John Bradford

Kés, revolver, ló nyergében hátultöltős puska, a kalapom, öv néhány tarsoly lőszerrel és némi kötszerrel, kulacs, egy bőr nyaklánc, rajta farkasfog

Lovam: Mex, egy 7 éves quarter horse

>>Kinézet<<

Karcsú de szikár testalkattal rendelkezem, mindemellett kék szemem illetve sötétszőke göndör hajam van, amit gyakran szoktam kicsit hosszabban meghagyni. Mondhatni ezek a vonások a nők gyengéi, de már nem nagyon élek vissza az előnyömmel. Többnyire még az elmondható rólam, hogy a kalapomtól a világért sem szabadulnék meg, általában egy egyszerű inggel, esetleg rá mellénnyel, farmerrel és fekete bőrkabáttal szoktam kilépni az utcára. Szeretem azokat a holmikat viselni, amik nem akadályoznak mozgás terén, utálom az alakoskodást és az ünnepi viseletet. 

>>Jellem<<

Ohó, milyen volnék én? Sokféleképp lehetne jellemezni. Makacs, olykor túl büszke, hogy belássam a másik hibáját. Olyan aki sokszor esik ugyanabba a hibába, de egyben azért igyekszik tanulni és elkerülni, hogy megint elkövessem ugyanazt. Inkább úgy mondanám, nehéz átlépnem a viharos kamaszéveimet, amikor élveztem, hogy a nők döglenek utánam, hogy szabadon száguldozhatok az élet mezein, ha kell a veszélybe. Mert igen hamar kerülök pácba, többször mint kellene. Imádtam régen, ahogy most is a szerencsejátékokat, utálok veszíteni. De beláttam, hogy az élet nem ennyi, hogy egyszer fel kell nőni. Egy barátomat lelőtték, miközben valami nagy kutya dolgába kontárkodott. Akkor döntöttem el tizennyolc éves fejjel, hogy sherifftanoncnak szegődök. És ekkor kezdtem el a megjavulás útjára térni. Igaz, nehezen megy. De már nem minden esetben vagyok az a mohó, öntelt, mindent magának akaró siheder. Kezdek talán megfontolt lenni, olykor képes vagyok dolgokról lemondani. De persze szörnyen nehezen megy. Szeretem, ha történik valami, a kihívásokat, a kalandokat, a veszélyt, rosszfiúkat üldözni. Végszükség esetén a szabályokat felrúgni. Na jó, nem annyira végszükség esetén, de akárhogy akármilyen formában nem teszem. Még kicsit sáros a fülem, de már elindultam a javulás útján.

>>Történet<<

A családom világéletében céltudatos nevelésben részesített engem is, és a húgomat is. Nagyapám sheriff volt, ahogy a nagybátyám is idősebb fiú lévén. A családban én voltam a következő a sorban, mint legidősebb fiúunoka, hogy továbbvigyem a hagyományt. Kisfiúnak még arról álmodoztam, de később, kamaszként... mint ha csak az ördög bújt volna belém, annyira megváltoztam. Hallani sem szerettem volna arról, hogy ki legyek, mi legyek. Csak vitt előre az újdonság. Egy hozzám hasonló betöretlen, kihívásokra vágyó baráti társaságba kerültem, akikkel elég hamar összehaverkodtam. Nincs mit szépíteni, éltem az előnyeimmel, hogy ismert és tisztelt emberek a rokonaim, én annál tiszteletlenebb voltam, kikezdtem nem egy lánnyal, és jóformán nagykanállal habzsoltam az életet. Élveztem azokat az "arany éveket" mert én csak így emlegetem. Bolond voltam, vakmerő. Igaz, ma is, de akkor alig lehetett rám ismerni. Különféle erőfitogtató versengéseken vettem részt, legyen az lövés, vagy lovaglás. Mert mindkettőt jól űztem. Még nagybátyám tanított meg első kézből lőni kisgyerekként. A lovak szeretete pedig mind a mai napig kísér. Sok időt töltöttem el a hátasommal. Tudtam az előnyeit, tisztában voltam meddig bírja és mire képes. Mégis nem egy olyan versenybe vágtam bele vele, ami még számára is megterhelő volt. Mondhatni, egyszer majdnem otthagytam a fogam, ahogy egy szikláról ugrattam le vele. Túl meredeknek bizonyult, ráadásul az apró kövek is csúszni kezdtek alattunk, és csak sodródtunk egy kisebb szakadék felé. Még ha jól estem volna is, lehet a ló maga alá ránt, vagy ő szenved túlságosan súlyos sérüléseket, melyek lehet csak megnyomorítanák. Egyedül a lélekjelenlétemnek volt köszönhető, hogy nem zuhantunk mégsem le. A gyeplőt egy hozzánk egyre közelebb kerülő fa törzsére kötöttem fel, és így a csúszás is abbamaradt. 

Fontos momentumként talán egy jó barátom halálát tartanám. Ő legalább annyira volt nagyravágyó és kérkedő, mint én. Ha nem jobban. Egy városbéli gazdag nemes lányát szemelte ki, ráadásul belekontárkodott az üzletébe. Mondanom sem kell, az öregnek nagyon szúrta a szemét, és mikor egy újabb húzással betelt a pohár, az öreg a szemem láttára rántott fegyvert egy összeszólalkozás után és bárminemű figyelmeztetés nélkül főbe lőtte őt. Az élet kegyetlen játékot játszik néha, ekkor jöttem erre igazán rá. Nem szabad csak úgy elherdálni a lehetőségeinket, és csak élvezni az életet gond nélkül. Az a gazdagok szórakozása. Ők mindent megtehetnek vétetlenül. Pedig még sokszor én is azt teszem, fittyet hányok mindenre és a szórakozásnak élek. De akkor és ott... eldöntöttem, hogy összeszedem magam és igen is embert faragok abból a pipogya csélcsap fajankóból, aki egykoron voltam. Jó úton járok, ezt meg kell hagyni. Lóra ültem, eljöttem a közösségünkből. Hogy miért? Ott már nem kezdhettem tiszta lappal. Mindig is lett volna olyan személy, aki felemlegeti a régi sérelmeket. És ezt én nem akartam. Így kerültem Rockwoodba, ahol a helyi sheriffhez szegődtem tanulni. Talán sikerül valamiféle jómadarat faragni belőlem. 

A másik dolog, ami még le tudna nyűgözni. Láttatok már vad musztángokat? Mert én még csak legfeljebb hallomásból. És szívem szerint befognék egyet, megszelídíteném, és csak dicsekednék vele. Igaz, manapság ez már egyre átlagosabbá válik. De csodálom azokat a szilaj lovakat. Mindig is akartam látni, ahogy szabadon száguldoznak egy hatalmas ménesben.