Nathaniel Rockwood

>>Nathaniel Rockwood<<

>>Felszerelés<<

- 45-ös Colt 2 db (Bal oldalán hordja egy tokban, fegyvertartó övén, néhány tölténnyel. Valójában inkább elijesztés céljából hordja, mintsem valódi használatra)
- Cobra "Big Bore" Derringer 1 db (Jobb zakó ujjába rejtve)
- Bowie kés 1 db (Egy bőrtokban a zakója alatt, hátul a derekán)
- Cinkelt kockák és kártya pakli
- Zsebóra

>>Kinézet<<

Inas testalkatú, körübelül180 cm magas, fekete haját jobb oldalra fésülve viseli. Arcát rövid, formára nyírt szakáll szegélyezi és kék szempár ékesíti. Kiugró járomcsontja karakteres arcot kölcsönöz neki, ami sokszor felkelti az emberek figyelmét. Fehér inget, fölötte pedig fekete mellényt és zakót visel, egy vele egyszínű fekete nadrággal és cipővel. Ha a helyzet megkívánja fekete nyakkendőt köt és keménykalapot vesz.

>>Jellem<<

Ha megkérdezel valakit, milyen is ez a félig brit, félig amerikai férfi általában azt mondják jó modorú, előzékeny és karizmatikus. És ez mind igaz is, már ha a megjátszott személyiséget nevezhetjük annak. Szülei mindig arra nevelték, hogy legyen kedves az emberekkel, hiszen így helyes, és megfogatta a tanácsuk, noha egészen más volt a motivációja. Hamar elgondolkozott mi értelme goromba módon viselkedni valakivel, hiszen csak magadra haragítasz valakit, aki rossz esetben keresztbe tehet neked. Ez olyan, mintha magad gáncsolnád el az úton., ráadásul nem tudhatod, mikor lesz szükséged épp annak az embernek a segítségére, akit nem olyan rég tiportál a földbe. Ezért általában igyekszik kedvesen fordulni az emberekhez, még ha az illetőt épp a vonat alá képzeli is.
Persze a jó modor, az udvariasság és a kedvesség álarca mögött ott lapul az igazi személyisége is, amit nem biztos, hogy minden konszolidált, nemesi család szívesen látna az asztalánál. Ha eltekintünk a hiú, enyhén kapzsi és önző személyiségétől, még mindig ott van a tény, hogy manipulatív, megtévesztő és nem veti meg a hazugságot, a csalást és a szerencsejátékot. Határozottan mondható ambiciózusnak, és némileg gátlástalannak is, mivel nem igen válogat az eszközökben, ha a céljai eléréséről van szó. Mégis ha teheti nem gyilkol és a nála rosszabb helyzetben lévőket is megkíméli.
Sokszor makacs és önfejű, de igyekszik az eszére hallgatni és nem az érzelmeire. Ha belekezd valamibe nehezen mond le róla, és igyekszik minél jobban megcsinálni, nem szeret félkész munkát kiadni a keze közül.

