kötelezettségek és szabályok nélkül.
A víznyelő környékén lovagoltam már, mikor kezdtem érezni, hogy nem csak én, de Avitar is fárad. Ez nem volt nagy csoda, hiszen a Nap perzselően sütött, és szinte semmi szellő nem volt.
-Pihenünk egy kicsit...-simítottam meg a lovam nyakát és a víznyelőig meg sem álltunk. Ott leszálltam, hogy én is kifújjam magam egy kicsit. Nem számítottam arra, hogy egy kellemes délutáni lovaglás mekkora kalamajkába keverhet. Persze számítanom kellett volna erre...akármit teszek, valahogy mindig megtalál a baj, mintha vonzanám. Talán így is van.
Hátrálni kezdtem Avitar felé a maszkos alakok láttán. Nem tűntek barátságosnak, ahogy az sem, amit a vélhetően "vezetőjük" mondott. Gyorsan felmértem a helyzetet és rájöttem, hogy előbb lőnének le, minthogy felszállnék a musztángra és elvágtatnék. Azt hiszem több önvédelmi órát kéne beiktatnom Kis Felhővel és Johnny-val.
-Jól van...jól van...-adtam meg magam, hiszen az egyetlen épkézláb ötletem az volt, hogy engedelmeskedem nekik. Elkezdtem levenni az ékszereimet, ám a számomra oly fontos nyakláncot, szinte alig észrevehetően az erszényembe csúsztattam. Nem ér túl sokat, de nekem fontos.
-Miért a maszk? Mr. Reiman így is megtalálja magukat...és megkapják, amit érdemelnek.-pillantottam rájuk dacosan. Hittem benne, hogy a seriff, vagyis Reno megtalálja ezeket a banditákat és úgy végzik, ahogy azt kell...börtönben. A halálukat nem kívántam ugyan, hiszen nem tudtam mi végre lettek bűnözők, de a börtönt megérdemelték. Biztos voltam abban, hogy nem Veszett kutyákról van szó, hiszen túl jól ismertek őket és nem bújnának álarc mögé...

Készségesen átadtam minden ékszerem. A polgármester lányaként és az alapítócsalád tagjaként az ékszerek nem jelentettek nekem sokat és az életemért cserébe szívesen megszabadítottam magam tőlük. Szerencsémre az erszényembe csempészett láncot nem vették észre. Vesztem már össze miatta a nővéremmel, és ha ez mind nem lenne elég, még kútba is másztam, szóval igen...azt nem adtam volna át csak úgy, főleg azzal a tudattal, hogy számukra nem ért volna túl sokat.
-A seriff. Javítson ki, ha tévedek, de ha valaki banditaként érkezik a városba nem árt, ha tájékozódik is, nem? -vontam fel a szemöldököm, bár talán tényleg nem most kellett volna előjönnie a szemtelen énemnek. Jobbnak láttam némi tiszteletet tanúsítani, hiszen nagyobbak nálam, erősebbek nálam, és többen is vannak. Ezek a tények kissé frusztrálttá tettek, és ezt Avitaron is éreztem. Felakartam ülni rá és elvágtatni. Úgy tűnik semmiből nem tanulok...vagy indiánok fognak rám fegyvert, vagy banditák...vagy más történik, de minden egyes "szökésem" alkalmával bajba, vagy valami olyasmibe keveredem. Sosem okulok...de hát, ez vagyok én, és még mindig úgy vélem, hogy megéri a kockázat...
Elkerekedtek a szemeim. Hogy mi? Vetkőzzek? Az ékszereimet ugyan készségesen átadtam, de abban egészen biztos voltam, hogy nem vetkőzöm le egy halom bandita előtt...Soha nem mondanék ilyet normális körülmények között, de most nem csak Billy-nek, hanem bármelyik Veszett kutyának örülnék. Bár a legnagyobb ellenségeink, valószínűleg nem velem foglalkoznának, ha rájönnének, hogy másik banditacsapat is garázdálkodik erre.
Avitarra pillantottam és ismét hátráltam, egészen addig, amíg a hátam a lovam oldalához nem ért.
-Neem...azt felejtsék el. Inkább...inkább adok még ékszert, rengeteg van...-próbáltam alkudozni, bár gondolom nem sok sikerrel. Mit mondhatnék, 16 évesen nem az volt életem problémája, hogy megtanuljak banditákkal alkudozni, bár Billy-nek és a kalandjaimnak hála több banditával találkoztam már életem során, mint akartam vagy mint az életszerű lett volna.
-Gondolja, hogy olyan ostoba vagyok, hogy követni akarok egy csapat banditát, miután megtámadtak? -kérdeztem hitetlenkedve, hiszen eszem ágában sem volt követni őket. A bátorságommal ugyan semmi baj nem volt, csak annyi, hogy többnyire túltengett bennem, és más helyzetben, pl: fegyverrel, akár meg is fordult volna a fejemben, hogy megkeressem a búvóhelyüket egyedül, és szóljak Renoéknak, hogy megtaláltam őket, de így...nem lett volna sok értelme megöletni magam.

