William Hookton

William Hookton

Személyiség leírása

Mit is mondhatnék magamról? Azt, hogy én lennék a fáklya, aki a jog fényét akarja a kietlen vadnyugatra hozni? Nem lenne éppen teljesen valótlan állítás, hiszen nem lelkesedem a jogok lábbal tiprásáért, tehát, mondhatjuk, hogy van bennem némi nemű igazságszeretet, de senki se állíthatja, hogy nem vagyok kellően megalkuvó: ügyvéd vagyok. Tehát, van az az összeg, amiért némi túlzással, de mindegy, hogy kit kell védenem. Anyagias ember vagyok, kár lenne tagadni, de már régen felmértem, hogy a fegyverek szava és a pénz a két végső hatalom, ami végül sorsok felett dönt s pénzen lehet fegyvert szerezni... szóval, ha valaki netán számítónak tart, annak is igazat kellene adnom. Hiszen mindig ott lebeg a kérdés, hogy "kinek a javát szolgálja ez?" és azt is tudom, hogy mindennek és mindenkinek megvan az ára. Nekem is.

Ez volt a durva kéreg, mely alatt azért olyan emberi lény lapul, akinek igenis vannak finomabb érzelmei azon túl, hogy mindenkit igyekszem felmérni és analizálni magamban, hogy aztán ezt a magam javára fordítsam. Még az anyagi megfontolások ellenére is empatikus alak vagyok, bár ezt igyekszem nem kimutatni, de az igazság és az arra áhítozók ügyei mellett mindig is jobban szerettem kiállni és, ha kifeé ez nem is látszik, azért a morális vívódás igen is jellemez. Persze az empátia eszköz is, együtt- és beleérzés segítségével egy-egy ügy jobban megérthető, az igazságszolgáltatás jobban mozgatható, ha éppenséggel arra van szükség. Kedvelem a nőket és a női társaságot. Hiszen, mi is adná meg az élet sava-borsát, ha nem az, hogy a férfi fárasztó munkálkodásai végén valami több várja? Több, mint egy kellemes kártyaparti mondjuk, aminek persze én is szoktam hódolni, de nem ész nélkül, csak megfontoltan. És a dohányzás szenvedélye se elegendő, bár tény, hogy nagyon jól tud esni, de általában ennél több kell... és ez a több a női társaság. Emellett jó tulajdonságnak mondható, hogy nem vagyok egy fukar ember, ha már van miből, a jótékonyság
nem is olyan rossz dolog és talán segít is könnyíteni lelkem terhein egy-egy morális krízist jelentő ügy után. A lelkész legalábbis ezt mondja, én pedig igazat adok neki, mert tényleg jobban érzem utána magam. Kemény világban élünk, magam sem vagyok puha, de rugalmasság nélkül úgy jár az ember, mint a magas széntartalmú acél: feszítik, feszítik, majd a teher alatt megroppan. Jó tulajdonságaim, vagy jóra való hajlamom ezt gátoló rugalmasságként kezelem és tekintem.

Előtörténet

1834-ben születtem New York-ban. Ügyvéd család sarjaként láttam meg a napvilágot s ez bizonyos szinten előre elrendezte a sorsomat: rám is a tanulmányok vártak atyám tervei szerint. Én pedig engedelmes fia voltam, mert már gyermekkoromban is egyre inkább sajátom lett a ma rám jellemző pragmatikus, gyakorlatias gondolkozás és a számítás. Ami az volt, hogy ha atyám akaratát teljesítem, tanulok, megszerzem a végzettséget, akkor utána akár a magam ura is lehetek, ha jól keverem a lapjaim. Az sem mellékes, hogy egyébként szerettem mindig is olvasni, tanulni, érdeklődő alkat voltam és a beszéddel sem voltak problémáim, így testhezállónak éreztem a feladatot. Még akkor is, ha valahol másra, többre vágytam: olvasmányaim alatt a háborúk, harcok, a történelem mindig is le tudott nyűgözni, az kötött le a legjobban. A római jog tanulmányozása is hatott aztán erre, hisz egy végletekig katonás és hódító társadalomról van szó... apám mindig sokat vadászott, én pedig, amikor elég idős lettem, kikönyörögtem, hogy vele mehessek, ekkor szerettem meg a lőfegyvereket. Azt hiszem ez sem "segített" a tűz elkerülésében, abban, hogy ne sodródjak még közelebb a katonaélet romantikájához, mely, annak aki még a valóságot nem élte meg, oly csábító és oly szép. Ez sodort oda, hogy végül huszonhét éves koromban, amikor a polgárháború kitört, én is jelentkezzem a toborzóirodában. Milyen reményteli és izgatott várakozással vettem át a felszerelésem s öltöttem magamra! És mekkorát tévedtem! Hamar megtanultam, hogy a háború nem gyerekjáték. Az alapkiképzéssel gondjaim nem voltak, kellő szigorral tettem a dolgom, a vadászat miatt fegyverekkel már volt tapasztalatom, az igazi megrázkódtatások a harcmezőn értek, amikor szembesültem vele, hogy kevés diccsőség, ellenben sok vér, bélsár, jajkiáltás és füst, iszonytató bűz terem a harcmezőkön. Mégis végigcsináltam az egészet, bár erre a négy évre nem szívesen emlékszem vissza, még akkor sem, ha a háború azért még jobban megedzett. Azért pár "emlékeztetőt" beszereztem, szerencsére "csak" néhány vágott sebet, egy-két heget felsőtestemre, de ami nem öl meg, az megerősít ugyebár... de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vártam, hogy vége legyen. Egyre jobban értékeltem öregem meglátásait, azt, hogy jobb békésen ügyvédnek lenni, semmint kék egyenruhában feszítve várni, hogy a következő mozsárlövés majd a te lábad fogja elvinni, aztán mégis a legjobb barátod marad ott a vérveszteség miat... végigcsináltam, túléltem viszonylagos épségben, de nem éreztem úgy, hogy otthonom, New York világába jól vissza tudnék illeszkedni. Ahhoz túlságosan sok mindent láttam és éltem át, túlságosan is megkeményedtem és másra vágytam... így hozta a sors, hogy némi new yorki csellengés után végül a nyugat felé vettem az irányt, hogy az utolsó határvidéken folytassam az életem olyan körülmények között, amibe jobban illeszkedik háborút látott modorom. Így kerültem Crazerock városába, ahol hiány volt ügyvédben s indítottam be egy új karriert. Kemény vidék, de én sem vagyok cukorból, veterán vagyok, meg tudom magam védeni, még ha az elegáns, foglalkozásomhoz illő öltözködés megtévesztő is lehet.