>>Történet<<

22 éve születtem Cardiffben, egy nemesi család egyetlen fiaként. Apám, megörökölte a grófi címet, a vele járó vagyont és birtokot, ahol a kastélyunk állt. Édesanyám, apámhoz hasonlóan nemesi családból származott, így jelentős hozománnyal bővítette a család vagyonát, egyszóval soha nem szűkölködtünk.
Amennyit tudok a gyerekkoromról, azt a cselédektől hallottam, vagy épp a szüleimtől maguk mesélték el, de mivel különösebb gondok nélkül felnőttem, arra jutottam nem lehetett olyan rossz életem. Mivel tehetős család voltunk, a szüleimnek nem kellett dolgozniuk, így sok időt tudtak rám fordítani. Nem csak tőlük, de a család többi tagjától, és a ház személyzetétől is rengeteg figyelmet kaptam, talán ezzel is magyarázható a kissé kifordult személyiségem.
Mikor elértem a megfelelő kort a szüleim magán tanárt fogadtak mellém és minden, szerintük szükséges dologra megtaníttattak, a történelemtől kezdve, az etiketten át, egészen a zenéig és a sportokig. Ha nem is érdekelt valami, akkor idővel megtanultam, beleértve a történelmet vagy a zenét, de a sport mindig is a gyengémnek számított. A futás és az úszás a hosszú lábaim miatt sosem okozott gondot, a vívás és a lovaglás is ment, de a labdajátékok és minden egyéb sport, már sokkal inkább nehézségekkel járt. Az ökölvívás különösképp nagy hiányosságnak számított esetemben, hiszen a szükséges mozgékonyság és fizikai erő hiánya mellett, már maga az akarás sem volt meg bennem. Nem csak értelmét nem láttam a sportnak és annak, hogy egymást üssük egy idegennel, de nem is igazán fűlött hozzá a fogam, hogy kék lila foltos legyen az arcom és hiányos fogsorral mosolyoghassak. Nos igen, már akkor is hiú voltam.
Mikor elértem a 17 éves kort, a szüleim úgy vélték, eljött az idő, hogy beavassanak a társasági életbe. Egészen kicsi koromtól fogva sok bálnak és nagyobb rendezvénynek adott helyet a kastélyunk, nem is beszélve a sok ide látogató nemesről, akik akár több hétig is vendégeskedtek nálunk. Akkoriban még túl kicsinek véltek, hogy részt vegyek ezeken az eseményeken, de fűtött az ifjonti kíváncsiság és a kalandvágy, így ha tehettem mindig belopakodtam a bálokra, egészen addig, míg a ház személyzetéből valaki, vagy esetleg maguk a szüleim el nem kaptak és dugtak ágyba ismét. Amikor pedig végre én is részvételt nyertem az estéjekre, édesanyám vezetésével illő ruhába bújtam és elvegyültem az emberek között. Hamar rájöttem, hogy ezek az események egyáltalán nem nekem valók. Egyrészt nálam sokkal idősebb férfiak és nők voltak a résztvevők, akik nem tudtak másról beszélni, mint a gazdaságról és a politikáról, másfelől pedig ha nem maguk a giccses ruhába bújt dívák próbáltak az ujjuk köré csavarni, akkor a még náluk is szebb lányaikat akarták minden áron megházasítani, ami nem is lenne baj, de a férj jelölt én voltam. Persze, a szüleimnek és a tanáraimnak hála megfelelő neveltetést kaptam, és már sok szájtépésbe és manőverezésbe került, de végül mindig sikerült elkerülnöm a kellemetlen helyzeteket.
Az első néhány bál után hamar meguntam a dolgot, de a gyermekkori kalandvágyam most sem hagyott alább és nem akartam teljesen elvágni magam a társasági élettől, inkább csak más irányból közelítettem meg. Tisztában voltam vele, hogy nem csak a bálok és az esélyek léteznek, ahol a nemesek mozognak, hanem van a szórakozásnak egy sokkal piszkosabb formája is. Mikor épp nem a tanóráim valamelyikén vettem részt, gyakran elmentem a városba, hogy a korombeliekkel vegyüljek. Ám végül ez sem bizonyult számomra megfelelőnek, mert még ha egy korosztályba is tartoztunk, a fiúkat abban a korban főleg a verekedés és a bajkeverés érdekelte, ami engem nem igazán kötött le. Egyik nap, mikor céltalanul sétáltam az egyik sikátorból hangos káromkodást és örömkiáltásokat hallottam és bár az eszem azt súgta jobb lenne tovább állnom, az a pillanat egyike volt azon kevés alkalmaknak, mikor hagytam, hogy az érzelmeim