Onawa-Hank

Micsoda nap volt ez. Az esős időnek köszönhetően semmi kedvem nem volt ellátogatni a prérire. Úgy, hogy ma sem kapom meg a munkámért járó fizetést. Otthon ülök, és az ablakból pásztázom végig az utcát. Tiszta sár minden.
-Nem egészséges itthon ülnöm egész nap...
Szükségem van egy jó pofa sörre, hogy holnap jó kedvűen indulhassak a bölények felkutatására. Természetesen az lehetetlen. Régóta nem lehetett engem jó kedvemben látni.
A kabátomhoz sétáltam, amibe belebújtam, majd a fejemre helyeztem a kalapom. Egy cigarettát vettem a számba, és még mielőtt kiléptem volna a pajtából meggyújtottam. Beleszívtam. "Erre már szükségem volt"-gondoltam.
Kiléptem a pajta ajtaján, és anélkül, hogy bezártam volna, megindultam a város egyetlen italozója felé. Az utcák kihaltak. Csak a Saloon-ból kiáramló muzsika törte meg a szemerkélő eső zaját.
Odaértem. Megálltam a csapóajtó előtt, ledobtam magam elé a cigarettát és eltapostam. Levettem a kalapom, levertem róla a rá eső vízet, majd visszahelyeztem a fejemre. Ezután beléptem az épületbe. Kemény alkohol és cigaretta szag csapott meg. Vettem egy nagy levegőt, hogy a szervezetem felkészüljön a nemsokára érkező sörre.
Megindultam a pult felé, ám ekkor megpillantottam egy fiatal lányt, aki a sarokban lévő asztalnál ült. Ennél többet nem is foglalkoztam vele. Végre ihatok!
A pulthoz érve kikértem egy korsó jéghideg sört. Belekortyoltam.

A városnál csak a település szívében épült kocsmát gyűlölöm jobban. Ott gyűlik össze a fehér emberek mocska, akik csak döntik magukba a tüzes vizet és nem törődnek semmivel és senkivel. Arról nem is beszélve, hogy éjjel és nappal is tömve van az a számomra igen szűknek tűnő hely.
Most azonban újra el kell látogatnom oda, hiába kérleltem Joe-t, hogy ne küldjön oda soha többet. Újra és újra megfenyegetett, hogyha nem teszem meg, amit kér, akkor a családom bánja. Nem lehetek önző, az anyám és az öcsém érdekében ez a legkevesebb, hisz mi történhet? Csak egy kancsó whiskey-ért és valami borítékért megyek.
Hiú ábránd, hogy ocsmány szavak és köpködés nélkül megúszom ezt az alig fél órás kiruccanást.
A Nap már lemenőben, kint hűvös van és az eső is zuhog. Ez éppen elég ok arra, hogy kabátot vegyek és a fejembe húzzam a csuklyát, hogy arcomat minél jobban takarhassam.
Az utcák üresek, csak egy-két ember szalad el előttem a szomszédházba, de ők nem foglalkoznak velem, hála a szellemeknek.
Mielőtt belépnék a kocsmába hatalmas sóhajtok és még ki sem nyitottam a lengő ajtót, de összeszorul a gyomrom attól a szagtól, ami onnan kifelé árad. Belépek az épületbe, a csuklyám hagyom a fejemen, nem akarok senkivel sem beszélni, csak a tulajjal, így gyors léptekkel a pulthoz megyek. Ott Mary mogorva arccal bár, de meghallgat, majd eltűnik a hátsó szobában, hogy megkeresse azt a bizonyos borítékot.
Idegesen pillantok körbe, magamban imádkozom, hogy senki ne szóljon hozzám. Félrevonulok és a pulthoz közeli magányos asztalkánál helyet foglalok amíg várok. Figyelem az érkezőket. Egyik cowboy a másik után...
Egy pillanatra elrévedek, amikor is egy hatalmas csattanás hirtelen visszahúz a valóságba.
-Na ide nézzetek ki van itt! - üvölti a hangzavarban haverjának egy nagydarab városi fickó, aki az imént vágta asztalomra sörös korsóját. -Olyan helyes kis pofija van. Kár, hogy az a Joe a gazdája. - mondja egy másik, aki lelöki fejemről a csuklyát. Igyekszem hátrébb húzni magam amennyire csak lehetséges. Nem csak a szájukból dőlő elviselhetetlen alkoholszag, de az egész jelenlétük taszít. Az érintésük pedig egy icipicit sem hiányzik...
-Az bizony. De ő most nincs itt. Elvihetnénk egy körre a kicsikét... -szólal meg a férfi, aki először lépett oda, majd meg is ragadja a karom és felránt a székemről. Ijedten sikkantok fel és próbálok szabadulni, de nem sok esélyem van két férfival szemben...

