Aneeka és Onawa

A szél kellemes friss levegőt fúj az arcomba, ahogy ott állok a területünk szélén és a családom figyelem. A Nap lassan-lassan lenyugszik, s már félig el is tűnt a hegyek mögött, csak néhány gyenge sugarával világítja még meg az alváshoz készülődőket.
Ritkán kapok kimenőt a fehér férfitól, kivel együtt kell élnem, de a mai napon végre sikerült rávennem, hogy elengedjen. Az ilyen napok mindig teljesen feltöltenek energiával, amikor együtt lehetek azokkal, akiket szeretek. Anyám, az a jótét lélek minden alkalommal percekig ölel magához, amikor csak lehet. Az idő kezd meglátszani az arcán, de tudom, hogy belül törhetetlen, erős és kitartó. Bízik abban, hogy egy nap újra együtt élhetünk, ahogyan azelőtt...
Az öcsém pedig kész férfi már, de semmit nem változik. Ugyanolyan szeleburdi figyelmetlen, amilyen volt.
Indulnom kellene már, de nem akarok. Csak állok a táborunktól pár méterre és csak bámulom a lemenő napot és az egyre inkább homályba vesző wikiupokat....

Nem szoktam senkit zaklatni, nem tapasztom magam másra. De bárki megtalálhat, akinek segítségre van szüksége. És nem csak akkor, ha gyógyfüveimet keresi. A lélek épp annyira sebezhető, és épp annyira ápolásra szorul.
Sietve haladok a fák közötti keskeny ösvényen. A hűvös idő ellen most is a szokásos öltözék van rajtam, puhára cserzett bőrből készült nadrág, felül vászon ing, mely majdnem leér a térdemig, felette meleg, szőrmés kabát. Lábamon puha, bőr csizma, fejemen kendő, fonataim vállaim felett melleimen pihennek. Remélem, még időben érkezem a falu szélhez.
Mi kicsit beljebb lakunk a fák között, nem a nyílt puszta szélén, ahol könnyebben kap bele a szél a wikiup falába. Meglátom a karcsú, indulásra kész alakot, mintha csak engem várna, úgy magasodik a távolban. Hátam mögött, a hegyek fölött, már lemenni készül a nap. Lassan vaksötétség terül majd a tájra.
-Onawa.
Jó néhány méterről szólítom meg, arcomra mosoly költözik. Emlékszem még a régről, amikor még kisgyermek voltam, és amikor még közöttünk élt. Nem ismerem a teljes történetét, de tudok róla sok mindent. Kezemben kisebb zsák, melyben különféle gyógynövények őrleményei bújnak meg, kisebb zsákocskákban. Ha felém fordul hangomra, sietve zárkózok fel mellé.
-Örülök, hogy még elértelek, Nővérem. Szeretném neked adni ezt, biztosan jó hasznát veszed a télen. Tudod, melyik mire van.
Nyújtom felé a zsákot.
-Elkísérhetlek egy darabon?
Túl messzire persze nem, mert hamar eljő már a sötétség, de kicsit igen, és ha szeretne beszélgetni, hát itt vagyok vele. Persze, ha nemet mond, nem fogok erőszakoskodni, megértem azt is, ha nem szívesen beszélne.

Ahogy ott egymagamban állok és gondolataimba süllyedve fürkészem a táborunkat, egyszer csak egy ismerős és kedves hang üti meg a fülem, amely a nevemet mondja. Hátrafordulva azonnal megismerem a lányt és arcomon lágy mosoly húzódik szét.
-Aneeka. - üdvözlöm én is őt, majd amikor közvetlen elém ér, meg is ölelem őt. Mindig örülök, ha láthatom a népem minden tagját. Látogatásom alatt ő nem volt a táborban, ezért nagyon örülök, hogy még távozásom előtt visszaért.
-Jaj, nagyon köszönöm. A város közelében szinte mindent letaposnak a lovak és a marhák. -legalábbis ott a ház körül így van és egy kicsit messzebbre kellene mennem, hogy mindenféle gyógynövényből gyűjthessek, azt pedig a ház ura nem igazán engedélyezi.
-Köszönöm. - hálálkodom még egy szóban, miközben elveszem tőle a zsákocskát.
Épp mondanám, hogy sajnos nekem mennem kell, de ő megelőz és kérdésével boldogságot varázsol az arcomra. Nagyon örülök a társaságnak, semmi kedvem nincs visszamenni a városba, főleg nem egyedül.
-Persze és örülnék is neki nagyon.-válaszolok és még egy utolsó pillantást vetek családom wikiupjára, majd el is indulok Crazerock felé.
-Mesélj, hogy vagytok? Sikerült felkészülni a télre?-kérdezem, hiszen érdekel, melyik család hogyan áll a tél előtti teendőkkel.