Kicsiny tisztás

Már majdnem másfél hete nem láttam Billy-t. Először szomorú voltam emiatt, de szerencsére Ethan, a bátyám feldobta a hangulatom, így már vidáman indultam el szokásos cowgirl ruhámban éjszakai kirándulásomra a tisztásra, ahol Bill és én találkozni szoktunk.
Lágyan fújt a szél, épp annyira, hogy kellemessé tegye a nyári éjszakát. Egy felhő sem volt az égen, így a Hold és a csillagok együttes fénye ezüstössé varázsolta az egész tisztást. Avitar nyugodtan legelészett, de amint felé nyújtottam egy almát elfelejtett mindent és hozzám rohant. Mindig is imádta, én pedig sosem tagadtam meg tőle.
Az oldalának dőltem, és ábrándozva fürkésztem az eget. Reméltem, hogy itt lesz. Bár nem beszéltünk meg semmit, mégis...vártam, hogy előbújjon a fák közül. Tudtam, hogy ostoba vagyok...hiszen Ő a Veszett kutyákhoz tartozik, ráadásul...én csak egy kislány vagyok, reméltem, de mégsem hittem igazán, hogy valóban táplál irántam érzéseket. Én szeretem, ebben olyan biztos voltam, mint ahogy a tisztáson álltam, mégis annyi kétely lobogott bennem. Minduntalan arra gondoltam milyen lehet a csókja, az érintése...sok olyan dolog megfordult a fejemben, amiknek soha nem szabadott volna. Rockwood vagyok, és az apám egyre többet beszélt a házasságról nekem, és a testvéreimnek is. Már elkezdte a keresgélést, gazdag és befolyásos férjet akart szerezni nekem, ami ellen minden porcikám hevesen tiltakozott. Még ha Billy szeret is, tudtam, hogy soha nem lehetünk igazán együtt, pedig mindennél jobban szerettem volna.
A gondolataim kusza folyamából Avitar zökkentett ki. Fejével megbökdösött, azt akarta, hogy simogassam. A fejére csúsztattam egy kezem a másikkal pedig elővettem a nyeregre erősített táskából egy újabb almát.
-Parancsolj szépségem! -mosolyogtam rá, aztán énekelni kezdtem. Avitar felnyerített, mire egy pillanatra abbahagytam.
-Hééé...nem tetszik? -nyújtottam ki rá a nyelvem, aztán megpaskoltam az oldalát, de folytattam a dalt. Közben táncolni is elkezdtem, hogy szórakoztassam a lovam. Itt úgy sem néz senki bolondnak, hiszen ide tényleg senki nem jár. Eldugott hely az erdőben, itt tényleg önmagam lehetek. A hangom hangosan zengett, Avitar pedig úgy pislogott rám, mintha ténylegesen szórakoztatná a látvány. Én jól éreztem magam, és reménykedtem abban, hogy az éjszaka ennél csak jobb lesz...

Ahogy a dal egyre inkább a végéhez közeledett, a hangom is kezdett elhalkulni. Valójában azt is kezdtem belátni, hogy nem túl jó ötlet ilyen hangosan énekelni, még itt sem...okulnom kellett volna már az eddigi kalandjaimból. Amikor épp nem Billy-vel találkoztam, a kiruccanásaim valahogy mindig életveszélybe sodortak. Nem is értem magam. Pontosan tudom mennyit kockáztatok egy egy szökéssel, mégis, akárhányszor mérlegelem a dolgot, arra jutok, hogy megéri.
Közelebb mentem Avitarhoz, aki láthatóan élvezte a rögtönzött kis show-mat. Nagyot nyerített, aztán nem foglalkozott tovább velem, békésen legelészni kezdett. Elmosolyodtam. Szeretett itt lenni, sokkal jobban, mint az istállóban, vagy a karámokban. Nem szerettem őt korlátozni, és mindig igyekeztem, hogy ő se érezze úgy, hogy megteszem.
Most már halkabban dúdolva, és úgy táncikálva vártam. Hogy mire? Talán valami csodára. Akárhányszor reménykedve körbenéztem, arra gondoltam milyen lenne újra látni Őt. Sokszor járt a fejemben Bill. Az arca, a hangja, a szavai, a mosolya...úgy éreztem, ezeket soha nem fogom elfelejteni. Rá kellett jönnöm, hogy nemeshez képest rettenetesen szentimentális vagyok.
Elkalandoztam. Ez abból is látszik, hogy semmit nem vettem észre Billy kis tervéből. Másodpercek alatt lettem szabad nemesből rab. A kötél körém fonódott, nem nagyon tudtam tőle mozogni. Egy pillanatra megijedtem, és már majdnem korholni kezdtem magam amiatt, hogy ismét sikerült beletenyerelnem valamibe.
Nyugodt és boldog sóhaj hagyta el ajkaim, mikor megláttam mellém lovagolni Őt.