Egyáltalán nem tetszett a helyzet, amibe felelőtlenül sodortam magam azzal, hogy ismét elszöktem a biztonságot nyújtó kúriából.
-Akkor talán jobb, ha gyorsan tovább is állnak. -pillantottam határozottan a beszélőre. Bár nem láttam az arcát, megvolt a fejemben egy kép arról, hogyan is nézhet ki. A hangja sok mindent elárult, bár talán csak azért, mert sokat olvastam arról, mit árul el egy emberről egy egy gesztus, hanglejtés, vagy pillantás.
-Nem teszek semmit, csak megnyugtatnám a lovam. -Nem vagyok ostoba, eszembe sem jutott fölugrani Avitar hátára, hiszen azzal csakis a rövidebbet húzhattam. Előbb lőttek volna le, hogy egyáltalán felülhettem volna a hátára. Ezt nem akartam megkockáztatni, nem tűntek szívbajosnak.
-Nem! -kezdtem el tiltakozni szinte azonnal. Közbevágtam, de hát...ilyen vagyok, a tisztelet nem az erősségem, holott nemesi családba születtem.
-Most nincs nálam más...de rengeteg ékszerem van még. -elég gyenge érveim voltak a vetkőzésem ellen, de meg kellett próbálnom. Nem szokásom idegenek előtt vetkőzni,noha nem is olyan rég megtettem Nate előtt, de az is csak azért volt, mert mégsem úszhattam egy kútban ruhában.
-Nem bánthatja Avitart! -álltam elé széttárt karokkal. Nem nagyon érdekelt mi fog történni, az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos voltam, hogy nem hagyom cserben azt, aki annyiszor kihúzott már a bajból, és akit annyira szeretek, mint a hátam mögött lévő musztángot.
-Ha lelő nagyon meg fogja bánni...mindenki üldözni fogja önt és az egész bandáját...nem ússzák meg akasztófa nélkül. -néztem rájuk fenyegetőzve, és tulajdonképpen nem is hazudtam. Ha megölik a város fejének legkisebb lányát, azt megtorolják.
-Camel Rockwood...elárulná a becses nevét, ha már úgy is a fejébe vette, hogy megöl engem, vagy a lovam, amivel szintén csak oda jutunk, hogy engem öl meg.
Nem hagytam volna cserben az egyik legjobb barátom, így biztos voltam abban, hogyha bántani akarja Avitart, akkor előbb engem kell. Nem mintha komolyan gondolnám, hogy ez gondot okozna nekik.
-Talán, de a legtöbb ifjú hölggyel ellentétben, nem vagyok ostoba. -vontam meg a vállam, bár belül kezdtem egyre jobban félni. Először nem hittem, hogy komolyan bántanának, most viszont már annál biztosabban tudtam, hogy megteszik.