Sikeresen legurítottam azt a korsó sört, amit pár perce kértem ki. Kifizettem az italom, majd hátamat a pultnak támasztva figyeltem a helyiséget. Két, számomra ellenszenves alak lépett be a Saloon ajtaján. Ezután viszont, ismét a sarokban üldögélő hölgyre vándorolt a tekintetem. Annyira elkalandoztam, hogy arra lettem figyelmes, a két nem rég érkező férfi a lány asztalához sétál.
-Örömlány...-gondoltam magamban, majd köszönésképp bólintottam a csaposnak, ezután pedig elindultam a kijárat felé.
Még egy utolsó pillantást vetettem a lányra, és az őt körülvevő személyekre. Ekkor lettem arra figyelmes, hogy az egyik alak elég agresszívan lekapja a lány fejéről a csuklyát. Megtorpantam. Kezemet az övemen csüngő pisztolyra helyeztem, reflex.
-Elégedetlen kuncsaftok?!-villant át az agyamon.
Visszahúzóttam egy sötét sarokba, ahonnan minden mozdulatot figyelemmel kísértem. Ha szüksége lenne segítségre az ifjú hölgynek, van kire számítania.
A zsebembe nyúltam, majd kivettem egy szál cigarettát és rágyújtottam.
-Vajon, mi sül ki ebből?!

Soha, de soha nem fogom érteni, hogy miért bánik egyik ember a másikkal ilyen tisztességtelenül és megalázóan csak azért, mert más kultúrából való. Én sem szívesen élek itt a városban a fehérek között, ahogyan ők sem látnak szívesen a környéken, de én képes vagyok alkalmazkodni és elfogadom azt, ahogyan ők élnek. Ezzel szemben ők meg sem próbálnak befogadni.
A férfiak többsége csak szolgaként tekint rám, vagy használati tárgyként. A nők vagy irigyek külsőmre vagy figyelembe sem vesznek. Ritka az olyan fehér ember, aki jó szándékkal fordul felém. Ők pedig sajnos nem a kocsmában találhatóak meg általában, pedig most szükségem lenne rájuk...
-Kérlek, hagyjatok! -csúszik ki a számon kétségbeesésemben két szó, de nem is erőltetem tovább, tudom, hogy reménytelen.
Látom a ránk szegeződő pillantásokat és látom a bennük bujkáló kárörvendést és szánalmat. Viszont nem látok senkit megmozdulni, hogy segítsen rajtam. Ilyen az én otthonomban soha nem fordulna elő...
Ahogy az a vadállat a kezemnél ráncigálva elindul velem a kijárat felé valamilyen csoda által sikerül kicsúsztatnom a csuklóm a szorításából. Első és utolsó esélyemnek tűnő pillanat, úgyhogy hagyom a levelet és a whiskey-t amiért jöttem, már szaladtam is az ajtóhoz.
Hátranézek és nem követnek, csak nevetnek. Szemeimben könnyek kezdenek gyülekezni, de visszatartom még őket, nem adhatok még egy okot a sápadt bőrűeknek a szánalomra. Viszont ez azzal is járt, hogy a szemem sarkában sorakozó könnyek elhomályosították a látásom és véletlenül nekimentem a kijárat közelében álló férfinak.
-Nimaanendam! -szaladt ki a számon, de rá is jöttem, hogy ezt valószínűleg nem érti az illető. -Sajnálom! Nem akartam. - hátrapillantottam a két vademberre, de már a pultnál iszogattak. Felmértem aztán azt is, hogy kinek sikerült nekimennem. Hátraléptem egyet lassan, mert már féltem, hogy talán ő is olyan, mint az a másik kettő...

Már indultam volna a lány segítségére, amikor, arra lettem figyelmes, hogy sikerült az erős szorításból kiszabadulnia. Ekkor ütközött a mellkasomnak, ettől a kisebb ütközéstől el ejtettem a cigarettámat is. Felegyenesedve tekintettem le rá. Láttam rajta, hogy megvan rémülve. Nem akartam mégjobban megijeszteni.
-Nincs semmi probléma. Jól van?
Vándorolt át a tekintetem a lány válla felett a két bántalmazóra. Meg sem vártam a választ. Megtettem volna pár lépést a pult fele, de a lány elkapta a karom.
-Nyugodjon meg, beszélgetni szeretnék velük...
Szépen, finoman lehámoztam karomról a lány kezét, majd ismét megindultam a pult fele. Odaérve megkocogtattam az egyik fickó vállát.
-Ne haragudjon...
Mikor megfordult a férfi azonnal egy jobb horoggal köszöntöttem őt, amitől ő összerogyott. A társára pillantottam, majd pisztolyövemre helyeztem a kezem.
-Egy perect kapsz, hogy te és a barátod elhagyjátok a Saloon-t...
Az emberek meglepetten figyelték az eseményt. Miután a két gazfickó elhagyta a bárt körbe néztem az embereken.
-Mindenki folytathatja a dolgát!-üvöltöttem, majd kikértem a pultostól még egy korsó sört, aki félve adta oda.

