Anastasie

Anastasie des Ardes

Személyiség leírása

Kedves lány, roppant éles eszű, olvasott, művelt, nyitott a világra és más emberekre. Becsületes és kötelességtudó, alapvetően engedelmes a szüleivel szemben és tiszteli őket, de akad benne dac, makacsság és vasakarat. Erős és okos női példa mellett nőtt fel, ő is ilyen lett, és saját maga is pontosan tudja, hogy sokat vár az élettől. Ezzel csupán egy probléma akad: az előtte nyitva álló lehetőségek mindegyike néma pánikba dermeszti szívét-lelkét, végiggondolásuktól fagyos hidegség költözik a bőre alá, a tehetetlenség pedig egyre inkább kétségbe ejti, hiszen maga sem tudja, hogyan, vagy éppen merre kellene indulnia, hogy elégedett és boldog lehessen. Örömmel tanul új dolgokat, érdeklődik édesapja orvosi praxisának minden fogása, valamint a gazdaság vezetése iránt is, ahogy szívesen rajzol, vagy olvas, örömmel lovagol, fedezi fel a természetet. Burokban és szeretetben nevelkedett, így az erőszak távol áll tőle, bár tudja, hogy akad, aki örömmel, vagy éppen érzés nélkül ártana neki, nem érzi át a veszély valódi súlyát. Az őslakosokat távolságtartással és némi félelemmel kevert érdeklődéssel figyeli, ha összefut velük, hiszen számára teljesen idegen a kultúrájuk

Előtörténet

Visszatérni Crazerock-ba ezernyi érzést kavar fel a lelkében. Akad közöttük megannyi kellemes, és a szívébe boldog melegséget költöztető is – mint például szeretett családját újra látni -, és legalább annyi rémisztő is. A szülővárosa földjére lépni –ezt éppen most teszi meg, ahogy a kísérője feléje nyújtott karjára illedelmesen csak félig támaszkodva lelép a vadonatúj vonatról – visszarántja a valóságba, amitől az elmúlt években távol érezhette magát.
Az arisztokratáknak fenntartott nevelőintézet néhány évre kiragadta a mindennapok fenyegetően biztos múlásából, legalábbis színleg.
A hintóban kellemes némaságba burkolózhat, kísérője nem erőlteti a társalgást, pedig Anastasie él a gyanúperrel, hogy a szülei nem véletlenül küldték a fogadására a szomszédos birtok urának fiát, aki nem mellesleg tökéletes partinak számít. Minden bizonnyal az is. Nem ostoba, és szemre is meglehetősen kellemes látvány, valamiért ő mégis inkább a lovaskocsi mellett elgördülő világot figyeli az ablakon keresztül.
A város mindennapjai a szokott kerékvágásban zajlanak, az ő hazaérkezése egy aprócska kavics csobbanása csupán a tengerben. Felfedez ismerős arcokat, néhányukkal össze is akad a tekintete, ez halvány mosolyt csal a szája sarkába, ami még akkor is ott van, mikor ismeretlennel akad össze a pillantása. Egy szívdobbanás az egész, múló pillanat, mégis arra készteti, hogy inkább kísérőjére kapja a tekintetét, maga sem tudja miért, hiszen semmi sem történt. Pusztán gondolatban megrázza magát, és megállapítja, hogy életében először nézett egy indián szemébe.
Ezt az eseményt hamarosan ki is szorítja a gondolatai közül az udvarias társalgás, amibe a vele szemben ülővel bocsátkozik, leginkább a családjaikról, ami a des Ardes család történetére tereli a lány gondolatait.
A családja még az 1800-as évek elején, az első hullámok egyikével érkezett az Újvilágba Franciaországból. Ősei remek érzékkel, és biztos kézzel vásárolták be magukat a jövedelmező üzletágakba, melyekben átgondoltan és taktikusan forgatták a pénzüket, valamint éppen így házasodtak is, ezzel elérve, hogy nem egyszerűen megtarthatták megszokott életszínvonalukat, de még gyarapítani is tudták egyébként is jelentős vagyonukat.
Anastasie apja szerencsés embernek vallja magát, mint ahogyan az is volt, nemcsak beleszeretett a számára kijelölt menyasszonyba, de szerelme viszonzásra is talált. Az orvos férj, és a gazdasági ügyekben bámulatos érzékkel bíró feleség remek párost alkotnak a mai napig, és meglehetősen hasonló elveket követnek az élet minden területén, így egyetlen lányukat, és két fiukat is szeretetben, egyetértésben, és a kor szelleméhez mérten nyitottan nevelték fel.
Becsületre nevelték mindhármukat, jó iskolákba járatták őket, és megannyi hasznos készséget elsajátíttattak velük, így eshetett meg, hogy a két fiú mellett a lány is megtanulhatott stabilan lovagolni – igaz ő féloldalasan, szoknyában is képes rá -, tudja kezelni a pisztolyok, puskák nagy részét, bár nem lő velük túl stabilan, az angol mellett folyékonyan beszél franciául, és elég jól spanyolul, valamint úszni is tud.
Boldogan nőtt fel a családi gazdaságban, ha tehette vagy az apjával tartott, hogy a munkáját figyelhesse, vagy édesanyja közelében sertepertélt, olykor pedig az idős intézőtől tanult amit csak tudott, az öreg ugyanis úgy bánt minden állattal – szeretettel, türelemmel, szelíden – ahogy a lány előtte, és azóta sem látott senkit. Olykor kilovagolt a bátyjaival, bár ők ritkán vitték magukkal.
Amikor pedig végképp mindenkinek láb alatt volt, elvonult a kedvenc helyei egyikére, és rajzolt, vagy olvasott.
Nem tud pontosan visszaemlékezni mikor fészkelte be magát a dermesztő pánik a lelkébe, de abban biztos, hogy akkortájt lehetett, mikor rájött, hogy lassacskán házasulandó korba lép. Szerencséjére a szülei egymás iránt érzett szerelme haladékot biztosított számára, de azt is épp olyan biztosan tudja, hogy ez a haladék véges, mint azt, hogy az élethez szüksége van levegőre. A szerelemre sem fog örökké várni a családja.
Ezért fogadta örömmel, amikor megkapta a lehetőséget, hogy elutazzon néhány évre egy híres-neves intézetbe, ahol a tehetős családok leányainak tudását sok tárgyban bővítik, és emellett a presztízsük is emelkedik – noha ez utóbbi Anastasie számára nem volt fontos szempont.
Most pedig, a bentlakásos évek végével örömmel és a bizonytalanság ismerős szorításával a gyomrában érkezett haza, ahogy a kocsi egy jókora rándulással megáll, és kísérője már mozdul is, hogy jólnevelten kiugorjon, és karját nyújtva segítse le a hölgyet, aki ezúttal végtelenül hálás a gesztusért, hiszen enyhén remeg a lába, már maga sem tudja miért igazán.