How I met Earl - Onawa & Earl

Házunk, melyben összezárva kell élnem egy igazi fehér taplóval, a város szélén áll. Bátyjától ugyan örökölt némi pénzt, azt természetesen elverte a kocsmában, így az épület, melyet otthonának nevez, már kezdi teljesen átadni magát a szúcsaládoknak.
Teljes szívemből utálom ezt a házat és a várost, lakóival együtt. Nagy megkönnyebbülés, amikor a ház ura elhagyja pár napra a várost és olyankor engedélykérés nélkül visszatérhetek a családomhoz. Most is hasonló a helyzet. John pár órája indult el vadászni, én pedig gyorsan rendbe raktam utána mindent a házban és már nyitottam is az ajtót. Azonban egy pillanatra megtorpantam. Mi lenne, ha az egyik lovát is magammal vinném ezúttal. Gyorsabban odaérnék és így többet maradhatnék. Minden perc számít, amit a népemmel tölthetek.
Elszaladtam a ház mögé és lekaptam egy kötelet a fakerítésről, majd odasétáltam a kedvenc jószágomhoz. -Ajioqjimin. - azt jelenti szeder, én így neveztem a gyönyörű fekete kancát. Végigsimítottam a nyakát, miközben kivezettem a karámból, majd egy határozott mozdulattal fel is ugrottam rá.
A törzsem nem tart lovakat, így csak 2-3 éve kezdtem el lovagolni tanulni, miután a városba kerültem. Azt hiszem elég jó érzékem van. Sajnos ezúttal is vétettem egy hatalmas hibát, méghozzá, hogy nem vettem észre az utálatos szomszédunkat kezében egy óriási fegyverrel, arcán egy vad vigyorral. Felemelte a puskáját és hármat-négyet a levegőbe lőtt, amitől a fiatal kanca természetesen megijedt - na meg nekem is majdnem megállt a szívem - és ahogy megugrott és nekiiramodott én nem tudtam a hátán tartani magam.
Nagyot csattanva érkeztem a kemény útra, de nem törődve a fájdalommal már próbáltam is felállni, hiszen a ló hamarosan hét határon túl lesz...
Csak a szomszéd kárörvendő röhögését ne hallanám....

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi bajom és nem fáj az oldalam és a lábam. Viszont a lovam perceken belül elérheti a városhatárt és ha nem pattanok fel máris és megyek utána, akkor nagyon nagy bajba fogok kerülni. A férfi, akivel élnem kell sajnos nem lesz elnéző. A veréstől nem félek, de attól igazán tartok, hogy a barátaival lemészárolja a családom. Egy ló elvesztése épeszű embert nem késztetne ilyen tettre, de az elmúlt pár év alatt rá kellett jönnöm arra, hogy az az ember nem teljesen ép elméjű.
Ahogy megpróbálkozom a felállással éles fájdalom szúr a medencecsontomba. A kitaposott kemény talaj és az ívesen elegáns repülés megtette a hatását. Mielőtt újra nekiveselkednék a talpra állással, egy férfi hang tereli el a figyelmem. Mélyen zengő, kellemes hangja nemcsak odavonzza a tekintetem, hanem jól öltözöttsége és figyelmessége oda is tapasztja. Ritkán találkozok olyan fehérrel, aki felajánlja segítségét. Egy másodpercre azért elbizonytalanodom, de aztán megragadom jobbját, hogy felhúzhasson.
Felszisszenek, ahogy ránehezedek jobb lábamra, de igyekszem nem mutatni, hogy rendesen megütöttem magam.
-Magának is és köszönöm. - pislogok rá ijedt őzike szemeimmel. -De igen, igen. - bólintok egy aprót kérdésére, majd lesütöm szemeim. -Vissza kell hoznom, különben a gazdám iszonyúan mérges lesz. - újra felnézek rá és valahol nagyon reménykedem benne, hogy segít nekem. Ha egy fehér ember megfogja a lovat, nincs az az isten, hogy egy magamfajtának csak úgy visszaadja. Ez a férfi azonban segíthetne.
Nem kérlelem, nem érzem helyénvalónak. Ha nem ajánlja fel, majd megoldom, de sokáig nem húzhatom az időt, úgyhogy leporolom magamról a port és lépek párat a ló irányába, amely azóta lelassított és megzavarodva forgolódik az út közepén. Keserűen elhúzom a szám, ahogy végül sántítva elindulok befogni az ijedt négylábút.

