Leereszkedik a sötét köd - John & Felhő

Nincs meleg ma, annyi szent. Tekintetemet végigjártatom az égen, sűrű sötét és vészjósló felhőket kutatva. A napkorong mint ha csak világítani sétált volna fel az égre. A nyár változókorba lépett, amikor már megmutatja, nem elég csak a lenge öltözet, a jó öreg időjárás pedig bármikor megtréfálhat egy hideg záporral az úton. Nekem nem igazán szerencsés, ha bőrig ázok, ugyanis váltóruha híján, fedél híján könnyedén megfázhatok. Nem olyan egyszerűek a mindennapok lóháton, ha egyszer annyi holmim lehet csupán, amennyi a nyeregben elfér. Egy pokróc, egy kabát még a hátam mögé erősítve, de voltaképpen ennyiből áll az egész komplett felszerelésem.
Megigazítom a kalapot a fejemen, amikor hangok ütik meg a fülemet. Ketten vagy talán hárman vannak, nem is olyan messze tőlem. Byron, vagy inkább ahogy én hívom Lord Byron már a fülét is hátracsapja, tudja mi fog következni. Sarkam az oldalának ütöm finoman, épp csak jelezve felé, induljon csak el. Ahogy a szirtről megpillantom a csapatot, gyorsan felmérem a helyzetet. Három fiatal suhanc kinézetű fickó, egyikük lova mögött pedig egy megkötözött kezű indiánlány araszol igen csak céltalanul. Mennyi napja húzhatják már azon a száron, hogy a testtartása már kissé kilengjen menet közben? Vagy egyszerűen ilyen keveset engedik pihenni? Fogalmam sincs, az egyik fickót azonban megismerem. Láttam róla kint egy plakátot nem is olyan rég, többeket megölt már, egy ideje körözik. A csatlósairól fogalmam sincs kicsodák.
- Kapjuk el. - mondom a ezt a lovamnak. Olykor nagyszerű hallgatóság, legszívesebben biztos vagyok benne most sem indulna el, de már okozott meglepetéseket. Hamar összeszoktunk a hónapok alatt, ami azt illeti, de igazán sértődékeny fajta.
Könnyedén utat találunk lefelé a lejtőn, miközben kipattintom a puskát a nyereghez erősített bőr tokból és célzok vele. Mielőtt közelharcba kerülnék, legalább egyet ki kell iktatnom. Sajnos nem a célszemély kerül célmezőbe, de a kölyök leesik a lóról, nagyot puffan a poros földön. Nincs időm azonban mélázni rajta, ismét célzok és lövök. A következő lövés már vállat talál, de annyira rohamosan közel érünk, hogy a harmadik fickót a lóról rántom le, miközben kivetem magam rá a nyeregből. Jócskán odébb bukfencezünk, de két marokkal tartom őt, hogy aztán lebirkózzam és püfölni kezdjem. Elő kell kapnom a kést, vagy a pisztolyt. A vállon lőtt fiú már kapkodva veszi elő a fegyvert. A kés mellett döntök, hogy amíg egy jókora balost lenyomok a földön fetrengőnek, addig időt nyerjek és elhajíthassam a fegyvert. A kölyök feje mellett épp csak elszáll, de elég ennyi ahhoz, hogy összerezzenjen. A kés a nyeregbe ágyazódva végzi, elvágva a kötél rá csomózott végét. A lány könnyedén szabaddá válhat most már. Értékes percek vesztegetéséért én pedig könnyen megfizetek, az alattam gyűrődő férfi felülkerekedik és ő kezd el ökölből püfölni. Szinte levegőt venni is alig tudok, úgy próbálom hárítani az ütéseket. Gyorsan kell cselekednem, a golyóin térdelem a fickót, majd kiszabadítom a pisztolyt a tartójából. A kölyökre célzok ismét, aki immár elbizonytalanodik, lőjön, ne lőjön, mi van ha a társát találja el?

