Anthony Almond Wyndham

Anthony Almond Wyndham

Személyiség leírása

Mindig is az apám volt a példaképem.
William George Wyndham, ahogyan az admirális is elmondta az előléptetésén, olyan férfi, amilyenné válni akármelyikünk csak törekedhet: erős, bátor, hűséges és amilyen szigorú magához, olyan bölcs és emberséges másokhoz. Talpig becsületes ember, és bár keveset láttam, mégis világéletemben felnéztem rá.
A haditengerészetnél jöttem rá, hogy sohasem fogok felérni hozzá: hogy nemcsak testileg és lelkileg vagyok gyengébb nála, de esendőbb és hűtlenebb is, s hogy bár sohasem futamodom meg a döntéshozatal elől, valahogy mégis hiányzik belőlem a képesség arra, hogy olyan tisztán lássak, ahogyan ő.
Az elhatározás azonban nem.

Előtörténet

Fáj a fejem.
Reggel óta gyötör a tompa, lüktető érzés; sem a kávé, sem a tűzforró napsütés elől oltalmat nyújtó árnyék nem enyhítette cseppet sem. Hunyorogva figyeltem, ahogy a szikrázó májusi délelőttben küszködő igáslovak lassan egymás felé vontatják a sínen a Jupitert és a Union Pacific 119-est; mikor az állatok túlságosan közel értek egymáshoz, láncaikat megoldották és embertömegek nyomakodtak a két szerelvény közé, alighanem azért, hogy előkészítsék a helyet Leland Stanford és ezüstkalapácsa számára.
Promontory Summit a neve ellenére meglehetősen sík terület; később, amikor a nagybátyám valóban megérkezett és hosszas szónoklatot követően gyengéden megtapogatta az előre fúrt lyukba ejtett aranyszeg gravírozott fejét, mégis úgy tűnt, mintha a mozdonyok áthevült, sötétlő vaspofája közé szorult húszyardnyi távolság nem volna több szűk repedésnél.

Az álom, futott át a fejemen később, ahogy fáradtan bámultam ki az ablakon, csodálva a késő este rőtaranyában fürdő tájat. Amiatt érzem magam ilyen pocsékul.
És mielőtt a lelkem erőtlenül tiltakozni kezdhetne, az emlékkép megállíthatatlanul felbugyog a felszínre: valahányszor elég idő eltelik, hogy megfeledkezzem róla, az éjszaka leple alatt visszatér hozzám, hogy elfoglalja jól megérdemelt helyét. Ying Tai az, ahogy vérfagyasztón sikoltozva szólongatja Gilest, miközben a társaink vastag kötélből hurkot vetnek a nyakába: erős akcentusát érthetetlenné vastagítja a rettegés, apró termetéből oroszlánerejű bömbölést szabadít fel a fájdalom, hogy még a félmérföldre horgonyzó HMS Eclipse ágyúdörgésén meg a fülemben zúgva dörömbölő vér moraján is áthatol a hangja.
'Kérem, ne', üvölti az ólomszínű égre. A közelgő háború füstjének széltépte rongyai már korábban kioltották a csillagokat odafent. Eső csepeg az iszonyú jelenetre. 'Kérem-ne, kérem-ne...'
- Mr Wyndham, igaz?
Fiatal női hang ránt vissza a valóságba; félmosollyal fordulok felé, mint aki éppen csak a tájban gyönyörködött.
- Igen, Miss... - egy darabig figyelem az előkelő metszésű állkapcsot meg a szikrázó szempárt, majd bocsánatkérőn felvonom a szemöldököm.
- Stanford - villant rám jókedvű mosolyt viszonzásul. - Evelyn Grace Stanford. Ön unokatestvérem. Örülök, hogy megismerhetem.
- Áh - fogadom el a felém nyújtott kezét, előrehajolva, hogy apró bütykeire üdvözlő csókot adjak, olyan rövidet, amennyire csak lehetséges. - Részemről a szerencse. Sokat hallottam Önről.
- Nem hasonlít az apámra, Almond - jegyzi meg kissé neveletlenül Evelyn bizalmas, jókedvű hangon. - Ez a második neve, ugye?
- Igen - felelem, ellenállva a késztetésnek, hogy karba fonjam a kezem a mellkasomon. - Anthony Almond Wyndham. Szolgálatára. Az Ön édesanyja mindig azt mondta, apám fia vagyok.
A lány bólint, ugyanazzal a huncut fénnyel a szemében.
- A parancsnoké. Igen - szól egyetértőn. - Meg azt, hogy kész csodaszámba megy, hogy sem Etonban, sem a Királyi Hadiflottában nem tanították meg fésülködni.
Nem tudom megállni, hogy föl ne nevessek. Ez valóban Mrs Stanfordra vall: ha valaki iránt, hát irántam mindig mély ellenérzésekkel viseltetett.
- Mrs Stanford túl kemény az etoni felügyelőkkel, Miss Grace - jegyzem meg jókedvűen. - Nem sok esélyük volt e téren.
Az arca felragyog, mint aki cinkostársat remél felfedezni bennem.
- Ön sem kedveli a szabályokat?
- Attól függ - pillantok rá derűsen. - De az igazi ok az, hogy Winchesterbe jártam.

