Camel Rockwood ~little girl, big secrets~

>>Camel Rockwood<<

>>Felszerelés<<

Musztáng (Avitar) , Gitár, Medál

>>Kinézet<<

Tudjátok, egy olyan anyával, mint az enyém, nem túl nehéz szépnek születni. Gyakorlatilag semmit nem tettem azért, hogy angyali arcom, és szinte tökéletes alakom legyen. Azért mondom, hogy csak szinte, mert elég alacsony lány vagyok, alig 163 cm. Ennek ellenére nőies, izmos alakom van és egyáltalán nincsenek komplexusaim a magasságomat illetően. Bronzos bőröm, az arcformám és gyönyörű hullámos sötétbarna hajam az édesanyámtól örököltem, míg zöldesbarna szemeim inkább apáméra hasonlítanak. Ajkaim teltek, az orrom pedig tökéletesen illeszkedik az arcformámhoz, se nem furcsán kicsi, se nem furcsán nagy. Mikor mosolygok, jellegzetes gödröcskék jelennek meg az arcomon, amiért a szüleim és általában az emberek is rajonganak. Mint minden korombeli, én is szeretem a szép ruhákat, a fűzőket (amik még inkább kiemelik az alakom), és a nagy szoknyákat. A különbség köztük és köztem annyi, hogy én meg is tehetem, hogy kényem kedvem szerint öltözködjek, ennek ellenére, amikor a szüleim tudta nélkül császkálok erre arra, igazi cowgirlnek öltözöm. Hogy honnan szedtem azokat a ruhákat? Egyszerű...kölcsönvettem.

>>Jellem<<

"Fiatalság, bolondság." - mondják a nagyok, és azt hiszem ez rám sokszorosan is igaz. A szüleimnek meggyűlik a bajuk velem, ugyanis imádok bajba keveredni (hozzáteszem szerintem ez egyáltalán nem az én hibám), és hajlamos vagyok őrült dolgok művelésére. Lételemem a kaland, az izgalom. A testvéreimmel ellentétben nekem nem számít túl sokat a pénz, vagy a hatalom, eszembe sem jutna ezek miatt szembefordulni a családom bármelyik tagjával. Egyszerű dolgokra vágyom az életben : békére, és boldogságra. Ez talán kislányos álmodozásnak hangzik, de így igaz. Szerintem sokkal gyerekesebbek azok, akik hatalomért és pénzért játszmákat űznek, mint azok, akik a boldogságért harcolnak. Bár úgy érzem a szüleim egész életemben elhanyagoltak nagyon szeretem őket, ahogy a testvéreimet is, ezért szánt szándékkal soha nem okoznék nekik csalódás. Szeretek borsot törni a testvéreim orra alá, de ez azért van, mert szeretem megleckéztetni őket azért, mert folyton versengenek valamiért, amihez nekem is jogom lenne, csak egyszerűen nem érdekel. Általában jó a megfigyelőképességem, gyorsan kiszagolom, ha valaki át akar verni, vagy hazudik nekem. Sokkal érettebb vagyok a koromnál, tájékozott és széles látókörű. Imádom a művészeteket, főleg a zenét érzem közel magamhoz. Bár sokszor vagyok vidám és bohókás, nem áll tőlem távol a komolyság, a letargikusság és álmodozás. Nem ítélkezem olyan könnyen, mint a családom többi tagja, sokkal megértőbb vagyok az emberekkel, mint ők. Nem szeretem, ha megakarják mondani mit csináljak, szörnyen öntörvényű vagyok és makacs, ami szintén egyik forrása annak, hogy sokat kerülök bajba. Hajlamos vagyok a tiszteletlenségre, a gúnyosságra és szarkasztikus humorra, de azért igyekszem moderálni magam, már amennyire képes vagyok rá. Ismerem a szerelmet, mondhatnám úgy is, hogy ez életem gyötrelmének egyik forrása. Tipikusan a végletek embere vagyok : egyszer tűz, másszor víz.