Nem akartam feladni. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nincs kiút ebből a pokolból. Viszont egyre inkább úgy tűnt, hogy a családomat örökre elvesztettem, én pedig a fene sem tudja hová kerülök és mire kényszerítenek majd. Már réges-régen meg kellett volna szöknöm ettől az embertől, addig amíg lehetőségem volt rá. De most már késő...
Két nappal ezelőtt sötétedés után részegen rontott be a házba két haverjával. Nem ez volt az első ilyen eset, de eddig mindig átvészeltem valahogy. Most azonban nem bírtam tovább és amikor hozzámért az egyikük, megütöttem. Ettől kezdve nem volt visszaút. Hárman estek nekem, megkötöztek és alig egy óra múlva már úton voltunk. Az egyikük tanácsára eladni készültek a hegyeken túl valami ismerősüknek. Valahogy az volt az érzésem, hogy annál az embernél sem jobb helyem. De leginkább az bántott, hogy olyan messzire kerülök a törzsemtől, anyámtól és öcsémtől.
Az első éjszaka és azt követő nap még próbáltam valahogyan kiszabadítani kezeimet, de igazán profin megcsomózták. Aztán a második éjszaka már kezdek beletörődni, hogy ez így nem fog menni. Már fáradok is és a szomjúság nem engedi az agyam, hogy más, menekülésre használható ötletet eszkábáljon össze. Végül már csak baktatok mögöttük, reménykedve abban, hogy hamarosan megérkezünk és előbb vagy utóbb lekerül rólam a kötél.
Aztán ahogy baktatunk egyszer csak patadobogás üti meg a fülem és ez újabb reménnyel tölti meg a lelkem. Jóval előbb észreveszem a közeledő férfit, mint a három félnótás. Látom, ahogyan céloz, majd az egyik leesik a lóról, a négylábú pedig zavarodottan ugrik meg. Ezt követően úgy felgyorsulnak az események, azt sem tudom mi tévő legyek, fáradt agyam képtelen követni a történéseket. Fel sem fogom, amikor hirtelen kirántom a nyeregből megmentőm kését és belevágom a lőfegyvert fogó mellkasába. A fegyver eldördül, de csak a levegőbe repül a golyó. Teljes sokkban vagyok, a földön hempergőkre bámulok, hogy végül az idegennek sikerül-e kiiktatnia a harmadik vadembert is...

Vannak bizonyos helyzetek, melyek csupán pillanatok törtrészei és emberi döntések sorozatából formálódnak olyanná, amilyenné.Mikor a két rossz közül választani kell az egyik közül, bízva abban hogy a jobbik döntést hoztuk meg. Egy párbajban sem pusztán a véletlen, a szerencse és a tudás dönti el, hogy ki nyeri meg hanem az utolsó lépésünk. A fiúra célozni kútba fulladt tervvé válik, amikor látom, hogy a késsel a mellkasában összerogy, szájából vér buggyan ki és holtan esik össze.
Ugyanis mindeközben ellenfelem kihasználja rossz döntésemet és fegyvere után nyúl. Erősen szorít rá a kezemre, próbálja kicsavarni belőle, de én sem adom forrón a kását. A kezébe harapok, érzem ahogy a csont roppan, ő pedig felordít a fájdalomtól. A kezét markolja meg, miközben én rá célzok. A pisztolyt gondolkodás nélkül sütöm el egészen az arcába. Szemet szemért te rohadék, ha már te szétverted az enyémet.