A nevetése felénk fordít pár arcot, amitől ráébred, hogy kissé elvetette a sulykot.
- Elnézést - köszörüli meg a torkát lányosan, de az arcán még mindig ott a jókedv pírja. - Winchester College után csatlakozott a Haditengerészethez, igaz?
Biccentek.
- Négy évig szolgáltam az Eclipse-en - felelem tárgyilagosan, tudomást sem véve a torkomból a nyelvemre áramló keserűségről. - A Kínai-tengeren és Indiában.
- Ó - elragadtatott arcot vág, ami rosszabbul esik, mint kellene. - Gyönyörű lehetett. Sosem jártam olyan messze.
Kényszerítem magam, hogy az állkapcsom ne szoruljon össze: az emlék, amelyet a hangja űzött el, most visszatér, néhány szívdobbanásnyi időre kitöltve a tudatom teljesen.
Giles, amikor meglátta, mit művelnek a társai a szerelmével, ordítva támadott rájuk: fél éve minden másnap találkoztak, ő és Ying Tai ott, a kikötő mellett, ahol most az egyik csörlő állványán James Colbert átvetette a kötelet. Három ember ellen nem volt esélye, s a hangja hátborzongató erővel olvadt egybe a lányéval, ahogy a hadnagy megforgatta benne a kést gyomortájon. 'Így jár az, akinek sárga korcs szuka kell', üvöltötte Colbert a rögtönzött akasztófa alá taszítva őt, aztán intett a fedélzetmesternek, aki talpon tartott engem. A szorítása a hátrafeszített alkaromon egyszerre megszűnt és összeestem; a bal sípcsontomat eltörték még azelőtt, hogy nekikezdtek volna a hentesmunkának. A könnyeimen át is láttam, ahogy ráfogja a puskát Gilesra, aztán leengedi. 'Itt fogsz megdögleni, de legalább látod a sárga pináját', vicsorogta. 'Nem kell megköszönni.' Aztán felém fordult; két lépéssel termett ott, pisztolya agyával megütögetve az államat, hogy csillagokat láttam.
'Te megmaradsz', dörmögte gonoszul. 'Most majd próbálhatod védeni az árulót az éhes kutyáktól helyettünk. A parancsnoknak el kell fogadnia, hogy a sárgák öltek meg. Itt úgyis háború lesz. Megy utánuk a többi is.'
- ...Almond?
Sűrűn pislogva rezzenek össze, s ahogy a látásom kitisztul, Evelyn Grace aggódó arca jelenik meg előttem.
- Jól van?
- Bocsásson meg - szólok erőtlenül, reszelős hangon. - Leland bácsikám túl jó konyakot tart. Nem tudom, mikor kell abbahagyni. Igen - megköszörülöm a torkom. - Gyönyörű volt.
Úgy teszem le az átforrósodott poharat az érintetlen itallal benne, mintha ezzel elrejthetném, hogy remeg a kezem.
- Miért hagyta ott? - a sötétkék szempárban izzó kíváncsiság olthatatlannak tűnik.
Itt akarom hagyni egyetlen további szó nélkül.
Azért, mert amikor négykézláb odamásztam Gileshoz a köveken, kérlelt, hogy öljem meg. És amikor ráfogtam a fegyvert, nem tudtam megtenni; amikor végül rászántam magam és meghúztam a ravaszt, az elsütőszerkezet szemrehányó csattanása hallatszott egyedül. Beázott a puskapor, ő pedig, mivel minden erejét és bátorságát elpazarolta erre a pillanatra, a nadrágjába vizelt. Átöleltem a fejét és sírtam, amíg elvérzett; ott halt meg a földön, a felakasztott Ying Tai holtteste alatt és Isten látja a lelkem, ha legalább fel tudtam volna állni, hogy elvágjam a kötelet...
Nyelnem kell, de a torkom száraz.
- Nem háborúra termettem - pillantok rá, most saját magamat szakítva ki a képből. - Wyndham parancsnok megértő volt. Egyiptomba mentem egy iskolai barátomhoz. Bocsásson meg. Nem érzem jól magam.
Ellépek mellette, ő pedig meglepett csend után sietve zárkózik fel mellém.
- Apa azt mondta, hogy a londoni földalatti vasút terveit hozta el - köti az ebet a karóhoz. Nem vagyok dühös rá. - Egyiptomból Angliába ment?
- Mm-hmm - biccentek, mélyet lélegezve a száraz szélből a tornácon. A forró nap után megdöbbentően hűvös van, de egyébként is borzonganék. - Úgy van. Az elmúlt kilenc évet ott töltöttem. A transzkontinentális vasút vonzott ide.
- A Jupiterrel jön, igaz? Apám boldog volna, ha maradna egy kicsit. Sacramento gyönyörű hely, és én nagyon örülnék, ha mesélne még.
Erősen kétlem, hogy örülne, kisasszony.
- Már elfogadtam az apja meghívását, kisasszony - támaszkodom a korlátra. - Van egy város, ahol a vasút tervezői töltik az idejüket, mielőtt hazamennének. Crazerock a neve, azt hiszem, bár szinte biztos, hogy nem így kell kiejteni.
Kuncog, bizonyosan a megkönnyebbüléstől, amiért visszatért a képemre a félmosoly.
- Igen - szól olyan hangon, mint aki jól ismeri a szóban forgó települést. - Igazi amerikai város. Én nem mehetek; Mrs Stanford tiltja nekem. Olyan hely, ahol nők csak egy erős férfi oldalán vannak biztonságban.
Valamiért Ying Tai hangját hallom megint, ahogy tört angoljával hasztalan rimánkodik és a kötél nyikorgását a szélben.
Kérem-ne, kérem-ne, kérem-ne.
- Ha magának lennék, Miss Grace - fordulok felé, megkapaszkodva a tekintetében a sajátommal -, elgondolkodnék, mi leselkedik rám, ami egy erős férfinál is veszedelmesebb.
Az arcán hullámként fut át az értetlenség; mire elrendezhetné a vonásait, újból megkerülöm.
- Bocsásson meg - ismétlem megint -; ne hallgasson rám. Napok óta szörnyű főfájás gyötör.
- Igazán saj...
- Jó éjszakát, Miss Stanford.