>>Történet<<

Mindenki azt hiszi, hogy a legkisebb lány élete nem áll másból, csak fényűzésből, hogy a világon mindenki elkényeztette és arany élete van. Nem tiltakozom, hiszen hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kényeztettek el, és nem kaptam meg mindent, amire az emberek többsége csak ácsingózik. De kérdem én, megéri a sok csillogó ékszer, szép ruha, és rengeteg játék? Néha nem vágytam másra, csak arra, hogy a szüleim odajöjjenek hozzám és játszanak velem, vagy egyszerűen csak beszélgessünk. Soha nem róttam fel nekik, hogy kevés időt töltöttek velem, megértettem, hiszen ők fontos emberek, sok a dolguk, és a másik két testvéremmel is foglalkozniuk kellett. Szeretem őket, mindig is szerettem, de ettől függetlenül...egy kislány vágyik az anyja megértésére és az apja óvó karjaira. A szüleim nevelőnőt fogadtak mellém, hogy mindent megtanulhassak, amit lehetséges és ne érezzem magam annyira magányosnak, amíg ők az elfoglaltságaikat intézik. Rosa, a nevelőnőm olyan volt számomra, mintha az anyám lenne, persze sosem felejtettem el, hogy van igazi anyám is, aki ugyanannyira szeret engem, mint Rosa. Az apró termetű, sötét hajú, idősödő asszony rengeteget foglalkozott velem és sok mindenre megtanított. Hamar észrevette, hogy különleges tehetségem van a zenéhez, zeneíráshoz. Mindig is imádtam hallgatni az ünnepélyeken zenélő embereket, az idő múlásával én is egyre jobb és jobb lettem. Ethan, a bátyám közelebb állt/áll hozzám, mint Elizabeth, talán azért, mert benne minimális féltékenység sincs irányomba, és sokkal jobban élvezte, hogy új húga van, mint Liz, hiszen az érkezésemig ő volt az egyetlen lány, én pedig belezavartam ebbe az idillbe. Teltek múltak az évek, szinte semmi nem változott, éltem a nemes kislányok mindennapi életét, egészen addig, amíg 13 éves nem lettem. Lóvásárt tartottak a városban, ahová életemben először elvitt az édesapám. Természetesen ezt hosszas könyörgés előzte meg a részemről, de látni akartam, mindig lenyűgöztek a lovak a maguk erejével, vadságával és szilajságával. Ott láttam meg...beleszerettem a csodaszép, foltos csődörbe. Könyörögtem, vagdalkoztam, vádoltam, és kérleltem az apám, aki hosszú hosszú gondolkodás után (ami nekem legalább egy évszázadnak tűnt) beadta a derekát, és megvette nekem a fiatal musztángot. Nem akarta, hogy lovam legyen, mindig azt mondta, hogy túl kicsi és törékeny vagyok hozzá, de dacos jellememmel már nem tudott mit kezdeni. Így kezdődött az Avitarral való kapcsolatom. Olyan volt, mint egy mesebeli kapocs ember és állat között. Mintha értettük volna egymás gondolatait, éreztük egymás minden apró rezdülését. Már nem tudnám elképzelni az életem nélküle, és remélem, hogy soha nem is kell. Az idő egyre csak telt és múlt, egyre világosabbá vált a szüleim számára, hogy amolyan fekete bárány vagyok, képtelen voltam úgy viselkedni, ahogy akarták, ahogy szokás volt, és ahogy mindenki elvárta volna. Szokásommá vált, hogy minden veszély ellenére, amikor Rosa épp nem figyelt, elszökjek és cowgirl-nek öltözve kilovagoljak Avitarral. Alig néhány hónapja történt, hogy az egyik szökési akcióm közben megálltam egy kis időre pihenni. Elfáradtam én is és Avitar is. Arra nem számítottam, hogy 3 indián épp a préri azon részén portyázik, ahol épp én pihengettem. Tudtam, hogy a két közelben lévő indiántörzs közül csak az egyik békés, de azért arra nem számítottam, hogy ennyire békétlenek a másik. Megtámadtak, mert úgy vélték betolakodó vagyok. Pánikba estem, és próbáltam felülni Avitarra, ami csúfos kudarcba fulladt. Avitar megugrott, mert megijedt a hirtelen megjelenő alakoktól. Ha nem jön Ő, nem is tudom mi történik velem...annyira tökéletes volt...ahogy megjelent azon a gyönyörű ébenfekete lovon úgy tűnt, hogy valami természetfeletti lény száll a földre és siet a megmentésemre, pedig tényleg, soha nem hittem igazán a mesékben. Bill megmentett, és nem tudtam elég hálás lenni neki ezért. Faragatlan volt, de rettenetesen sármos, vonzotta a tekintetem és minden aprócska porcikám. Vágytam rá, megakartam tudni ki is a titokzatos idegen, aki megmentett az indiánok karmai közül, aki olyan rejtélyesen bukkant fel és tűnt el a távolban. Pár nap múlva megkeresett...épp a városban voltam. Ezután a találkozásaink megszaporodtak, vég nélküli lovaglás helyett most már céljai is voltak a szökéseimnek. Mit tehetnék? Elborított a rózsaszín köd, beleszerettem...ostoba vagyok? Talán. Ez érdekel e? Nem, hiszen mindig csak boldogságra törekedtem és arra, hogy a körülöttem lévők is boldogok legyenek. Hosszú beszélgetéseken, sétákon és apró érintéseken kívül még semmi nem történt köztünk...mégis annyira közelinek érzem...biztosan bolond vagyok...Olyan rejtélyes számomra...semmit nem tudok a múltjáról, a családjáról, tulajdonképpen arról sem sokat, hogy most mit csinál. Épp csak egy véletlen folyománya, hogy megtudtam, épp egy olyan férfiba sikerült beleszeretnem, akibe soha nem szabadott volna. Bill tagja a Veszett Kutyák nevű banditacsoportnak...ők az ellenségeink, a családom mindennél jobban gyűlöli őket, hiszen azt akarják, ami a miénk. Bill tudja, hogy ki vagyok, hogy Rockwood. Lehetséges egy szerelem egy olyan személlyel, aki azt akarja, ami az enyém, aki idősebb nálam, és akit a józan eszem eltaszítana? Fogalmam sincs...de most boldog vagyok, a lelkemben vívódó harc ellenére is boldog. Nem akarok a családom ellen fordulni, de őszintén nem tudom mennyi ideig tarthatok magamban egy ekkora titkot, és mennyi az az idő, amíg ez egyáltalán titokban maradhat. Túl nagy titok, egy túl kicsi lányhoz?