-Szorgos kéz? Dolgoztak egyáltalán valaha? Persze, én sem, de én legalább nem használok nagy szavakat, úgy, mint a "szorgos kezek"...-utaltam arra, hogy más emberek kirablását és megölését én közel sem nevezném munkának, és bár nemesnek születtem és nem kell dolgoznom, még együtt érzek azokkal, akiknek kell és nem mondok olyanokat, hogy szorgalmas vagyok, hiszen az hazugság lenne. Nem mintha soha nem hazudnék, többet is, mint szeretném, de...az kegyes hazugság, és nincs is más választásom.
Avitarhoz léptem, és megsimogattam az oldalát. Azt akartam sugallni neki, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha ebben én magam nem voltam biztos. Megértette...olyan kapocs van köztünk, ami ritka ember és állat között, szavak nélkül is megértett, tényleg igazi barát.
-Attól tartok ezt tényleg nem gondoltam át...-vallottam be, de azért időhúzásnak tökéletes volt, nem mintha komolyan csodára várnék, ugyanis éreztem, hogy ez nem az a nap. Pedig ilyenkor kéne jönnie a hősnek, aki megmenti a bajbajutott kisasszonyt. Hát...ez elég rossz mese így.
-A halállal bántja azt, aki élni akar. -Kínzás ide vagy oda, nekem igenis bántásnak számít, ha engem vagy azt, akit szeretek megfosztják az élettől. A fájdalom bántás, és ennek az ellenkezőjéről egészen biztos, hogy nem tud meggyőzni.
-Senki nem úszhat meg egy gyilkosságot, és nem is fog.
Talán nem én, a szeretteim, vagy Rockwood fogja őt megbosszulni, de valaki biztosan, az élet biztosan. Avitarra néztem. Nem tetszett a férfi monológja, de tudtam, ha levetkőzöm sem fognak elengedni csak úgy, akkor miért haljak meg megalázottan? Avitar nyerített egyet, mintha értené a gondolataim. Tudtam, hogy nem fog haragudni azért, amit teszek, ő is büszke jellem.
-Tegyen, amit akar. Nem fog elengedni, ezt mindannyian tudjuk. Nem fogom önként meg is alázni magam. -néztem rá határozottan. Akármit mond, nem hittem neki, és jobb bátran meghalni, mint meghunyászkodva, ha valamit, akkor ezt megtanultam a szüleimtől.

-Fogalmam azért lehet. -mosolyodtam el, bár a lelkem belül kiáltozott, hogy mégis hogy vagyok képes vigyorogni, miközben rettegek, és az életünkkel játszanak.
-Mindenki találkozott már a halállal...ráadásul, sosem állítottam, hogy a halál szép.
Nem az, ez egyértelmű. Én szeretek élni, ezért rosszabbnak látom a halált, mint ahogyan azok, akik reményvesztettek és értelmetlennek tartják a saját életüket.
-Sajnálom, ha végig kellett néznie. -legalábbis ezt úgy mondta a férfi, mintha saját magáról beszélne, arról, hogy végignézte már a szerettei halálát. Ebben az esetben meg tudtam érteni miért is vált ilyenné, de más opciót nem nagyon találtam volna. Nem voltam biztos a gondolataimban, de teoriának egészen jól hangzott, ráadásul jobb fényben tüntette fel a dolgokat.
Miközben számolt, ténylegesen felkészültem mindenre. Nem féltem ugyan a haláltól, de jobbnak láttam elkerülni, egyetlen okból : szeretek élni, még akkor is, ha ez nehézségekkel jár és néha rám tör a letargia. Avitar is kezdte érezni, hogy ebből az egészből semmi jó nem sülhet ki.
-A sorsot nem lehet kijátszani. -vontam meg a vállam. Vagy hisz valaki ebben, vagy nem. Én nem akartam meggyőzni őt a saját igazamról, és reméltem ő sem fog prédikálni nekem, bár erre azért nem számítottam.
Elkerekedett szemmel néztem rájuk, mikor elnevették magukat. Hát, én egyáltalán nem tartottam ezt viccesnek, de mintha egy hatalmas szikla esett volna le a szívemről. Élek. Avitar is él...ez így tökéletesen rendben van. Mikor épp azt hittem, hogy vége mindennek, ráadásul az emberekben is csalódom újra egy hatalmasat, minden jóra fordult. Ez valami fura csoda, Isteni közbenjárás vagy ilyesmi lehet...fogalmam sincs.
Elkaptam a töltényt, majd szó nélkül néztem a távozókat. Bár ők sodortak életveszélybe, mégis életben hagytak...úgy éreztem, mintha tartoznék neki.
Megráztam a fejem, hogy eloszlassam az efféle gondolatokat, majd felültem a lovamra.
-Tűnjünk innen...eleget pihentünk...-nyerített egyet a lovam, majd percekkel később már vágtában tartottunk az otthonunk felé.

//Én is köszi! //