Ismerős arc a kéj házában - Lizzie & Rob

Hogy nekem mennyire nincs ínyemre ez az egész. Talán már kétszer jártam itt, talán háromszor, legtöbbször megálltam a hallban, udvariasan várakoztam, megkaptam az erszényt az elszámolással és már itt sem voltam. Néha annyira de annyira szívesen csinálnék mást, valami sokkal mozgalmasabbat, de ahhoz is ki kellene kérnem a parancsot. Engedélyek, engedélyek mindenütt. És ha egyszer sikerülne is... áhh, ne álmodozzunk ilyenről.
Zavartan vakarom meg az állam, miközben feltűnik az első vihorászó leányzó, pajkos tekintettel rám pillant, mint ha azt kérdezné, "nem szeretnél kicsit lazítani?". De nem jó emberrel kezdene kacérkodni, ugyanis fapofával nézek rá, majd csak elpillantok másfelé. Jöhetne már a madame, aki azt ígérte, begyűjti a pénzt. Hogy mennyire szeretnék most máshol lenni, szinte bárhol.
Fentről harsány beszélgetés veszi kezdetét, mint ha ketten teljesen egyformán végeznének. Le is érkezik két úr a lépcsőn, az egyik zavartan elsiet rám sem pillantva, a másik pedig szégyenkező tekintettel szúr ki engem és biccent nekem, miközben elsiet mellettem. Az egyikről fogalmam sincs, hogy kicsoda, de a másikat ismerem, elég népszerű a kis boltja, családos ember, még két szép lánya is van. Különös, miféle boldogtalanság, kaland vezérelheti ide a férfiakat. A madame azonban nem jön. Kénytelen vagyok hát megkérdezni az egyik lánytól megkérdezni, merre találom őt. Épp nincs társasága, de dolga bizony sok. Keressem odafent. Bizonytalan pillantást vetek csak arra, végül leveszem a kalapot és elindulok a lépcsőhöz.

Este van, és végre én is kaptam egy kis kimenőt, vagyis kiosontam a vendéglőből és a régóta tervezett épület felé vettem az irányt. Nem, soha nem jártam még ott, de tudnom kellett, mi folyik egy ilyen helyen, hogy a nők, akik itt dolgoznak, hogyan és miként tudják az ujjaik köré csavarni a férfiakat. Nem akartam mást csak elvegyülni, nézelődni, hallgatózni. Bár ez nőként nem egyszerű egy ilyen helyen. De volt egy titkos fegyverem, aki nem más, mint Violett.
Az utcán futottunk egymásba és valamilyen oknál fogva, beszélgetni kezdtünk. Látta rajtam, hogy nagyon érdekel a munkássága, így felajánlotta, hogy menjek el egy éjszakára a bordélyba, ahol mindent megmutat nekem, amit csak akarok.
Nem is késlekedtem, amint tudtam, kiszöktem, egyenesen hozzá. Sikerült észrevétlenül feljutnunk az emeletre, ahol az egyik szobába leültetett és ruhát válogatott nekem.
Faggattam arról, miként mennek itt a dolgok, de a hangokból le tudtam szűrni pár dolgot. Könnyedén fecsegett nekem arról, hogyan kell a férfiakra hatni, hogyan kell elérni, hogy akár többet is kapj azért, amit nyújtani tudsz.
Viszont az egész ott ért véget, mikor kinyílt az ajtó és berobogott rajta a madame. Természetesen azonnal felismert és súlyosan kérdő tekintetét rám, majd végül Violettre szegezte.
Jobb ötlet híján, kirontottam a szobából és nagy iramban lerobogtam a lépcsőről, viszont azt felfogni sem volt időm, hogy valaki igenis akkor akart fellépni rá, szóval teljes erőből estem neki, aminek a vége az lett, hogy elterült a padlón, én meg rajta, miközben az egész bordély csak ránk figyelt.
- Seriff helyettes - jött a madame öblös hangja a lépcső tetejéről. - Köszönöm, hogy eljött, mint látja, van itt valaki, akinek semmi keresnivalója itt, kérem, tegyen róla, hogy hazakerüljön.
Halk nyögések közepette felemeltem a fejem, hogy szerencsétlenre pillanthassak, aki még mindig alattam feküdt és amint felfogtam, mit is mondott a nő, meg, hogy ki is fekszik alattam, tudtam, itt a vég, ebből nem magyarázom ki magam. Anyám mindent megtud, és nekem végem.