vezéreljenek az eszem helyett. Így hát a kíváncsiságtól fűtve beléptem a sötét mellékutcába, ahol igen érdekes jelenettel találtam szembe magam. Néhány középkorú férfi és egy fiatalabb, szinte még kamasz fiú – ahogy azt később megtudtam – kockázott. Azonnal megragadott a játék, így nem igazán tétováztam és beszálltam. Persze nem tudtam semmit a játékról, így abból a pénzből, ami nálam volt, a nagy részét elveszítettem. De nem csak én, hanem a férfiak mindegyike csúfosan leszerepelt a fiatal fiúval szemben. Persze nem is volt kérdés miért: csalt. Végül mikor szétoszlott a társaság, a nálam egy kicsivel idősebb suhanc megszólított és megkérdezte mit keresek egy ilyen helyen. Nagyjából elmeséltem neki a kóborlásom okát, a történet pedig annyira tetszett neki, hogy felajánlotta megtanít arra, amit tud… persze csak némi pénzért cserébe. Én egyáltalán nem bántam, hisz a fiú szimpatikus volt, és nem is szűkölködtem pénzem, így másnap visszatérve – immáron a szükséges összeggel a zsebemben – elkezdtem szerencsejátékos pályafutásom. Jó tanárom volt, de ezen felül tehetségesnek is bizonyultam a szakmában. Nem telt bele sok idő, mire elég gyakorlott lettem ahhoz, hogy élesben is kipróbáljam magam. A játék maga is nagy élvezettel járt, de a tény, hogy ezzel még pénzt is kerestem még jobban felpezsdített. Annyira megjött a kedvem, hogy megkértem Willt – mint kiderült így hívták – hogy tanítson meg minden másra, amit tud. Végül rengeteg győzködés és némi juttatás fejében bevezetett a szerencsejáték mélyebb bugyraiba, és onnantól kezdve ketten kopasztottuk meg a tehetősebb polgárokat. Persze én nagyon figyeltem, hogy még véletlenül se ismerjenek fel, hátha a család egyik ismerősébe botlok, így általában álruhában játszottam.
Hamar elrepültek az évek, és amellett, hogy egyre gyakorlottabb lettem a szerencsejátékban, a megtévesztésben és a csalásban, egyre jobban átláttam a nemesek koszos játékait és a háttérben húzódó kapcsolatokat. Ennek a hatására elsajátítottam az álltaluk oly könnyedséggel gyakorolt hazugság „művészetét” és az eddig életvidám személyiségem kifordult önmagából és kialakult a hamis álarcom is, amit a főbb rétegek felé mutatok.
Azt persze nem gondoltam volna, hogy az egyik nap olyasmit hallok, amire álmomban sem gondoltam volna. Teljesen véletlen kaptam csak el két cseléd beszélgetését az egyik folyosón. Már éppen befordultam volna egy sarkon, de mikor meghallottam miről beszéltek, inkább meglapultam.
- Nem is sejtenéd, hogy nem az Úr és az Úrnő gyermeke, igazán ígéretes fiú, méltó, hogy megörökölje a grófi címet.
- Igen, nem is gondolnád, hogy Nathaniel úrfi nem az Űrnő fia, hanem másik nőtől született.
Nos mondanom sem kell, a hallottak elég nagy sokként értek. Megvártam, amíg a két lány eltűnik a közelből, majd én magam is arrébb álltam. Pár pillanatig nem igazán tudtam mit gondoljak, a gondolatok szállingóztak a fejemben. A gyermekkorom részletei villantak föl a szemem előtt és a jelek, amiket észrevehettem volna, hisz szinte üvöltik az igazságot. Eddig nem tartottam furcsának, de végig gondolva csak apám vonásai látszanak meg rajtam, és határozottan nem tőle, vagy a tejföl szőke anyámtól örököltem a hajam. Utólag az is szembe ötlő, hogy bár anyám szeretett és törődött velem, a szemében mindig látszott, hogy lapul valamilyen titkolt érzelem, mikor rám néz. Végül minél többet gondolkoztam a dolgon, egyre világosabbá vált az igazság, így nem is haboztam sokat. Kissé ködösítve érdeklődtem apám fiatal koráról és arról kikkel szűrte össze a levet, míg végül az egyik idősebb asszony annyira belemerült a történet mesélésbe, hogy észre se vette mikor elszólta magát. Nekem nem is kellett több, összepakoltam a legszükségesebbeket, írtam egy levelet apámnak, és mindennapos látogatásnak álcázva elköszöntem édesanyámtól, majd vonatra szálltam.
Hosszú és fárasztó út volt, de végül itt vagyok, Rockwood város.

Elfogadva!