A két akasztófára való sokkal gyávább volt, mint hittem. Bár legszívesebben elkerültem volna, hogy az idegen férfi akinek nekimentem konfliktusba keveredjen a vademberekkel, de mindenképp hálás voltam neki, hogy elkergette azokat a dögöket.
Továbbra is az volt a tervem, hogy hagyom a fenébe a whiskeyt és a borítétok és csak kislisszolok az ajtón és többet vissza sem nézek, de ahogy megfordultam az ajtó felé hirtelen meghallottam a csapos hölgy harsány hangját.
-Hová igyekszel úgy? Itt van, amiért jöttél. - kiabál rám és innentől kezdve el is veszik a lehetőségem, hogy csendesen és gyorsan eltűnhessek.
Lassan visszafordulok és igyekszem nem az emberekre nézni. Tudom, hogy többségük engem bámul. Most már talán egyikük sem fog belém kötni, azok után, hogy az a jó lelkű cowboy elzavarta azt a másik kettőt, de tisztában vagyok vele, hogy sokan, ha tehetnék, a tekintetükkel is vernének. Mindezt azért, mert nem vagyok közülük való.
Megállok a pultnál és átveszem a nőtől a csomagot. -Köszönöm! - biccentek is egyet, majd a pár lépésre tőlem iszogató cowboyra pillantok. -Köszönöm, amit tettél. - szólalok meg halkan és szabad kezemmel a kabátom zsebében kezdek keresgélni. Egy pár másodperc múlva néhány dollárt húzok elő és a pultra helyezem. -Ezt az italod én állom. - tekintetemmel az övét fürkészem, majd csak elfordulok és újra a kijárat felé indulok sietős léptekkel. Itt akarom hagyni ezt a pokoltanyát, gyűlölöm ezt a helyet...

Nyugodtan iszogattam a söröm, mint ha az előbbi pár perc meg sem történt volna. Gondolkodtam, hogy vajon vissza menjek a lányhoz vagy sem. Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy nem is hallottam, ahogy a csapos a lány után szól. Már csak arra lettem figyelmes, hogy a lány mellettem áll, és egy kevéske pénzt rak a pultra. Felé fordultam.
-Ugyan, semmiség volt. Nem fogadhatom el.
De, amint kimondtam már a kijárat felé vette az irányt. Lehúztam a sört, majd utána siettem.
-Kisasszony, minden rendben?
Nyúltam a karja után.
-Én nem akarom bántani!
Amint megpillantottam végre az arcát, és alaposabban szemügyre vettem, rájöttem, hogy nem a városba való, de nem akartam felhozni. Biztosan ezért bántották, és ezért van ekkora önbizalom hiánya.

Nem vártam meg, hogy mit válaszol, csak ott hagytam a pénzt és már indultam is kifelé. Teljesen mindegy, hogy elfogadja-e vagy sem, én igyekeztem meghálálni a tettét. Más módot pedig nem láttam erre, a fehéreknek nem érték a gyógynövény vagy az ima. Pénz az, ami megmozgatja őket.
Már az ajtónál voltam, amikor a férfi utánam szólt és megfogta a karom. Önkéntelenül is elrántottam a kezem és elhúzódtam tőle. Körbenéztem a teremben, hogy lássam hányan figyelnek minket. Természetesen mindenki rosszalló pillantásokat vetett ránk.
Az én törzsem nagyon békés és minden család nagyon közeli kapcsolatot ápol a másikkal. Az ölelés mindennapos dolog, az érintés nálunk sokat jelent. Amióta azonban a városban élek, látom, hogy itt teljesen mások az érintéshez társított értékek. Irtózom a gondolatától is, hogy egy fehér hozzámérjen, főleg, ha nem ismerem.
-Igen, azt hiszem. - emelem fel a fejem válaszolva a kérdésére. - Ne haragudjon, de ki kell mennem a levegőre. -nem hagyhattam csak úgy ott, hiszen utánam jött és kedvesen érdeklődött felőlem. Viszont muszáj volt kijutnom innen, hihetetlen, hogy egyszerűen minden alkalommal, amikor az ajtó felé indulok, mindig valamiért vissza kell mennem.
Amint kilépek feltűnik, hogy már nem esik, de a szél erősen fúj. Belekap a csuklyámba és leviszi a fejemről, így már teljes valójában láthatja az arcom a cowboy.
-Maga... nem idevalósi. Még nem láttam errefelé. - szólalok meg a férfira pillantva. Emlékeznék rá, ha már láttam volna, mindenkit megjegyzek.