Számos meglepetésben, atrocitásban és kellemetlenségben volt már részem ebben a városban, amióta csak az eszemet tudom. Szinte szerves részét képezem, mint ha együtt lélegeznék a várossal, a tempójában élek és alakítom az életemet. De sohasem vágytam sem a bordélyba, sem a közelébe, sem pedig olyan kifordított szituációkba, mint amit ez a hely hamarosan tartogatott nekem.
Csak igyekeztem teljesen természetesnek venni a helyzetet, hogy az ittlétem jogos, senki sem fog olyanokat gondolni rólam, hogy mellékutakon jár a helyettes. Hisz én csak az adóért jöttem. De túlságosan a tekintetemben ülhet a véleményem, ugyanis megkapok pár huncut mosolyt még így is, ha nem is invitálnak igazából. Kínos.
Lépcsőfokról lépcsőfokra haladok. Első gondolatra még az is bennem volt, hogy megfogjam a korlátot és úgy induljak el felfelé, de ugyan már, felnőtt férfi vagyok, akinek van itt miért ténykednie. Voltaképpen nem tudnám eldönteni még mindig azt, hogy nekem kellemetlen ez, vagy annak, akit megismerek innét távozóban.
Lehet meg kellett volna fognom azt a korlátot, akkor talán nem lesz akkora bukfenc abból a lépcsőzésből, mint ahogy tapasztalom. Mivel inkább leszegett fejjel haladok felfelé, nem veszem a velem rohamosan szembe érkező szőke lányt. Pech, talán lehetnék szemfülesebb. Meglepettségemben csak arra van időm, hogy reflexből megmarkoljam a karját, aztán már a lépcsőn koppan a fejem, miközben a hátam minden egyes lépcsőfoknak illedelmesen köszön, egészen addig amíg le nem érünk. Aucs, ez fájt. Épp csak felocsúdni van időm és a tekintetemmel a lányra pillantani, amikor meghallom a madame hangját. Mint ha hallanám a fülemben azt a lehangoló trombitaszólamot is. Itt a vége, elengedem a karját és felülök, miközben kihúzom magamat alóla. Nyújtom felé a kezem, ezen már nincs mit szépíteni, talán ő is érezheti. A kezemet nyújtom felé illedelmesen, hogy felsegítsem.
- Igen is, asszonyom. - nincs mit tenni, állok ott egy helyben, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most akkor kérjem el a pénzt, de jobbnak látom, ha azért később térek vissza. Most inkább csak... hagyom, hogy megoldódjon a probléma, addig sem feszengek ezen a helyen, mint valami éretlen suhanc.
- Kisasszony... - tárom ki a karom az ajtó irányába, majd el is indulok arra. A madame tudja jól, hogy még vele számolni fogok. Később, ha visszatérek. Mélyen beszívom a hűs esti levegőt, ami megtölti a tüdőmet és engem is lenyugtat pillanatnyilag. Ilyenkor már nincsenek nagy melegek. És igazából nem tudom mondjak-e valamit, lehet ilyenkor bármit mondani? Megéri bármiféle beszélgetést kezdeményezni?
- Akkor most hazakísérem, ha nem bánja.