-Nem hiszek a dajka mesékben. -vigyorogtam rá, de kissé dühös pillantással is illettem, amiért megkötözött. Valójában sosem voltam biztos a szándékaiban, ezért a lényem egy aprócska részében felmerült az, hogy ez nem csak játék...Billy rájött, hogy Rockwood vagyok, nagyot kaszálhatnak rajtam a Veszett Kutyák, és sarokba szoríthatják a várost. Igyekeztem elhessegetni ezeket a sötét gondolatokat. Nem hittem, hogy ilyet tenne. Ő nem. Szeretem, és vagy nagyon jól hazudik, vagy ha minimálisan is, de én is fontos vagyok neki. Nem tenne ilyet. Rossz gondolataim hamar távoztak, sikerült meggyőznöm magam arról, hogy nem ártana nekem.
Amint Billy lefeküdt, engem kényelmetlenül megkötözve hagyva, Avitar is felkapta a fejét, Bill mellé sétált, és az orrával bökdösni kezdte.
-Jobban tetszene, ha nem onnan néznél. -kacsintottam rá, és fészkelődni kezdtem, hátha megkönyörül rajtam a lasszó és enged a szorításból.
-Mondd csak...mit kérsz cserébe a szabadságomért? -kérdeztem csak úgy, mindössze apró felvetésként.
Örültem, hogy itt van. Legszívesebben megöleltem volna, és megkérdeztem volna, mi történt, hogy ennyi ideig felém se nézett, de nem tettem.
Egyrészt, nem nagyon volt rá lehetőségem, tekintve a kötelet, másrészt meg...talán csak elfoglalt volt, ha pedig nem, akkor nem akartam hallani, hogy egyszerűen csak nem hiányzott neki a társaságom. Igen, homokba dugnám a fejem, de néha kell a hazugság az igazság helyett, ha az igazság túlságosan fájna.

Nem gondolkodtam túl sokat a szavain. Persze, teljesen igaza volt, de bármennyire is kételkedtem abban, hogy érez e valamit irántam egy valamit tudtam, mégpedig azt, hogy nem bántana. Bízom benne, még akkor is, ha emiatt én tűnök a világ legostobább, legnaivabb kislányának. Tudtam, hogy bandita, azt is, hogy a családom gyűlöli a fajtáját, a banditákat, és leginkább a Veszett kutyákat...de hogy is parancsolhattam volna az érzéseimnek? Valami hozzá vonzott, valami olyan, amit nem tudtam definiálni, de nem akartam elengedni. Néha úgy éreztem, hogy a családommal is szembeszállnék, ha szükség lenne rá. Ők sosem értenének meg. Az apám folyamatosan a házasságról beszélt, pedig ha tudná...ha tudná, hogy sosem fogok férjhez menni úgy, hogy nem vagyok szerelmes. Már így is sokszor csalódott bennem szeleburdi, engedetlen jellememnek köszönhetően, nem akartam újra megbántani, de tudtam mit érzek Billy iránt, és ez túl erős volt ahhoz, hogy engedelmeskedjek apámnak.
-Nem lényegtelenek, nekem fontosak. -mosolyodtam el, de aztán tovább hallgattam, amit mond.
-És ha én bízom ebben a csúnya banditában? -néztem egyenesen a szemeibe. Tudtam, hogy bármit tehetne velem. Kihasználhatna, megölhetne, elvehetne mindent, ami kedves nekem, de tudtam...éreztem, hogy nem tenné. Sokszor kételkedem, most is vannak apró kétségeim, de pusztán azért, hogy ne nevezhessenek ostobának, mert belül éreztem, hogy Billy jó ember, és nem véletlenül van most itt.
Határozottan nem élveztem, hogy megvagyok kötözve és nem tudom mozgatni a kezeim. Próbálkoztam, de semmi, a kötél nem lazult, úgy tűnt ragaszkodik hozzám, bármennyire erőlködtem, nem akart tágítani.
-Avitar! -kiáltottam neki, mikor abbahagyta Billy piszkálását, és a lovával kezdett el foglalkozni. Ő csak néhány másodpercre rám pillantott, majd folytatta a másik lóval való ismerkedést...Chh...így bízzon az ember a lovában. Most igazán hihetné azt, hogy veszélyben vagyok, és segíthetne, bár elégszer találkozott már Bill-lel ahhoz, hogy ne féltsen tőle, még ha ő maga egész tartózkodóan viselkedik is vele.
A kijelentésére elhúztam a szám, és kinyújtottam rá a nyelvem. Tudom tudom, úri hölgy ilyet nem csinál, de én Camel vagyok, és a két fogalom nem mindig egyeztethető össze, annak ellenére sem, hogy társaságban kifogástalan a modorom. Szerencsére nem hiszem, hogy színlelt úriaskodással levehetném a lábáról a tőlem nem messze lévő banditát, mindig úgy éreztem, hogy önmagam lehetek mellette, még ha ez rettenetesen közhelyesen is hangzik.
Elnevettem magam a szavai hallatán.
-Csak ennyi? -kérdeztem cinikusan, de újabb kérdés merült fel bennem. -Mi lenne apám legféltettebb kincse? -vontam fel a szemöldököm.
-Egyébként miért tenném meg, ha utána nem látnálak? -húztam itt már kedves, őszinte mosolyra a szám, és abbahagytam a nevetést.