Ha ki akarnám fejteni, igazából nem nevezhetném John-t gazdámnak, mert hivatalosan nem az. Élettársnak és férjnek sem semmiképp. Csak egy hímegyed, aki terror alatt tart és a családom épségével szeret fenyegetőzni. Egy iszákos bunkó, akit már régen ott kellett volna hagynom, de még nem volt hozzá elég bátorságom. Hogy hogyan kerültem ilyen kellemetlen helyzetbe, azt talán egy tea mellett egyszer elmesélem az illetőnek, de most jobban aggódok a rémült állat miatt.
Meglep, hogy a férfi csodálkozik a "gazda" megnevezésen. Legtöbben tudják milyen helyzetek uralkodnak ebben az ocsmány városban és nem lepődnek meg ilyesmin. Sőt! Az "úgy kell neked!" arckifejezéssel gyakran találkozok, ha erről esik szó.
Azonban a férfit jobban felmérve, feltűnhetett volna, hogy más vidékről érkezett, talán nem is olyan régen, mert még nem láttam itt. Öltözete minden részlete különbözik az itteniekétől, modora és akcentusa is arról árulkodik, hogy távoli vidéken nevelkedett.
Láttam már számtalan átutazót, de beszédbe sosem elegyedtem velük. Régen érdeklődtem a fehérek kultúrája iránt, de amióta a városba kerültem, azóta igyekszem elkerülni a hely minden lakóját. Több a negatív emlék, mint a pozitív velük kapcsolatban.
Az úr szavamat ismételve mered rám, de én csak lesütöm a szemem. Sajnos igen, gazdám. Jobban hangzó angol szót nem ismerek erre.
-Semmi gond. -mosolyodok el végül. Önző dolog is lenne elvárnom, hogy segítsen. Az is több kedvesség, amit jó ideje crazerockitól kaptam, hogy felsegített. -Azért nagyon köszönöm. -szavaim őszinték, halvány mosolyom pedig még mindig az arcomon ül.
Nem várok tovább, elindulok a lovam után, bár kissé sántítva teszem az első lépéseket. Csontom nem tört, izmom nem szakadt, csak pár lila és kék folt fog árulkodni esésemről. Sántításom is enyhül, ahogy megteszek pár lépést.
Mindeközben látom, ahogyan két férfi próbálja megközelíteni és becserkészni a fekete négylábút. A már mögöttem tartózkodó férfi még utánam szól, így visszapillantok rá. Már futva sem érnék oda az állathoz hamarabb, mint azok ott ketten.
-Nagyon köszönöm, de jól vagyok. A zsálya tea majd lejjebb viszi a duzzadást. - sosem találkoztam még az itteni doktorral, de amíg nem muszáj, addig nem is szeretnék. Sok gyógymódot tanultam otthon, amit eddig tökéletesen be is váltak. Sosem csalódtam a gyógynövényekben és nem szeretnék az eddig bevált dolgokon változtatni.
Mire visszafordulok az állat felé, az egyik férfi már kezében fogva a kötelet, maga mellett vezeti felénk. Kedves és általában nyugodt ló, most is hagyta magát megfogni. Meglepődve állok meg ott, ahol vagyok és bevárom a gyors léptekben haladó illetőt, aki egyenesen felénk tart, de odaérve hozzánk nem áll meg előttem, hanem  inkább Earl-höz közelít.
-Uram, a magáé? - kérdi és már nyújtaná is át a kötelet.
-Az enyém. - lépek közelebb, nem túl határozottan. Az úr végigmér, kicsit habozik, de aztán meghúzza a vállát és átadja nekem a vezetőszárat. Megsimogatom a ló orrát, a távozóra pillantok, aztán Earl-re.
-Ha mégis megkérhetném valamire... -szólok neki, mielőtt elköszönne. -Segítene bevezetni a karámba? - megelőzvén a nemleges választ, még hozzáteszem -Vagyis... csak be kellene utánunk csukni a kaput. - nekem egyszerűbb úgy elengedni a karámban, ha valaki becsukja mögöttünk a kaput, nem kell forgolódnom vele és szenvedni a lánccal mielőtt elengedhetném. Békés ló, de nem bízhatom a véletlenre, főleg ezek után. -Itt lakom, abban a házban. - egészítem még ki a mondanivalóm és mutatok a pár méterre álló faházikóra és a mögötte álló karámokra, hogy tudja, nem kell elkísérnie a világ végére.