Persze, hogy megmagyarázni sincs időm, miután csúfos kudarcba fulladt a menekülésem, hiszen a madame máris újabb jeges borzongással jutalmazott, hiszen nem más, mint a seriffhelyettest sikerült elgázolnom, ami annyit tesz, hogy éjszakai kiruccanásom mindenképp édesanyám fülébe jut.
Ahogy a férfi kimászott alólam, én csupán felültem a padlón és sajgó könyökömet masszíroztam, miközben arra vártam, hogy a koszos fadeszkák végre elnyeljenek és ne kelljen megélnem ezt a szégyent. Jól tudom, hogy az én hibám, hiszen ha nem rohantam volna azonnal, mint akit puskából lőttek ki, most nem kerültem volna ilyen helyzetbe, hanem lett volna esélyem megmagyarázni, hogy nem az itt nyújtott élvezetekre vágytam. Vagyis most nem...
Most mégis odajutottam, hogy szégyenben elsüllyedve ülök a padlón, miközben a helyettes felém nyújtja a kezét.
A hely többi résztvevői lassan kezdtek felocsúdni, ami azt jelentette, hogy számukra elég volt a műsorból és inkább italukkal és a hölgyekkel foglalkoztak.
Én pedig minden segítséget nélkülözve felálltam, felemeltem a fejem, kedves mosolyt erőltettem az arcomra és megindultam kifelé.
Amint kiértem a hűs levegőre, egy hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, majd lopva a férfira pillantottam.
- Sajnálom az iménti kis balesetet - nem akartam, de arcomon csak azért is ott virított a jókedvű mosoly, ahogy visszagondoltam a helyzet komikusságára. - Remélem, nem sérült meg.
Szavait hallva, hanyagul megvontam a vállam, ami édesanyám szerint nem való egy hölgynek, de gondoltam ez a kis eset után, már úgy is mindegy, nem lesz túl elnéző velem szemben.
Nem volt túl messze a vendéglő ahol éltem, és pont ezért nem akartam túlzottan sietni sem.
Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy talán ki is jöhetek az egészből jól.
- El tudom képzelni, mit is gondolhat most rólam - sóhajtottam ismét, de apró mosolyom még mindig ott ült a szám sarkában. - De ami azt illeti, csak egy barátomat látogattam meg.
Talán érdekelni fogja, talán nem, de úgy érzem, ennyi kezdetnek elég is, hogy rossz színben tűnjek fel előtte. Nem mintha bármi szándékom lenne vele, csupán ő a seriffhelyettes.

Nem kér a segítségből, ami arra enged következtetni, hogy épp megpróbálja összeszedni magát a hirtelen kialakult helyzettől. Talán csak felméri a helyzetet és... nem is tudom én mit tennék ilyen helyzetben, feltételezhetően nem szerette volna, ha ilyen csúfosan sokak előtt felfedik. Vagy egészen más célja volt és ez csak egy játék? Mindenesetre nem gondoltam volna ezt a Middleton lányról és azt sem hogy majd itt fogok vele összefutni. Annyira tisztességesnek tűnt eddig ott a fogadóban, cserfes, kicsit talán többet engedett meg a viselkedésével mint ahogy az anyja nevelte volna, de mit keresett mégis itt?
- Ennyitől nem fogok padlót. - próbálom elütni a dolgot, igazából csak koppant a fejem és a hátam is remekül van ahhoz képest, hogy az imént még a lépcsőt súroltam le. Sajog persze mindkettő, de csak amolyan utóhatásként. Másnapra vagy ki tudja már talán ma nem lesz semmi baja. Inkább jobban foglalkoztat ez az egész. Mégis mit fogok mondani az anyjának? Gondolom egyiküknek sem mindegy, én még el is tudnám maszatolni, de a madame... na ő már más téma.
A lovamhoz lépek, aki békésen legelészik a kikötött cölöp mellett. Gyorsan eloldozom a szárat, hogy aztán átemelve a fatákolmányon, magam után húzzam szelíden az állatot. Nyugodt jószág, tudja, ha menni kell, akkor menni kell. De nem ülök le, gyalog kísérem haza a lányt.
- Ah... értem. Tehát a kisasszony nem tartozik pénzzel felénk. - valóban nem akarom firtatni ezt, akármiért is ment oda. Egy tisztességes lány nem teszi be oda a lábát, én azt mondom továbbra is. Ő úgy fest nem szeretne ennyire ügyelni a jó hírére, hogy megkockáztatta azt a helyet. Az örömlányok helyzete sosem volt jó és nem is lesz sem a közeljövőben, sem a távoliban. Oda valók, ahová, a város pedig ezt a véleményt sosem fogja elereszteni. Én kicsit sajnálom őket, hisz sokaknak csak egyszerűen nincs más választása. De ő mégis miért ment oda?
- Egyelőre azon gondolkozom, mit mondjak mégis az anyjának.