Lábaim szinte maguktól indultak el felé, mikor éreztem a kötél húzását. Szinte másodpercek alatt kerültem mellé, elég közel ahhoz, hogy a szívem hevesebben kezdjen dobogni. Képtelen voltam letörölni a mosolyt ajkaimról, miközben íriszeit kémleltem. Egyre közelebb kerültek az ajkai az enyémekhez. Izgatott voltam. Annyiszor elképzeltem már milyen lenne megcsókolni, és...szinte el sem hittem, hogy apró csókot hintett az ajkaimra. Mintha a legszebb álmomba kerültem volna, csak féltem, hogy ez puszta hallucináció.
Elpirulva pislogtam rá, pedig ez sosem volt rám igazán jellemző.
-Billy...-suttogtam halkan, mert mást képtelen voltam mondani.

Elmosolyodtam. Nem szólaltam meg, csak bámultam azokat a csodaszép sötét íriszeket. Fogalmam sincs, hogyan történhetett mindez. Hogy tudtam beleszeretni valakibe, akit gyűlölnöm kéne, akit mindenki más a családomból gyűlöl? Tudtam, hogy kísértjük a sorsot, de képtelen voltam ezzel foglalkozni. Olyan tisztán, olyan erőteljesen szerettem Billy-t, hogy...a kötelességeim ellenére is képes lettem volna bármit eldobni érte. Talán ostoba vagyok, sőt bizonyos, hogy az vagyok, de ragaszkodtam hozzá, vágytam a csókjaira, a közelségére, az érintésére, a szerelmére. Nem tudtam volna hagyni, hogy társadalmi különbségek, törvény vagy egyéb ilyen tekintetben alantas dolog közénk álljon.
Elhúzódtam tőle, hogy megtudja igazítani az alattunk lévő anyagot, majd mosolyogva vettem tudomásul, hogy megszabadít a "láncaimtól" is. Mikor magához húzott a lehető legszorosabban hozzábújtam. Annyira gyönyörű pillanat volt ez. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy itt vagyunk ketten, nekem ez számított nem az, hogy mit szólnának ehhez mások.
Avitar úgy döntött barátkozik egy kicsit Billy lovával, így mellé sétált és ott kezdett el legelészni. Ujjaim végighúztam a férfi arcán, majd elmosolyodtam. Nem volt különösebb oka, épp csak azt fejezte ki, hogy boldog vagyok.
-Ugyan...apu Ethant és Lizzy-t tartja a család jövőjének. Néha olyan, mintha én egy véletlenül bepottyant rosszul sikerült gyerek lennék. Szeret, tudom, mégsem bízik egy döntésemben sem, ezért is hiszi, hogy befolyásos férfira van szükségem, mert egyedül képtelen vagyok boldogulni.
Bármennyire is próbáltam elhessegetni apám arcát a szemeim elől nem ment. Folyton megrovó arcát láttam és lemondó sóhaját mikor újabb és újabb csínyeimre, vagy a társaság szerint helytelen cselekedetemre derült fény. Egyszerűen nem voltam olyan, mint ők. Nem tudtam alantasként kezelni az indiánokat, nem tudtam minden banditát csak úgy gyűlölni és képtelen voltam elfogadni egy előre elrendezett sorsot. Szabadságra és boldogságra vágytam, de ezt nem értették meg.
-Persze, minden precízen meg van már tervezve, de Billy...hogy mehetnék férjhez szerelem nélkül, hogy élhetnék olyan életet, amilyet nem akarok? -pillantottam rá kissé kétségbeesetten. Tudtam mi lenne a kötelességem, de nem bírtam törődni vele. Szülők, a boldogságom kéne akarniuk nem? Úgy is mindegy, Lizzy akarja az elrendezett házasságot, a vagyonos férjet...miért nem elég ez nekik?
Elnevettem magam a szavain, majd kivettem a csinos kis revolvert a dekoltázsomból. Jó alaposan szemügyre vettem, majd egy csókot nyomtam Billy szájára.
-Köszönöm, ez...tökéletes. -kerestem meg a megfelelő szót, és komolyan is gondoltam. Nem csak azért tetszett, mert Tőle kaptam, hanem azért is, mert tényleg hasznos és igazán emlékeztet majd Billy-re.
Hamar leolvadt arcomról a mosoly és Billy komor tekintetét kémleltem. Nem akartam hallani a szavait, nem akartam érteni őket. Tudtam én, hogy igaza van, de nem...nem akartam elhinni, nem akartam elfogadni és...nem is fogom.
Óvatosan megfogtam az állát és magam felé fordítottam az arcát. Észrevettem a könnycseppet, de az én szemeimbe is könnyek gyűltek, ezért szóvá sem tettem. Elszántan néztem rá.
-Nem érdekel mit akar az ég, a föld, a szüleim vagy bárki...mi választjuk a sorsunk, a nagyapám mindig azt mondta, hogy kövessem a szívem, mert csak azt nem bánom meg, amit az súg. Ő nem követte a szívét és elvesztette azt, akit a legjobban szeretett. Nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát, mondjon bárki bármit. Feltéve, ha te sem akarod, hogy elkövessem.