A férfi élettelenül landol rajtam, teste még meleg, vére a nyakamba folyik. Undorodva rúgom le magamról és tápászkodok fel lassan. Ha nincs a lány, lehet rosszabbul is jártam volna, mi van akkor ha a kölyök elsüti a puskát? Nyakamról letörlöm a vért, talán majd a legközelebbi tónál, itatónál lemosom a mocskot magamról. A lány felé pillantok el, még sosem láttam. Bár... nem is igazán jártam indiánok közt, hisz dolgom velük sohasem volt. Úgy döntök, megvizsgálom a másik két fickót. Mindkettő halott, nincs pulzusa, nem lélegzik. Már csak valami bizonyítékot kell megtartanom, hogy felvehessem az értük kiírt vérdíjat. A leszúrt kölyök mellkasából kihúzom a kést, lassan törlöm végig poros ingén, hogy a pengét megtisztítsam, majd csattan a tokjában. A körözött fickó övét és fegyverét emelem le végül, elég jellegzetes a véset a markolatban. Végül csak füttyentek, a lovam hozzám üget, én pedig a nyereg alá csatolom a bizonyítékot. Talán még a golyók jól jönnek, ha leadtam a fegyvert. Azok mindig jól jönnek, sosem lehet tudni mennyire lehet szükség. Megpaskolom Lord Byront a marjánál, miközben elpillantok fölötte a lány felé.
- Szabad vagy, én nem bántalak. - mondom neki eltökélten, bár nem tudom, érti-e amit mondok. Vannak őslakosok, akik egyszerűen nem hajlandóak megtanulni a nyelvünket, vannak olyanok is, akik mást sem tennének szívesen, mint beházasodnak közénk. Furcsa egy szerzetek, sosem lehet tudni, hogy épp barátok vagy ellenségek.

Régebben sokszor mondták, hogy "erős" vagyok, de ezt már jó ideje nem érzem. Legyengített az a pár év, ami alatt a városban éltem. A sápadtak folytonos szitkozódása, erőszakos életmódja napról-napra egyre több energiát szívott ki belőlem, végül ide kerültem. És most...
Most, hogy itt állok két ember hullája mellett és hol a férfi mellkasába döfött véres késre pillantok, hol a két dulakodóra, egyszerűen nem tudom mi tévő legyek. A sokk, hogy meggyilkoltam valakit lebénít és az esélye, hogy a fegyveres férfi végül talán velem is végez majd, teljesen elborítja az elmém. El kéne futnom? És vajon meddig jutnék? Lovával pillanatok alatt utolér és ha mégsem követ, akkor a legalább két napi hazaút víz nélkül ezen a kietlen tájon esélytelen lenne.
Az újabb fegyverdördülés zökkent ki a sokkállapotból. Kezeimmel megakadályozva önkéntelenül is kibukó sikkantásom közben hátrébb lépek egy lépést. Újabb hulla. Ugyan halott embert már láttam, de sosem voltam dulakodás és gyilkosság közvetlen közelében ezelőtt. Pláne nem elkövető.
A férfi úgy tűnik karcolásokkal megúszta és feltápászkodva a földről egy cseppet sem törődik velem. Ez jó jel. Míg tekintetemmel őt követem, addig fejben próbálom összekapni magam.
Füttyent és csodás lova másodperceken belül ott terem mellette és türelmesen várja a következő parancsot.
-Köszönöm! - nyögöm ki végül -Nagyon köszönöm. -hangom fáradt, de szavaim őszinték. Megmentette az életem és most tartozom neki. Kikerülve a földön heverőket odalépek a férfihez valamelyest közelebb, hogy ne a lovon keresztül kelljen tovább beszélnem hozzá. Igyekszem nagyon, mert úgy tűnik sietős a dolga és valószínűleg ezek után szó nélkül itt is hagyna.
-Kérlek! Szeretném viszonozni a jóságod! -persze tudom, hogy nem az én megmentésem miatt keveredett tűz- és ökölpárbajba, hanem az értékek és a fejükért járó pénzdíj miatt. De talán más nem könyörült volna rajtam sem, ő pedig igen. Már ez is becsülendő egy fehér embertől.
-Talán van, amit a népem fel tudna neked ajánlani és te szívesen fogadnál. - próbálok egy halvány mosolyt erőltetni az arcomra. Tekintetem hol lesütöm, hol arcát és tekintetét fürkészem. Ha elfogadja, akkor lesz kísérőm hazáig és annak igencsak örülnék.